2017. július 10., hétfő

A magyarok istene

"Majd megtudod te, ki is a magyarok istene!" - szól a népi bölcsesség, és talán nem is gondolunk utána annak, hogy itt nem feltétlenül a kereszténység Istenéről van szó, hanem valaki másról... Vajon kiben hittek az őseink? Ki a csoda volt a "magyarok istene" és mi lett vele a kereszténység felvételekor?

A nagyon ismert "életfa" - az ősmagyar hit világképének alapeleme
Megvallom őszintén, eddig még soha nem foglalkoztam a pogány ősmagyarság vallási gondolkodásával. Ennek oka egyszerű: visszariasztott a tengernyi butaság, a magyarságot igazolni akaró okoskodás, a nagy mennyiségű áltudományos irodalom és az a politikai kultúra, ami az egész kérdéskört belengi. Noha (ahogy az előző bejegyzésben írtam) a téma meglehetősen nehezen kutatható, azért különösen a 18. és 19. században voltak hangadó kutatói, akik értékelhető műveket alkottak. (Itt különösen olyan személyiségekre gondolok, mint Horváth János, Ipoly Arnold, de nekem a nem túl elismert Kandra Kabos is bejön.) Sőt, most olvasom Diószegi Vilmos egy könyvét, amit egyszerre tartok rendkívül szórakoztatónak és elborzasztónak, ami a táltosok beavatási rítusait és szokásait illeti. Egyszóval és röviden: valláskutatói szempontból igenis érdekes belenézni a magyar múlt tükrébe, mert ami onnan visszanéz ránk, az szerintem felvet egy elég izgalmas kérdést! Ezt most megpróbálom leírni, illetve elárulom azt is, miféle nyugvópontra jutottam vele kapcsolatban - de máris szabadkozok egy kissé: nem vagyok szakértő és rám fér még az olvasás, ami módosíthatja az álláspontomat.

Tudvalevő, hogy a többi nomád pusztai néphez hasonlóan a magyarok is hittek az úgynevezett égisten létezésében. Ez persze csaknem magától értetődő. Maga az ég eleve csodálkozást váltott ki a természeti emberből, hiszen odafentről - mondhatni a mennyből - hull alá az eső, a hó, de onnan sújt le a villám, ott ragyog az északi fény, nomeg éjszaka a fényes csillagok. Mi sem természetesebb, hogy az eget csodálni lehet, mert számos tünemény és rettentő dolog onnan származik.

Az ég mellett persze a pusztai emberek felismertek más típusú erőket is: a földét, amiből élet sarjad, a tengerét, az emésztő tűzlángét, és más ezekhez hasonló elemekét, amelyek egyfajta nyers erőként magasodnak az ember fölé. Mondani sem kell, ezeket a természeti erőket kezdetben imádásszerű érzelmekkel kezelték, de aztán szöget ütött a fejükben a gondolat: mi van akkor, ha ezekben a különféle dolgokban valójában ugyanaz az erő munkál? Ez elég logikus felvetés lehetett a természetimádó népek körében, hiszen a világ közvetlen megfigyelése tényleg egy nagy, mindent átfogó rendszer képzetét vetíti az ember elé. És valószínűleg így formálódott ki egy mindent átfogó és mindent irányító főistenség képzete is a vallási hiedelmeik sorában.

Nagyon érdekesnek találom, hogy a legtöbb nép nyelvében az ég és a menny szavak gyakorlatilag megegyeztek az égisten elnevezésével. Például a török-tatár tangri, tingri eredetileg az eget és a mennyet, de aztán az égisten nevét is jelentette. A finn jumala szó a mennyre utalt, de később a Jumala a teremtő istenség neve is, már nagybetűvel, személyesebb értelemben. Úgy néz ki tehát, hogy az altáji népeknél (köztük a magyaroknál is) az égisten lép elő főistenné.

A nagy kérdés persze az, hogy az ősi magyarok, akik a kutatók szerint egyértelműen hittek egy ilyesféle főistenben / égistenben, és előszeretettel nevezték azt a "magyarok istenének", nevezhetők-e monoteista hívőknek?  Csak ebben az égistenben gondolkodtak, vagy más isteneket is követtek? Ezt a kérdést máig nem sikerült végérvényesen tisztázni. Egyes források szerint Géza fejedelem, bár áttért a keresztény hitre, még "a régi isteneknek" is áldozatot mutatott be. Sőt, a jelek szerint amikor Álmos vezér Ungvárra bevonult, a halhatatlan isteneknek áldozott. Ezek az emlékek inkább politeizmust sejtetnek, de sok kutató meglátása az, hogy forrásaink nem megbízhatók: a történeteket szerzetesek és barátok jegyezték le, akik közül többen meglehetősen rosszindulatúan és ellenségesen álltak az ilyesmihez. Egy igen régi szövegemlék, amely a bizánci író, Theophülaktosz nevéhez fűződik, a "turkokról" (tulajdonképpen a magyarok) ezt mondja (kiemelés tőlem):
A turkok igen ostobán szentnek tartják a tüzet, a levegőt, és a vizet tisztelik, a földet himnuszokkal dicsőítik, de csupán azt imádják és nevezik istennek, aki a világmindenséget teremtette (ez a Teremtő). Neki lovakat, ökröket, és juhokat áldoznak, és vannak papjaik, akikről azt tartják, hogy megvan bennük a jövendőmondás képessége.
Hosszasan és részletesen idézhetnék még más forrásokat is, de összességében az érdeklődő ember valami olyasféle konklúzióra jut, hogy az ősmagyarok égistenhite nem volt egyértelműen politeizmus, de tiszta monoteizmus sem. Én inkább azt mondanám, hogy tendenciáiban egyre inkább a monoteista hit felé hajlott, azaz annak felismerésére, hogy egyetlen Isten létezik. Nos, persze nagyon távol áll tőlem a magyarkodás és mindenféle párás szemű lelkesedés, de ha ez a feltevésem helytálló, az szerintem nagyon érdekes a saját történelmünk ismeretében. Az embernek az a benyomása ugyanis, hogy a kereszténység (amit sajnos gyakorlatilag rákényszerítettek sokakra a magyarok közül) éppen egy olyan időpillanatban érkezett meg, amikor az észjárásunk majdhogynem megágyazott neki. A magyarok istene innentől - legalábbis hivatalosan - Jahve lett, az "átállás" pedig bizonyos értelemben szinte magától értetődőnek tűnik. Az égisten eszméje mintha beleolvadt volna Jahve hitébe. Sok közmondásunk és szólásunk ma is őrzi ennek emlékét.

Mindezt persze félve írom le, ismételve magamat is, hogy mennyi spekuláció és hajmeresztő teória kapott lábra ebben a kérdésben. Nem szeretném ezek sorát gyarapítani, és a tudásom sem érzem elég mélynek ezen a területen. De amennyire át tudtam tekinteni a fent említett kutatók munkásságát, számomra ez az ideiglenes konklúzió rajzolódott ki. Lehet, hogy a magyar nép (is?) szinte fel lett készítve egy monoteista hit befogadására - mert saját gondolkodása alapján ebbe az irányba indult el. Ha tévedek, szóljatok, és meggondolom magam - ahogy az ősi mondásunk is szól: "isten engem úgy segéljen".

4 megjegyzés :

  1. Egy gyors update: erről a témáról és a kereszténység "felvételéről" fogok előadást tartani Kapolcson, a Művészetek Völgye Fesztivál keretei között, július 27-én délután, az Evangélikus Egyház pince-klubhelyiségében. Ha valaki épp arra jár, azt szívesen látom. :-)

    VálaszTörlés
  2. Én is csak óvatosan, a spekulációkat lehetőleg kerülve foglalkoztam a témával, és nagyjából hasonló konklúziókra jutottam. Pedig tőlem a "magyarkodás" sem állt távol korábban (most már sok mindent másként látok).

    Azon viszont kicsit megakadtam, amikor az előző posztban az ocsmány idegen lény vizsgálatához hasonlítottad a magyar ősvallás tanulmányozását. Én ezt kimondottan szép témának látom, és csak az alaptalan spekulációk tömege miatt érzek némi taszítást és ellenszenvet a területtel kapcsolatban. Amúgy szerintem ez az egész a múltunk, a kulturális örökségünk része, amivel igenis illene többet foglalkozni, és a 20.-21. században válságba került nemzeti öntudatunknak is jót tenne, ha megfelelő és méltó módon foglalkoznánk a történelmi, kulturális örökségünkkel. Szerintem jó, hogy vannak ezen a téren hagyományőrző (pontosabban itt inkább hagyomány-felelevenítő) mozgalmak, jó, hogy foglalkoznak rovásírással, lovasíjászattal, szerintem még a Kurultáj is jó ötlet.
    De negatív oldala is van a dolognak. Egyesekkel nagyon elszaladt a táltos paripa, egyesek pedig a megtépázott nemzeti öntudatot óriási légvárak építgetésével próbálják megerősíteni. És hát ők finoman szólva érzékenyen reagálnak minden kritikus hangra, rögtön a "magyarság ellensége" leszel, ha felveted, hogy ennek vagy annak az elképzelésnek nem biztos, hogy van komolyabb valóságalapja. :-)

    Szóval itt egyik oldalról nagy önmérsékletre, másik oldalról nagy türelemre lenne szükség, hogy kialakuljon valami elfogadható konszenzus a témában... talán évtizedek alatt kiforrja magát a dolog...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Discipline, sajnálom ha sértően hangzott a hasonlatom, és nyilván kissé túlzó is volt, de továbbra is úgy érzem, hogy van benne igazság. Nem csak azért, mert a témát rengeteg butaság és túlkapás veszi körbe, hanem önmagában is nagyon telített számomra visszataszító elemekkel. Ilyesmikre gondolok, mint a sámánok bizonyos morbid technikái, az a tény, hogy elrabolják a gyerekeket a szüleiktől (mert például foggal születtek, és akkor biztos hogy sámánnak kell lenniük ugye...), a rengeteg éjsötét babonaság, amivel az egész tömve van... Szóval tényleg sötét lehetett a középkor - gondolhatja bárki, aki a témát kicsit mélyebben megismeri.

      Röviden ennyi a viszolygásom oka, és valóban úgy vélem, ma már elég furcsa bogár az ősmagyar hit, ami ugyanakkor tényleg hozzánk tartozik és szerintem is tanulmányozni kellene, amennyire lehet.

      Törlés
    2. Hát igen, babonaság az akadt bőven, ebben igazad van. De ez elmondható a középkori kereszténységről is, persze nem kis mértékben bizonyos pogány szokások és hiedelmek továbbélése miatt.. A magyar ősvallásnál az a probléma ebben a tekintetben, hogy mivel olyan kevés a pontos információ, nagyon nehéz szétválasztani a babona, a népi vallásosság és a "hivatalos" vallás jelenségeit. Lehet, hogy amit most babonának és morbid technikáknak látunk, azt az akkori vallási vezetők sem nézték jó szemmel, csak megtűrték... de ezt nem tudhatjuk biztosan.
      Másrészt, az hogy mi a morbid, az igencsak kultúrafüggő. Az, hogy a keresztények Krisztus testét eszik, és a vérét isszák, az is simán benne van a világ top 10 legmorbidabb vallási koncepciói között... :)

      Törlés

Megmondhatod te is... de kérlek, NE tedd névtelenül!
(A szerző a beírt kommentek közül bármelyiket előzetes figyelmeztetés és minden magyarázat nélkül törölheti. Kommentedben ne használj túl sok hivatkozást, mert a rendszer automatikusan moderál!)