2017. augusztus 16., szerda

A teodicea halála?

Némileg az előző bejegyzés nyomvonalán haladva elkesergem egyik teológiai-típusú bánatomat. Van egy témakör, amit a keresztény gondolkodók nagyon nehezen, vagy ha őszintébb lennék magamhoz, talán azt is leírnám, csaknem sehogy sem képesek igazán jól kezelni: ez pedig a világban tapasztalható szenvedés és a jóságos Isten kérdése. Természetesen végtelen ostobaság lenne erről akárhány blogbejegyzésben értekezni, mert a problémára évezredek alatt sem sikerült igazi megoldást találni. Nem is emiatt veszem elő a dolgot.


Bárki tetszőleges hosszúságban lenne képes érzékeltetni, hogy micsoda felfoghatatlan mennyiségű szenvedés zajlik a teremtett világban, akár csak egyetlen óra leforgása alatt is. Csupán az illusztráció kedvéért: egy kétórás mozifilm alatt mintegy hétszázötven gyermek hal éhen a világ valamely táján, kétszázötven azért, mert piszkos vizet iszik, és nagyjából háromszázan végzik maláriában. Ezek persze csak kiragadott példák, melyek mellé kell tenni az elrabolt, megerőszakolt, meggyilkolt, halálosan beteg emberek tömegeit, vagy hogy ne legyünk ilyen végzetesek, azokat is, akik ennél enyhébb módon, de mégiscsak kemény vagy elviselhetőbb szenvedéseket élnek át. Felesleges ezt tovább ragozni, mert a csizma magától értetődően kerül az asztalra: ezt a hihetetlen kíndömpinget valahogyan összhangba kell hozni azzal a hitünkkel, hogy Isten jó, szerető, kegyelmes, aki a javunkat akarja.

És hadd tegyem még hozzá: ha a szenvedés problémájának nagyságát csak kicsit is megértjük, és meglátjuk a sablonos válaszok erőtlenségét, szerintem már attól is szenvedni fogunk.

Nem véletlen, hogy sokakat nem az tántorított el a hitüktől, hogy nehezükre esett megérteni a bibliai csodákat, vagy képtelenek racionálisan feldolgozni a Szentháromság dogmáját - inkább a szenvedés tényével nem tudnak mihez kezdeni. A hagyományosan Epikurosz nevéhez köthető filozófiai kérdéshármas, amely mindig előkerül az apologetikában, jól érzékelteti a problémát:
Isten szeretné megelőzni a gonoszságot, de nem képes erre? Akkor nem mindenható. Isten képes megelőzni a gonoszságot, de nem akarja? Akkor rosszindulatú. Isten képes és akarja is megszüntetni a gonoszságot? De akkor miért van mégis gonoszság?

Jól megfigyelhető, hogy a fenti eszmefuttatásban nem a szenvedésről, hanem a gonoszságról van szó, mivel az alapvető teológiai szemlélet szerint a bűnbeesés tárta ki az ajtót a gonoszság előtt, a szenvedés pedig ennek a következménye.

Természetesen igazságtalanság lenne elhallgatni, hogy sokan és sokféle válaszfélét igyekeztek megfogalmazni a dilemmára (részben már a Szentírásban is), s tulajdonképpen ez az alapja a teodiceának, amely persze nem bibliai, hanem filozófiai alapon igyekszik összhangba hozni a jóságos Isten létét a temérdek gonoszsággal és szenvedéssel. Mint az köztudott, a teodicea elnevezést elsőként Leibniz használta, aki ráadásul úgy vélekedett, hogy ez a világ tulajdonképpen a létező világok legjobbika, amit Isten csak képes volt megalkotni. Azon túl, hogy ezt a nehezen védhető állítást már Voltaire is gúnyosan szétszedte (lásd: "Candide és az optimizmus"), maga a Biblia is mintha szembefordulna vele. A Jelenések Könyve ugyanis arról tudósít, hogy Isten az eszkhaton végén olyan világot fog alkotni, ahol letöröl a szemekről minden könnyet. Abban a világban nem lesz szenvedés, sem gyötrelem, arany utcák várnak az emberekre és az Istennel való szoros közösség. 

De ez akkor azt is jelenti, hogy Isten képes olyan világot alkotni, amely mentes a szenvedéstől - ám ebben az esetben ha a jelen világunkat összevetjük ezzel a várható világgal, mondhatjuk-e jogosan, hogy mi a létező legjobb világban élünk?

Mások szerint a gonoszság és szenvedés az ember szabad akaratának az ára. Vagyis azért szenvedünk, mert szabad akaratunk van és az hajlik a rosszra. Eltekintve attól, hogy a világban tapasztalható szenvedéseknek eleve csak egy része hozható direkt kapcsolatba az emberi döntéssel, ez a teodiceai érv is sántít: éppen az előbb láthattuk, hogy Isten képes olyan valóságot alkotni, amely szenvedésmentes - és valószínűleg joggal feltételezhető, hogy ebben a világban is lesz szabad akarat. Vagyis a szabad akarat és a szenvedésmentesség még az isteni koordináta-rendszerben is megférhet egymással.

Nem veszem most sorra a többi teodiceai érvet, mert végtelen hosszúságú lenne a bejegyzés, de ahogy az utóbbi időben átgondoltam a legtipikusabbakat (például a szenvedés Isten büntetése, vagy ez a módja jellemünk "tesztelésének", esetleg a túlvilági jutalom igazolja majd az itteni küzdelmeinket, stb...), igazság szerint mindegyiket elég haloványnak találtam. Persze mindegyikben vannak nagyon is értékelhető gyöngyszemek, jól csengő érvek, ám a valamennyire is megnyugtató választól szerintem meglehetősen messze állnak. A lóláb itt is, ott is kilóg.

Ez pedig probléma, és ráadásul fontos probléma. Vannak még a világban bőven kérdőjelek és nyugtalanító nehézségek, de a szenvedés dilemmája annyira elementárisan és húsba vágóan érinti a hitünket, valamint földi sorsunkat, hogy egyszerűen illene rá legalább valamivel megközelítőbb feleletet adni. Tud valaki ilyenről? Szívesen venném! Mert ha nincs, akkor legalábbis az a fair, ha kimondjuk, hogy a teodicea meghalt, és innen gondolkodhatunk tovább.

2017. augusztus 13., vasárnap

A magasztos-maszatos igazság

A keresztény hitet megismerve az ember hamar ráébred arra, hogy a nagyon biztosnak hirdetett meggyőződéseink között számos dolog elmosódott fogalmak köré épül. Szerintem ez nem azért van, mert elkenjük az igazságot, hanem mert az igazsághoz csak maszatolással férhetünk hozzá. Az igazság nem csak magasztos, de maszatos is számunkra.

Noha az igazság számunkra meglehetősen maszatos, mégis hadd kezdjem a dolgot valami nagyon is tisztán érthető hasonlattal, amit a filozófiában Szóritész-paradoxonnak neveznek. (A szórosz görög szó magyarul kupacot jelent.) Képzeljünk magunk elé egy teljesen hétköznapi homokkupacot, mely nyilvánvalóan rengeteg homokszemből áll. Most a gondolatkísérlet kedvéért tegyük fel azt, hogy képesek vagyunk egyetlen homokszemet kivenni ebből a kupacból: ha ez megtörténik, akkor ami megmarad, vajon azt is még homokkupacnak nevezhetjük? Valószínűleg igen, hiszen egyetlen homokszem hiánya nem vehető észre a kupacban, ami lényegét tekintve továbbra is kupac marad. Ha ezt a műveletet többször megismételjük egymás után, akkor is azt fogjuk tapasztalni, hogy az eredmény változatlan. Matematikai nyelven leírva viszont egy elég abszurd kis képletet kaphatunk:

homokkupac - 1 homokszem = homokkupac

Ez ebben a formában kifejezetten ellentmondásosnak tűnik: hogyan lehet a homokkupac egyenlő egy olyan homokkupaccal, melyben egyetlen szemmel kevesebb van? Ugyanakkor az is egyértelmű, hogy egy homokkupac véges számú homokszemből áll, tehát nem lehet a végtelenségig elvenni belőle mindig egyetlen homokszemet. De akkor gyakorlatilag meddig homokkupac a homokkupac? Nem tudjuk. A problémát persze az okozza, hogy a kupac kifejezést nem lehet egzakt módon meghatározni, nomeg a homokszemek olyan elrendezésben is lehetnek, hogy az nem adja ki egy kupac formáját. Vannak tehát olyan homokszemek, melyek úgy állnak össze, hogy teljesítik a "homokkupacság" feltételeit, olyanok is amelyek csak részben, és persze a homokot úgy is lehetséges elrendezni, hogy az ne legyen kupac alakú. Az ilyesféle "maszatolás" az alapja a fuzzy logikának, amely a "részben igaz" elve alapjára épül, és a bizonytalanul körvonalazható dolgok leírására törekszik. A fuzzy logika nem úgy tekint a valóság bizonyos jellegzetességeire, hogy egy halmazból kiválaszt egy jól körülhatárolt értéket (Jézus vagy hazug volt, vagy őrült, vagy Isten - ahogy például a klasszikus trilemma tanítja), hanem azt mondja, ezek az értékek elmosódott halmazokhoz tartoznak, sőt maguk is elmosódott, bizonytalan fogalmak.

Nos, ha az ember belegondol, bizony a hitünkben számos olyan teológiai állítás van, ami szögletes logikával igazán nem közelíthető meg, csak az elmosódásokat is figyelembe vevő fuzzy logikával. Ha úgy tetszik, az igazság csak maszatosan vibrál ezekben a teológiai kijelentésekben. Ilyen például az, hogy Jézus egyszerre volt Isten és ember, vagy hogy a Biblia egyszerre Isten által ihletett és emberek által írt könyv. Az ilyen kijelentésekben pont úgy nem tudunk vonalat húzni isteni és emberi dimenziók között, mint ahogy a homokkupacot sem vagyunk képesek szigorúan szögletes logikával meghatározni. Nem is véletlen, hogy Jézus istensége körül számos olyan elmélet kapott lábra az ókorban, ami aztán az eretnekség süllyesztőjében végezte, mert megpróbálta egzakt módon megmagyarázni, hogyan "férhet bele" Krisztusba ez a két természet egyszerre. A mai dogmatika is hagy kívánnivalót ebben, de főleg akkor, ha sarkos kijelentésekre ragadtatja magát és nem veszi észre, hogy inkább csak közelítéseink vannak az igazsághoz.

Pontosan ez az, amiről írni szerettem volna!

Az igazság nemhogy nincs a birtokunkban, de megragadni is csak pillanatokra tudjuk egy-egy kis darabját. "Tükör által homályosan látunk" - írta ezt Pál olyan kontextusban, amelyben pedig óriási szellemi ajándékok bevetéséről is szó esik a tisztánlátás érdekében. 

Készségesen elismerem, azt a békát, hogy számunkra fontos kérdésekben csak maszatos eredményekig juthatunk, néha borzalmas lenyelni. Ilyenkor kétféle rossz stratégia létezik, amely megkísérti az embert. Az egyiket szerintem a hitükből kifordultak, a másikat a hitüket fanatizálók választják. Az első csoport inkább feladja a küzdelmet az igazságkeresésben, és egyszerűen feleslegesnek is nevezi azt, mert nem lehet végső nyugvópontokra jutni. Ők a homokkupacot mindenképpen meg akarták határozni valamelyik homokszem elvétele után. A második csoport arra hajlik, hogy csiszolópapírral dörzsölje a homályos tükröt, mert biztos benne, hogy így éles képet fog kinyerni belőle. Aztán az összekarcolt tükörképet addig magyarázza önmagának, míg el is hiszi élesnek, amit lát. Mindkettő csúnya tévedés. Az igazságról az ilyen kísérletek után is csak egyetlen biztos dolog jelenthető ki, hogy rendíthetetlenül maszatos marad. Szerintem ha ebbe "istenigazából" beletörődünk, csak akkor leszünk szabadok arra, hogy legalább a homályos igazságot lássuk magunk előtt, ami még tisztázatlansága ellenére is annyira megbűvölő, hogy az orránál fogva húzza magához az embert. És csak az igazságtól elvarázsolt ember juthat el olyan konzekvenciákhoz, hogy tolerálni legyen képes a teljesen máshogy gondolkodókat, akik ugyanabban a homályos tükörben szemlélődve mást látnak, vagy ne tartsa a maga álláspontját a mindenek felett állónak.

Mit jelent, hogy a Biblia isteni és emberi könyv? Csak közelíthetünk a válaszhoz. Hogyan kell pontosan elképzelni, hogy valaki ember és Isten lehet egyszerre? Csupán karcolgatjuk a kérdés felszínét. Mi a helyzet a Szentháromsággal? Valamiféle válaszokat adhatunk rá. Aztán tovább keresünk, mert örömünk telik benne, közben meg tudjuk, hogy csak közelítéseink vannak.

2017. augusztus 9., szerda

Megváltoztatható-e a megváltoztathatatlan?

Dogma: ez a szó utálatosan cseng a nem hívők fülében, mert a kérlelhetetlen és mozdíthatatlan hittételeket látják mögötte, melyekhez az egyház akkor is ragaszkodik, amikor nem kellene. Ám édesen hangzik a hívő füleknek, akik a dogmát a rendíthetetlen alapigazság szinonimájaként értelmezik. A dogmákra úgy gondolunk, mint aprólékos viták során kikristályosodott tanításokra, melyek kinyilvánításukat követően már nem szorulnak felülvizsgálatra. De mi van, ha tévedünk?

A görög dogma szó (ami egyébként az Újszövetségben is előfordul) a legegyszerűbb megközelítésben tantételt vagy véleményt jelent, de az egyháztörténelemben sokszor mégis egyfajta kihirdetett, kötelező erejű állásfoglalásként alkalmazták a kifejezést. Órigenész a keresztény tanokat dogmata theounak, azaz "Isten dogmáinak" nevezte, ezzel is hangsúlyozva, hogy isteni tekintélyű és nem pusztán az egyház által megalkotott hittételekről van szó. A dogma aztán egyre inkább a kérlelhetetlen és megváltoztathatatlan hitbeli álláspont alakját öltötte, ami valahol logikusnak tetszik, ha ezek felismerésében a Szentlélek játszotta a főszerepet. Ahogy Pannenberg említi, végzetes változás igazán akkor történt, amikor az egyházi és birodalmi jog keretében kötelező erővel rögzítették a dogmákat, mert ennek következtében lezárul és minden termékeny feszültségét elveszíti a különféle tanítások feldolgozása. Kézenfekvő dolog, ha valami rendíthetetlen, arról nem érdemes további disputába bonyolódni. Ha a dogma egyenesen isteni hittétel, akkor azt "csak" hinni lehet, vitatni egyenesen eretnekség. A Khalkédoni zsinat (451) során Justinianus császár kihirdette a tételt, miszerint az első négy zsinat dogmáinak ugyanolyan tekintélyük van, mint a szent írásoknak. Kemény beszéd, az biztos, olyan mint az ütköző, ami a sín végén betonfalként állítja meg a nekicsapódó vonatot.

Nem meglepő, hogy a dogma ilyen szigorú értelmezése nem igazán tűr meg túl sok flexibilitást. Erre talán idézhetjük az ismert mondást is, ami persze elsősorban katolikus kontextusban értendő: "Roma locuta, causa finita", azaz "Róma beszélt, az ügy le van zárva". Az egyház történelmének ismerete is aláhúzza, ha valami dogmaként lett deklarálva, az sokszor tényleg lezárt ügynek számított, és ha mégis vita tárgyává vált, az semmi jót nem jelentett az érintetteknek. Csaknem lehetetlen nem kihallani ebből az ellentmondást nem tűrő tekintélyelvűség hangját, ami joggal zavarhatja az embert.

Bármennyire is igyekeztek a dogmák isteni súlyát kiemelni az őskereszténységben, a tény mindazonáltal az, hogy mégiscsak emberek, egyházi tisztségviselők és tekintélyek fogalmazták meg a dogmákat. És pontosan emiatt merül fel magától értetődő természetességgel a kérdés, hogy valóban olyan rendíthetetlen igazság-e a dogma, amin soha nem szabad változtatni, és amit egyszerűen csak meg kell őriznie és hagyományoznia az egyháznak? Vajon van arra lehetőség, hogy akár a mai korban is, a kereszténység bizonyos dogmáit újragondolja, vagy ez már elvi szinten is elvetélt ötlet? 

Fontos kiemelni, hogy a hittételek elfogadását megkövetelő hatalom arra törekedett, hogy konszenzust csikarjon ki a dogmák igazságáról. Úgy gondolták ugyanis, hogy a konszenzus az igazság jó ismertetőjegye lehet: ha a vitában résztvevők végül egyetértenek, akkor annak van egy olyan üzenete, hogy talán rábukkantak az igazságra az adott kérdésben. Másként fogalmazva, a békés összhang értékes jelzés az igazság megtalálása mellett. Ez szerintem még igaz is lehet. Ám tudjuk, hogy a dolog a kicsikarás útján mégsem működik jól, hiszen inkább a minden kényszertől mentes alapon létrejövő egyetértés az, ahol az igazság valamennyire felragyoghat. 

A lényeg azonban az, hogy még akkor sincs garancia az igazság megtalálására, ha a konszenzuális tudás békés háttérben születik meg. A fentebb említett Pannenberg éleslátóan mutat rá, hogy a konszenzus még nem jelent automatikusan igazságot:

"A konszenzusban kifejeződhet és megnyilvánulhat az igazság egyetemessége, de adott esetben pusztán egy-egy csoport, társadalom, kultúra tagjai között megszilárdult konvenció kifejeződése is lehet. Így például a Földet az univerzum középpontjának tekintő szemlélet egészen addig megkérdőjelezhetetlen igazságnak számított, míg az újkor hajnalán bebizonyosodott, hogy merő konvenció."

A konszenzus tehát nem elégséges kritériuma az igazságnak, akár békésen, akár kikényszerített úton születik. Azért, mert a karizmatikusok többé-kevésbé egyetértésben vannak a lelki ajándékok mai működéséről, ez nem garancia arra, hogy a lelki ajándékok ma is működnek. És megfordítva azért, mert a szesszacionista szemléletűek konszenzusa az, hogy megszűnt a lelki ajándékok működése, az még nem jelenti, hogy ezek valóban megszűntek volna. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a véleményegyezés rossz lenne, sőt szerintem nagyon is kívánatos, de a konszenzus önmagában nem validálhat egyetlen dogmát sem. A konszenzus mögött konvenciók állhatnak, sőt többnyire azok is állnak, azaz a világról és a valóság természetéről alkotott elképzeléseink, ezért kevesek valamiféle abszolút tudás igazolásához.

Természetesen mondhatjuk erre, hogy éppen ezért szükséges, hogy a Szentírásban adott isteni szó legyen az alapja a dogmáinknak, és nem a konvenciókra épülő, emberek közti megegyezés. Csakhogy a probléma ezzel semmit sem változik, ahogy azt valószínűleg az olvasóm is pontosan látja: a Szentírás "mondanivalója" csak értelmezéssel közelíthető meg, ettől a ponttól kezdve viszont ugyanúgy belép az emberi faktor és a szubjektivitás, azaz az értelmező ember vagy közösség preszuppozíciói, műveltsége, szocializációja - és kismillió más paraméter.

Egyszerűen és röviden: az emberi tényezőt sehogy sem lehet kiiktatni az isteni javára. Emberek vagyunk, még ha hívők is, a Bibliát emberként értelmezzük (még ha hitünk szerint a Szentlélek segíthet ebben), az egyház eddig történelme pedig pontosan azt a képet mutatja, hogy a sziklaszilárdnak és bombabiztosnak tartott dogmák mentén képesek a felekezetek a legjobban összekapni egymással - miközben csaknem mindenki feltételezi saját hite mögött az isteni hang jóváhagyó tónusait.

Nem vagyok katolikus, de szerintem jól mondja Karl Rahner, hogy "minden definiált dogma előrefelé nyitott", azaz a jövőben igenis lehetőséget kell adjon az átfogalmazásokra, újragondolásokra. Egy másik teológus szerint a dogmák az egyház szakadatlan igazságkeresése közben alkotott, aktuális álláspontokat rögzítő elemek, és nem kérlelhetetlenül betonba öntött formák, melyeken egy fikarcnyit sem szabad változtatni. Éppen ezért a jó dogmatika - legalábbis én így gondolom - nem pusztán rendszerezi és tálalja, hanem állandóan felülvizsgálja és értelmezi a dogmákat, hogy valóban Isten akaratát fejezik-e ki vagy csak emberi hagyományokat akarnak továbbítani? Más szavakkal, a jó dogmatika egyszerre konzervatív, amennyiben az aktuális állapot fenntartására törekszik, és egyszerre progresszív, amennyiben ezt az aktuális állapotot mindig igyekszik újra és újra megvizsgálni és korrigálni. Természetesen a kérdést még lehetne bonyolítani, hiszen nem minden dogmatétel ugyanannyira fajsúlyos: léteznek olyanok is, amelyek talán nem központi jelentőségűek a hitünk szempontjából.

De jó lenne, ha nem hívők és hívők sem úgy tekintenének a dogmákra, mint barátságtalan és zord tételekre, melyek végleg elzártak lennének az egészséges progresszió elől!

2017. augusztus 6., vasárnap

A tudomány, mint a próféciák beteljesítője

Ahogy egy korábbi bejegyzésben említettem, véleményem szerint lassan-lassan elérkezünk a posztmodern kor határához. A feltételezhető korszakváltás után pedig az is elképzelhető, hogy valamiféle újabb "felvilágosodás" elé nézünk, melynek központi ideológiája a szcientizmus lehet. A tudományba vetett mély bizalmat és hitet ma már addig fokozzák egyesek, hogy a bibliai próféciák beteljesítését is tőle várják.

Yuval Noah Harari
Az az elképzelés, hogy a Bibliában megjövendölt eszkatológia - benne a feltámadással és az örök élettel - nem természetfeletti úton, hanem tudományos megoldásokkal fog bekövetkezni, nem a posztmodern kor terméke. Ilyesmiről már évszázadokkal ezelőtt is többen fantáziáltak (például a 13. századi ferences szerzetes Roger Bacon, aki életelixír kifejlesztésével akarta megvalósítani a feltámadást), de mostanában mintha egyre erősödne az a fajta transzhumanista szemlélet, hogy az örök élet a tudomány kezében van.

A tudomány ma már nem pusztán a valóság megismerésére szolgáló eszköztár, hanem valláspótlék, mely lassan már az üdvösség egyfajta megvalósítási módja lesz. Első hallásra az elképzelés, hogy a tudomány szépen beteljesíti különféle technikai megoldásokkal a bibliai próféciákat, mindössze science-fictionnek tűnik, vagy legalábbis  unatkozó szekularista teoretikusok gondolatömlenyének, de mégis egyre erősödőbb trendje van. A közelmúltban jelent meg két igen provokatív kötet a meleg zsidó történész, Yuval Noah Harari tollából. A könyvek elképesztően népszerűek, Harari rajongótáborát olyan emberek alkotják, mint Barack Obama, Bill Gates vagy Mark Zuckenberg. A tízmilliószámra fogyó kötetek közül a második a Homo Deus címet viseli, ami máris előrevetíti miről van szó a könyvben: az ember egyfajta "megistenüléséről". A homo sapiens megtanulta uralni a bolygót, a homo deus megtanulja uralni magát a halált is.

Harari szerint a homo sapiens eljutott addig, hogy szintet váltson: a történelem során először többen halnak bele abba, hogy túl sokat esznek, mint abba, hogy túl keveset. Többen távoznak az életből öngyilkosság miatt, mint terrorcselekmények vagy bűncselekmények okán. A globális járványokat megfékeztük, a háborúkat is visszaszorítottuk, hiszen a békére már nem mint a háború ideiglenes hiányára gondolunk, hanem mint normális és alapvető állapotra. Természetesen szó nincs arról, hogy ne lenne éhezés, járvány vagy háborúk: ezek valószínűleg sok millió áldozatot követelnek majd a jövőben is. Ennek ellenére Harari szerint e három tényező már nem érthetetlen, irányíthatatlan és elkerülhetetlen tragédia, hanem megoldható probléma az emberiség számára. Régen csak imádkozni tudtak az istenekhez miattuk, ma viszont tudományos alapon kezeljük az ilyesféle nehézségeket.

Márpedig ha mi ilyen ügyesek vagyunk emberiségként, és kezelhető problémákká szelídítettük az éhezést, a járványokat és a háborúkat, itt az ideje újabb projektek beindításának, mert "a történelem nem tűri a vákuumot". A 21. században pedig mi is lehetne jobb projekt nekünk embereknek, minthogy kísérletet tegyünk a földi halhatatlanság elérésére? Az öregedés elleni küzdelem tulajdonképpen nem más, mint a folytatása az éhezés és a járványok elleni harcnak, amit már amúgy is sikeresen teszünk. A tudományos szemlélet azért próbálkozhat szabadon, mert a halálra nem metafizikai módon tekint, hanem megoldandó technikai kihívásként, így nem kötik meg filozófiai spekulációk. És ha őszinték vagyunk, mindannyian szeretnénk elkerülni a halált! Ahogy Woody Allen szellemesen megjegyezte, amikor megkérdezték tőle, reménykedik-e abban, hogy tovább él majd a filmvásznon: "Inkább a lakásomban élnék tovább."

Nos, egyre több tudós pedzegeti annak lehetőségét, hogy a tudományos kutatásoknak a halál legyőzése és az örök ifjúság elnyerése lehetne a következő igazán komoly célja. Természetesen ez nem úgy történik meg, hogy egyszer csak valaki feltalál egy csodaszert, ami örök életet eredményez. Először is a jelenleg várható átlagéletkor küszöbét toljuk ki egyre messzebbre és messzebbre - amit amúgy is sikeresen megtettünk az elmúlt évszázadokban. A jövőbeli halhatatlanság kapcsán olyan is akad, aki transzhumanistaként nem a fizikai továbbélést képzeli el, hanem az emberi tudat feltöltéséről ábrándozik, ami az elragadtatás egyfajta technológiai megvalósítása lenne.

Örök élet, örök ifjúság, a tudat átmentése: mindez egyfajta módon nem más, mint a bibliai próféciák és boldog végidők tudományos alapú beteljesítése. Nem Jézus Krisztussal, hanem a tudománnyal teljesednek be az ősi jövendölések.

Túl azon, hogy elég kemény filozófiai kérdéseket vetne fel a lehetőség, ha az ember itt és most valamiféle módon örökké élhetne, az egész futurista eszmefuttatásból ismét az csendül fel számomra, hogy korszakváltás határa felé sodródunk, melyben a tudomány már egyfajta vallásként fog funkcionálni, mely az embert isteníti. Mondhatnánk erre, hogy nagyon nehéz lesz a tudományt vallásként értékesíteni, de ez nem igaz: sokak számára a tudomány már ma is vallás, ezért az átmenet nem lesz annyira feltűnő és emészthetetlen. Kérdés azonban, valójában milyen jövő felé sodródik a világ és benne a kereszténység? Ami pedig számunkra nagy dilemma, hogyan fogjuk megállni a helyünket ebben a korszakváltás utáni új kontextusban?

2017. augusztus 2., szerda

Hatással lenni jó

Már három éve járok a kapolcsi Művészetek Völgye fesztiválra. Ezt abból a célból teszem, hogy nem hívőkkel a hitről beszélgessek, és anélkül hogy valamiféle bújtatott módon döntési kényszerbe sodornám őket, mégis hatással legyek rájuk - miközben persze ők is hatással vannak rám.

Néhány évvel ezelőtt, amikor hazaértem a Művészetek Völgyéből, egy ismerősöm nekem szegezte a kérdést: "na, és hányan tértek meg"? A kérdés mögötti állítást mindenki képes értelmezni, aki tud olvasni a sorok között. Egy missziós út akkor és csak akkor sikeres, ha megtérnek az emberek, és az ilyen kérdésre egy nullánál lehetőleg minél nagyobb számmal tudunk válaszolni.

Én nem csak ebben mérem a sikert. Kapolcsra az emberek sokféle okból jönnek - szórakozni, vásárolni, felejteni, kapcsolatokat kötni -, de világnézetet váltani valószínűleg nem nagyon akarnak. Legyünk őszinték, ez a realitás, az alap, ahonnan indulunk. Ettől persze még megtörténhet némelyekkel, hogy végső felismerésre jutnak és hirtelen teljes egészében megváltoznak, de az ilyen pálfordulatok őszintén szólva nekem mindig gyanúsak: a hirtelen "elmondom a megtérők imáját"-típusú fellángolások általában olyan gyorsan múlnak, amilyen gyorsan jöttek. (Csak mellékesen jegyzem meg, hogy a Pál nevéhez kapcsolódó pálfordulat sem arról szólt, hogy az abszolút tudatlan apostol egyszercsak megértette a kereszténységet, hiszen egész életében alapos vallásismereti kiképzést kapott farizeusként, mielőtt a Jézussal való találkozásra sor került volna. A magyar átlagembernek azonban meglehetősen sovány a műveltsége, ami a hitet és a Szentírást illeti, és nem rendelkezik ehhez hasonló tudásalappal, ami mintegy előkészítené számára a terepet.)

Ennyi év tapasztalata után én úgy látom, hogy aki skalpokat gyűjteni megy Kapolcsra, és saját megtérés-számlálóját akarja felpörgetni, nem sok jóra számíthat. A magyar emberek orrát kifinomulttá tették az egyházak az elmúlt évtizedekben: ahogy megszagolják, hogy "térítgetni" akarják őket, tipikusan továbbállnak. Még csak hibáztatni sem tudok senkit ezért, sőt magam is így tennék, ha egy másik vallás hívei presszionálnának az áttérésre. Az egyház mára bizonyos értelemben elvesztette a kívülállókat. A feladat most az volna, hogy el kellene menni megkeresni őket.

Kapolcsi utam fő tanulsága az, amit az elmúlt években mindig is éreztem ezen a helyen: hogy nagyon is lehetséges hatással lenni az emberekre az ilyesféle fesztiválokon, csak meg kell találni ennek a megfelelő módját. Csodaszer nem létezik, de működő ötletek vannak. Ennek ismét tanúja lehettem abban a néhány napban, amit missziós csoportommal együtt a helyszínen töltöttem. Az egyik mély beszélgetés során a bűnről és a megbocsájtásról esett szó egy film kapcsán, melyet szépszámú nem hívő ember nézett velünk együtt, akik a mozit követően ott is maradtak, hogy eszmét cseréljenek. Nekem mindig óriási élmény, sőt igazán sikernek tartom, amikor nem hívő emberek ehhez hasonló témákról őszintén feltárják a véleményüket, és akár oda is dörgölik azt a hívők orra alá. Az ilyenen felesleges megsértődni, sokkal inkább üdvözölni kell a szokatlan nyitottságot, ami túlmegy a "köszönöm a meghívást" és a "nagyon tetszett" jellegű illemformulákon, melyek sokszor biztos fokmérői annak, hogy az adott embereknél valójában semmit sem sikerült elérnünk. 

A helyzet Kapolcson szerencsére nem ez. Itt igenis kialakulnak olyan helyzetek, amikor az emberek azt mondják, amit valójában gondolnak. Lehet velük a szó mély értelmében találkozni. Nagyon is jellemző, hogy megnyílnak és elmondják a véleményüket. Most is akadt egy-egy vehemensebb karakter a filmre érkezett vendégeink között, de ahogy az órákon át tartó disputa haladt előre, bámulatos volt látni milyen enyhülésen mentek keresztül ezek a nyersen gondolkodó emberek. Felvillanyozó élmény hallgatni, amikor végül - minden erőltetés és manipuláció nélkül - maguk mondják ki, hogy "a megbocsájtás akkor az igazi, ha az ember hisz Istenben" vagy "végülis Jézus a legjobb példa arra, hogyan kell igazán megbocsájtani". Ilyen mondatokat a gyülekezetben hall az ember (jó esetben), de nem tipikusan a hittel eredetileg ellenkező emberek szájából. Szóval, azt láttam, hogy az emberek gondolkodása igenis formálódik, és lehet a Bibliáról, a hitről, a megváltásról, a megtérésről, gyakorlatilag bármiről beszélgetni az arra készségesekkel. A nyitott embereket viszont csak akkor érinti meg a keresztény misszió, ha az úgy közeledik hozzájuk, ahogy nekik a legjobb.

Csak azt akartam mondani, hogy az egyháznak nem szabad feladnia, hogy kapcsolatot keressen az emberekkel. Az evangélium üzenete továbbra is jó üzenet. A szekuláris világ és az abban dolgozó szemlélet látens módon közvetít egy romboló hitvallást: hogy az ember egy céltalan és erkölcs nélküli gép, akinek lelke sincs, de legalább rövid időn belül meghal. Tudjuk azt jól mind, hogy az emberek a lelkük mélyén utálják ezt az üzenetet. A miénk ennél sokkal élhetőbb. Eljut hozzájuk?