2017. június 29., csütörtök

A Világmindenség Nagyfőnökének kommunikációja

Bevallom, néha rápillantok a Mai Ige oldalára, ahol a szerkesztők minden napra egy-egy verset szemezgetnek ki a Bibliából, és egy mértéktartóan rövid üzenetben próbálják azt megmagyarázni. A Mai Ige mai igéje egy olyan témával foglalkozik, ami sokkal több kérdést vet fel, mint amennyit megválaszol. Lelkesíteni akar, de inkább csak kérdőjeleket zúdít a gondolkodó ember nyakába azzal kapcsolatban, mennyire nehezen érthető Isten kommunikációja. Most kicsit tépelődök - ha nem bírod keresztény gyomorral, inkább ne olvasd el!

Persze nem szeretném bántani az oldal és az igen népszerű kiadvány szerkesztőit, mert azt egyáltalán nem érdemlik meg. Sokak számára jelent sokat, amit tesznek, és velem is előfordult, hogy egy-egy jól elhelyezett kis eszmefuttatásuk megszólított vagy legalábbis képes volt elgondolkodtatni. Tulajdonképpen most is ez történt: a mára szóló magvas üzenet lényegi mondandója szerint Isten mindig elérhető a számunkra, mégpedig az imádság által. Míg a világban élő tekintélyszemélyek java részével átlagpolgár soha nem veheti fel közvetlenül a kapcsolatot (ha például a pápával szeretnék beszélgetni, nem valószínű, hogy megkapnám a telefonszámát), addig a "Világmindenség Nagyfőnökével" a nap bármelyik szakában szóba lehet állni. Hát nem csodálatos? Isten olyan, mint egy tökéletes pszichológus, akinek mindig üres a pamlaga. Bárki bármikor leheveredhet, és elpanaszolhatja búját-baját a Nagyfőnöknek, aki szeretetteljesen mosolyogva végighallgatja.

Megértem, hogy sokaknak szükségük van erre az istenképre. Sőt, ez az istenkép nem nevezhető hamisnak sem, hiszen Isten valóban bármikor meghallgat. Ahogy a "maiigések" írják, az imádság tulajdonképpen hozzáférés Istenhez.

De a kérdés nem az, hogy mi mikor fordulhatunk Istenhez - hanem az, hogy Ő mikor és hogyan fordul hozzánk?

Noha Isten minden imát hall, alapvetően nem hiszem azt, hogy minden imát meghallgat - vagy akár meg is válaszol. A probléma azonban nem is ez, hanem valami más: a Világmindenség Nagyfőnöke, aki a mennyei vonal túlsó végén várja a hívásainkat, nem szól bele egyértelmű hangon a kagylóba. Legalábbis nem úgy, ahogyan a Szentírásban tette. A Biblia hemzseg az olyan félmondatoktól, amelyek ehhez hasonlóan kezdődnek: "Az Úr pedig így szólt...". Itt és most nem a próféták üzenethirdetésére gondolok, akik Isten közvetett szócsöveiként tolmácsolták a mennyei üzenetet, hanem olyan istentapasztalatokra, melyek a bibliai narratívák szerint közvetlen kommunikációt sejtetnek. Például Isten azt mondta Ábrahámnak, hogy áldozza fel a fiát, Izsákot. Ez egy borzasztóan megterhelő és csaknem felfoghatatlan kérés, amit Isten nyilvánvalóan félreérthetetlenül kellett kommunikáljon Ábrahám felé. De hogyan mondta ezt Isten? Füllel hallható hangon szólította meg a pátriárkát? Küldött valamiféle jelet számára? Egy emberen keresztül üzent? Esetleg Ábrahám "érzett valamit a szívében" (jelentsen ez most bármit), amit Isten hangjaként interpretált? A héber 'ámar kifejezés, ami a szövegnek ezen a pontján olvasható, egyszerűen a beszédet, szólást, kérdezést és feleletet, valamint ehhez hasonló teljesen hétköznapi kommunikációra utaló fogalmakat takar. Ebből tehát nehéz kiindulni, a Biblia pedig nem foglalkozik ezzel a kérdéssel mélységében - egyszerűen adottnak veszi, hogy Isten beszél, és akikhez szól, azok meghallják.

Vajon az a tény, hogy a Szentírás nem magyarázza Isten kommunikációjának milyenségét, egyszerűen annyit jelent, hogy hétköznapi módon kommunikált Isten? Olvasva a textusokat az ember igenlő válaszra hajlik. Amikor azt olvassuk, hogy Isten megszólít egy embert, akkor kétségkívül az a legtermészetesebb asszociációnk, hogy Isten ezt úgy teszi, ahogy mi is kommunikálunk egymással.

De pontosan ez az, amivel ma egyáltalán nem találkozunk. Ha valaki imádkozik Istenhez, akkor kinyitja a száját, és halkan vagy hangosan verbalizálja az üzenetét - épp úgy, ahogy egy másik emberrel is teszi. Ám a válasz Istentől annyiféle csatornán érkezhet, hogy azon csaknem lehetetlen kiigazodni. Az alapvető mód természetesen, amit minden keresztény magától értetődőnek tekint, hogy a Biblián keresztül szólít meg bennünket Isten. De ez a válasz is csak újabb kérdésekhez vezet. Hogyan történik mindez? Éppen ott nyílik ki a Szentírás számunkra, ahol kell? Megérzünk valamit, amikor olvassuk? Valaki prédikál nekünk, és abban fedezzük fel Isten válaszát? Húzunk egy igekártyát, amin éppen nekünk szóló vers van a Bibliából? Olvasunk egy kommentárt és a magyarázatból felsejlik, elevenné válik Isten szava előttünk? Természetesen ezek bármelyike lehetséges. De ha kitekintünk a Bibliából, éppen így előfordulhat, hogy Isten a körülményeinken, egy másik ember szavain át, a benyomásainkon, a kudarcélményeinken, a sikereinken, a betegségeinken vagy millió más módon beszél hozzánk. Isten tehát akárhogyan kommunikálhat velünk a mai értelmezések szerint. Úgy tűnik, kivéve egyetlen csatornát: a közvetlen, hallható, füllel is érzékelhető beszédet.

Az a tény pedig, hogy az ember imája egy konkrét forrásból, a szájából hangzik, míg az imára adott válasz gyakorlatilag akármikor és akárhogyan érkezhet, elképesztően nehézzé tesz bármiféle kommunikációt. Egy ilyen kommunikációs térben szinte csak az ember kreativitására van bízva, hogyan és miből ismer fel egy konkrét üzenetet a maga számára. Bocsánatot kérek az érzékenyebb olvasóimtól, és igazán nem akarok semmi blaszfémikusat mondani, de sokszor azon tűnődök, az ilyen jellegű találgatások arról, hogy mit üzen nekünk Isten, miben is különböznek a tenyérjóslástól, amikor a kéz vonalaiból akarja valaki kitalálni a sors válaszát, vagy a horoszkóptól, amikor minden életjelenségbe belelát valami jelentőset? Míg az olyasféle okkult praktikákat mélységesen megvetjük, melyek a kávézaccból akarják kisilabizálni az üzenetet, meg vagyunk győződve arról, hogy Mari néni azért lépett bele a forró vízzel teli lavórba, mert nem ment el a szerdai imaórára.

Mindez annak a fényében rendkívül furcsa, hogy alapvető meggyőződés a kereszténységben, hogy Isten kifejezetten keresi az emberrel való találkozást és párbeszédet. A Világmindenség Nagyfőnöke valóban bármikor elérhető a mi számunkra, de konkrétan hogyan ér el Ő bennünket? Erről is olvasnék egyszer egy mai igét a Mai Igében.

24 megjegyzés :

  1. Eddig egy emberrel találkoztam, aki ki merte írni magából azt, ami sokszor engem is gyötör(t). Te vagy a második ilyen segítség egy olyan idealizált kereszténységben, amilyen ez a mai. Rendszeresen azt érzem, hogy szándékosan akarja bezárni ez a szubkultúra önnön magát egy saját maga által kreált kis világba. Az már csak hab a tortán, hogy Istennel is ugyanezt próbálják tenni -, hogy fokozzam - maguk mellé gyömöszölve Őt. :D Remek cikk! Köszönöm!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Emlékgyáros, köszönöm a visszajelzést! Szerintem az egyetlen lehetséges út az egyház előtt saját jövője felé az, amire a magam részéről a következő képzeletbeli, mentális címkét ragasztottam: "kegyetlen őszinteség". Már meguntam a sok magyarázkodást, elvtelen finomkodást, illemtudó, de a dolgokat éppen ezzel elkenő témakerülést. A kegyetlen őszinteségben látok egy reménysugarat, amire felépülhet az egyház túlélése, azaz abban, hogy bármiről lehet és merünk is nyíltan, egyenesen, a kétségeinket felvállalva beszélni, akkor is, ha ezzel rossz ajtókon nyitunk be esetleg.

      Ám a bejegyzés végére jó lett volna odaírnom még egy kérdést, valami ilyesmit: lehetséges-e egyáltalán valamiféle direktebb kommunikációt kiépíteni Istennel az embernek? Vagy ez csak a bibliai időkben működött így, ma pedig bele kell törődnünk, hogy másként van?

      Törlés
  2. Ábrahám próféta volt, több alkalommal találkozott és beszélgetett a megtestesült Jahvéval - ezért mikor Isten szólt hozzá Izsákkal kapcsolatban, vélhetően nem volt bizonytalan abban, hogy milyen hang szól. A Bibliából nekem úgy tűnik, hogy ez a fajta kapcsolat kivételes volt, egyáltalán nem általános (ezt Izrael történelme is ékesen példázza). Még keresztények esetén sem. A kommunikáció, ahogy a megismerés is, láthatóan nem színről-színre történik - lásd pl. Pál apostol is (holott neki volt közvetlen találkozása is a feltámadott Messiással a damaszkuszi úton) később egy álmon keresztül kapott egy üzenetet több napnyi bizonytalankodás után, hogy hol hirdessék az igét (Isten nem tehette volna meg, hogy eleve lediktálja az útvonalat)?

    Én azt gondolom, hogy Isten (szemben a közvélekedéssel) alapvetően szabadságpárti, és normál esetben az ige által formált formált/meggyőzött emberi elmén és lelkiismereten keresztül szól az emberhez. Én bár huszonpár éve keresztény vagyok, de hallható szót nem hallottam soha, miközben nem kételkedek abban, hogy bizonyos döntésekkor a végső soron általam meghozott döntés egybevágott Isten akaratával (ill. arról is tudok, amikor nem). Persze az én tapasztalatomat nem akarom abszolutizálni, és kizárni, hogy más nem kap hallható hangon személyes kijelentéseket Istentől, de ha ilyet hallok, akkor minimum szkeptikus vagyok, és csak akkor vagyok hajlandó komolyan venni, ha az illető rászolgál a bizalomra.

    Az okkult praktikák is egy érdekes kérdés. Ezeket Isten határozottan elítéli, de véleményem szerint nem azért, mert ezek merő babonaságok, hanem azért, mert kompetensen alkalmazva működhetnek. Bizonyos gyakorlatok alkalmasak lehetnek arra, ahogy a szellemvilág érintkezni tudjon a természetes világgal, és információ átadásra vagy befolyásolásra kerüljön sor. Mivel a szellemvilág a zsidó és keresztény gondolkodásmód szerint nem homogén módon jó (sőt, a földi szférában inkább rossz), ezért ezek az információáramlások nem kívánatos határsértéseket jelentenek. Isten pedig úgy tűnik, azt szeretné, hogy az emberek maradjanak meg a természetes világban, a természetfeletti lények pedig a szellemvilágban, ne legyen keveredés a kettő között - az emberek különösen ne figyeljenek gonosz lényektől jövő információkra. De mégis azt látjuk, hogy bizonyos esetekben Isten emberi, gyakran Isteni felhatalmazásra okkult praktikákhoz hasonló dolgokat csináltak, és az ő esetükben (mivel a tevékenységük Isten felhatalmazásával vagy jóváhagyásával történt), ez mégsem volt probléma (lásd: több álommagyarázásos történet, "ómenek"/jelek használata - pl. Gedeon -, Urim és Tummim, vagy Jákob botjai - amely egyesek a szimpatetikus mágia egy formájaként is értelmezhető).

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Steve, köszönöm a tartalmas hozzászólásodat! Néhány dologra reagálnék.

      "A Bibliából nekem úgy tűnik, hogy ez a fajta kapcsolat kivételes volt, egyáltalán nem általános (ezt Izrael történelme is ékesen példázza)"

      Valóban, az ószövetségi kontextusban főként a próféták esetében Isten úgy szólította meg ezeket az embereket, ahogy másokat nem. De ma is vannak elvileg próféták - ám ha őket a bibliaiakhoz hasonlítom, gyakorlatilag semmiben sem egyeznek velük. Abban sem, ahogyan állítólag hallják Isten hangját.

      Steve, akárhogyan osztok-szorzok, forgatom a teológiát, a vége akkor is az, hogy Isten egyértelműen, világosan, félreérthetetlenül szólt a Bibliában. Mi pedig itt vagyunk most a 21. században, bennünk van a Szentlélek, tele vagyunk prófétákkal, megmondóemberekkel (ugye-ugye még én is... :-)), ehhez képest össze-vissza beszél mindenki, az egyház leépül, vagy jó esetben is stagnál. De mindenki meg van arról győződve, hogy ő hallja Isten hangját.

      Te itt azt mondod, hogy Isten főként a lelkiismereten keresztül szól. Erről a bejegyzésről egy másik helyen is beszélgetek emberekkel, szerintük Isten alapvetően nem ott szól, hanem máshol. Megint mások szerint a lelkiismeret eleve nem megbízható hang, tehát nem biztos, hogy éppen ott fog Isten megszólítani.

      De éppen erről írtam a bejegyzést. Isten bárhogyan szólhat. Ha rám esik egy cserép virág, abban is felfedezhetem - pontosabban belemagyarázhatom -, hogy azzal nekem Isten szólt. Ha valaki ad nekem ötezer forintot, arra is ráhúzhatom, hogy biztosan Isten ezzel üzen nekem valahogyan. Ha dicsőítés alatt egyszercsak elsírom magam, mondhatom azt, hogy biztosan Isten érintett meg.

      És természetesen ezek lehetnek tényleg Istentől, de ugyanannyira az is lehet, hogy nem Istentől vannak. Éppen ez a probléma, hogy nem nagyon látok olyan, legalább valamennyire egzakt utat, amelyben nagy eséllyel Isten szólna. Ám szöges ellentétben áll ez azzal, amikor a Bibliát kinyitom: ott akár élőszóban, akár álomban, akár jelekben, de a narratívákból mindig süt az, hogy a szereplők nem tépelődtek azon, hogy Isten szólítja meg őket vagy sem. Ez alól kevés kivétel létezik, pl. a gyermek Sámuel története, ami meglehetősen speciális elbeszélés. De abból is az derül ki, hogy Isten fizikailag hallható hangon szólalt meg, mert a kis Sámuel azt hitte, az édesapja hangját hallja!

      Nos, az ilyen jellegű, erős és félreérthetetlen kijelentésekből semmi sincs egy olyan üdvtörténeti korszakban, amikor a Szentlélek elvileg minden hívőben munkálkodik. Nekem ez egy paradoxon, amit rá lehet fogni a hitetlenségre - de minden magyarázattal együtt is furcsa, hogy kb. 25 éves hívő életem alatt egyetlen példát se hallottam, amikor Isten valakinek ilyen direkt kijelentést adott volna.

      Törlés
    2. Nem vitatom, amit mondasz, inkább csak hozzátennék néhány gondolatot. Valóban, azt várhatnánk, hogy az újszövetségben világosabb a kijelentés, de ha így lenne, akkor a keresztény történelem (amely kb. az eretnekségek és szakadások storyja is, amely már az apostoli korban kezdődött) nem olyan lenne, amilyen. :)

      "akárhogyan osztok-szorzok, forgatom a teológiát, a vége akkor is az, hogy Isten egyértelműen, világosan, félreérthetetlenül szólt a Bibliában. "

      Igen, azonban ha összeadod, hogy hány embernek szólt Isten a Bibliában közvetlenül (nem valamilyen prófétán keresztül) és egyértelmű módon (nem valamilyen homályos álmon, ómenen vagy jelen keresztül), majd elosztod azzal, hogy Ádámtól János apostolig hány ember élt a földön, akkor azt fogod kapni, hogy arányaiban rendkívül ritka az, hogy Isten valakihez egyértelműen szól úgy, vagy láthatóvá teszi magát. Ráadásul amikor ilyen történt, akkor annak tipikusan történelmi jelentősége is volt. A direkt, világos kommunikáció még magában a Bibliában is inkább kivételesnek tűnik megy, gyakran egy-egy ember "specialitása", hogy Isten így kommunikál vele. A prófétai korok között pedig hosszabb, teljesen eseménytelen korok teltek el.

      Szerintem ez ma sincs igazán másképp - ritkaság számba megy, hogy valaki teljesen egyértelmű és világos, egyedi, általános érvényű és történelmi jelentősségű kijelentést kap Istentől. Lehet, hogy ennek nincs is itt az ideje most - Jézus és az apostolok szolgálata után ez mintha lecsengett volna. Bizonyára lesz majd újra olyan korszak, amikor ennek eljön az ideje, de ezt nincs értelme kierőltetni (erről lásd lentebb a mai karizmatikus "prófétákról" szóló véleményemet).

      Abban viszont hiszek, hogy a Szent Szellemmel személyes kapcsolatban lehet venni (bár érzem, hogy maga a "személyes kapcsolat" szófordulat elcsépelt). Ez az én esetemben kb. annyit jelent, hogy örömöt érzek, ha dicsérem Istent vagy imádkozom, szeretem olvasni Isten beszédét és talán meg szoktam érteni belőle dolgokat, ha valakinek a megtéréséről hallok egy jó történetet, akkor örömkönnyek szöknek a szemembe, stb. - ezek olyan belső ösztönzések, amelyek a megtérésem előtt egyáltalán nem voltak rám jellemzők, utána pedig igen. Illetve maga a megtérés élménye, és a Szent Szellemel való találkozás spirituális megtapasztalása is valóságos élmény számomra. Ezektől viszont én nem vagyok próféta, és ezek a megtapasztalások minden újjászületett hívő számára adottak.

      Elismerem, hogy karizmatikus körökben időnként vannak önjelölt próféták, akik szeretnek "Thus saith the Lord..." felkiáltással dörgedelmes bejelentéseket tenni (megj: szeretik a régi, veretes bibliafordításokat idéző archaikus nyelvezetet, mert így még drámaibb a hatás), és úgy beállítani magukat, mintha nagy próféták lennének (miközben jó, ha kb. 2-3%-os valószínűséggel találnak el dolgokat - gyakran a világi elemzők jobb track recorddal rendelkeznek). Nem túl jó, hogy ilyenek vannak. Friss, tapasztalatlan keresztényként természetesen minden ilyesmit nagyon komolyan vettem, most pedig valószínűleg a ló túl oldalán vagyok... :) De szintén karizmatikus körökben vannak olyanok is, akik elítélik ezeket a túlkapásokat, és józanul állnak ezekhez a kérdésekhez (én is karizmatikus vagyok, tehát ezzel a megjegyzésemmel nem célom a karizmatikus kereszténységet lejáratni).

      Törlés
    3. Steve, ha jól értettem, amit írtál, akkor azt a következő sommás pontokban lehet összefoglalni:
      (1) Isten még a Bibliában is ritkán szólt közvetlenül.
      (2) Ha mégis így tett, az tipikusan nagy horderejű, általában történelmi léptékű dologhoz kapcsolódott.
      (3) Mindez ma is így van.

      Ha erre gondoltál, akkor azt kell mondjam, hogy ebből a mai állapotokra nézve ez következik:
      (1) Csaknem minden próféta, aki Isten nevében jelent ki dolgokat, vagy hamisan prófétál, vagy nem közvetlenül szólt hozzá Isten. Utóbbi esetben az általa elmondottak ellenőrizhetetlenek, hiszen már a hozzá érkezett üzenet is bizonytalan csatornán jött.
      (2) Azok a milliók, akik Isten hivatkozva jelentenek ki dolgokat a szószékről vagy máshonnan, valószínűleg mind tévednek, mert Isten ritkán szól - nem szólhat tehát egyszerre ennyi emberhez.

      Ezzel a két ponttal az a probléma (ismételve magam), hogy nehezen képzelhető el igaznak egy olyan korszakban, amikor meg vagyunk győződve a Szentlélek jelenlétéről, ajándékainak működéséről, stb, stb... Az üdvtörténeti tendencia minden tekintetben az egyre szűkösebb lehetőségektől az egyre tágasabb és teljesebb irányába kell haladjon. Ehhez képest úgy látszik, hogy fordítva történik a dolog? Régebben Isten még szólt közvetlenül (ha ritkán is), ma már egyáltalán nem. Régebben még előfordultak történelmi fordulópontok, ma már nem.

      Őszintén szólva ez a logika a szesszacionista teológiát erősíti, amely szerint az újszövetségi kor után megszűntek bizonyos dolgok.

      Törlés
    4. Szia Sytka,

      (1-2) nem fogalmaznék ilyen erősen. Ha valaki igét hirdet, buzdít, bizonyságot tesz, tanít, stb., és azt jól teszi, akkor Isten üzenetét hirdeti, és amit tesz, az bizonyos értelemben prófétai tevékenység. Ehhez nem szükséges az, hogy az illető a feltámadott Messiással előtte face-to-face találkozzon vagy elragadtasson a mennybe és az Úr hallható hangon kijelentéseket adjon neki arról, hogy mi legyen az aznapi igehirdetésének tárgya. Mégis, amikor az igehirdető beszél, nyugodtan hivatkozhat Istenre, és nevezheti az igehirdetését Isten üzenetének - az sem probléma, ha az igehirdető olyan kifejezéseket használ, hogy "arra indított az Úr..." vagy "úgy vezetett a Szentlélek, hogy..." az üzenete közben - erről mindannyian tudjuk, hogy nem azt jelenti, hogy ő most Pál apostolnak vagy Ezékiel prófétának tartja magát. :)

      Azt sem gondolom, hogy valaki ma ne tapasztalhatna meg látomást, vagy kaphatna egyedi kijelentést - biztos Te is olvastál olyan történeteket, amikor pl. muzulmán emberek úgy térnek meg, hogy álmokban, látomásokban magától Krisztustól kapnak kijelentéseket - az ilyen történetekben, ha az illető radikálisan megtér, szintén nincs okom kételkedni.

      De ezeket mégis másnak érzem, mint amikor történelmi jelentőségű, új prófétai kijelentések születnek. Nem vagyok szesszacionista olyan értelemben, hogy szerintem ez nem lehetetlen (nem létezik rá valamilyen kizáró szabály), csak egyszerűen nem időszerű - Jézus és az apostolok szolgálata történelmi jelentősségű volt, és ilyen korokban (hasonlóan a korábbi, történelmi jelentősségű korokhoz) a prófétai intézmény rendszerint megújul. Mivel bizonyára a jövőben is lesznek történelmi jelentősségű idők, amikor Isten direktebb módon be akar avatkozni, ezért lesznek majd Bibliai korokhoz hasonló próféták is. Ezt a jelenséget talán legjobban Ámos foglalta össze, amikor ezt mondta: "Ordít az oroszlán: ki ne rettegne? Az én Uram, az Úr szólt: ki ne prófétálna?"

      Lehet, hogy nem túl egzakt, amit írok - inkább én is csak gondolkodok a kérdésen - , de talán érthető, mire akarok kilyukadni.

      Törlés
  3. Sytka, kivételesen bátor és őszinte írás - le a kalappal!
    A "kegyetlen őszinteség" nekem is igen szimpatikus, elméletben. De gyakorlatban is felvállalni, hát az nagyon küzdelmes, és nem sok örömmel és sikerrel kecsegtető útnak tűnik.
    Ezért nagyon becsülöm, aki mégis felvállalja!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Discipline, rendkívül nehéz "kegyetlenül őszintének" lenni az emberekkel, sőt, nem is mindig jó stratégia. Felfoghatatlan sértést, bántást lehet okozni vele, ami nekem semmiképpen nem célom. Viszont egyházi szinten egyre inkább úgy látom, hogy elkerülhetetlenné fog válni. Megmaradhatunk egyfajta szent szalonképesség állapotában, kerülve hogy bizonyos dolgokat kimondjunk - ez biztos útja a további leépülésnek. A másik lehetőség szerintem csak az lehet, hogy vitatkozni vagyunk hajlandók alapvető kérdésekről, szégyen és álszent viselkedés nélkül, felvállalva saját preszuppozícióinkat.

      Tisztában vagyok azzal, hogy többen talán megutálnak majd ezért, hogy ilyeneket írok, de én olyan emberekhez akarok szólni, akik már belefáradtak az egyházba, ugyanakkor eléggé szeretik ahhoz, hogy megmaradjanak benne és tovább építsék.

      Törlés
  4. A fizikai világra nézve elfogadjuk, hogy bizonyos törvényszerűségek szerint működik, ám ugyanez igaz lehet a világ kevésbé megfogható részeire is - ahogyan pl gazdasági törvényszerűségek is léteznek.
    A vallások, mint széles néprétegek számára lényegi igazságokat megfogalmazó rendszerek és mint társadalmi és történeti képződmények (márpedig nem tagadhatjuk le, hogy azok IS) szintén alá vannak vetve bizonyos törvényszerűségeknek, amik ráadásul kultúrától függetlenül szinte mindegyikben ugyanazon jegyeket mutatják fel. Ilyen jegyek a következők:
    - az "eredeti tanítás" tartalmi és formai változáson megy át, és ez csökkenést, degradációt jelent, sőt, jelentésvesztést vagy halványulást is
    - ezzel párhuzamosan mérhetetlenül feldúsul az értelmező, magyarázó része a hagyománynak; kommentárok, teológiai és filozófiai művek tömege társul az eredetileg jóval kisebb "méretű", esszenciálisabb tartalomhoz
    - ezenkívül a népi hiedelmek is új, az eredetitől sokszor nagyon eltérő tartalmakkal duzzasztják fel (ennek jó példája a taoizmusban és a buddhizmusban megjelenő gazdag szellemvilág, de a kereszténységben megjelenő szent- és ereklyetisztelet is; istenek, démonok, közvetítők garmadája, ami sok esetben ellenkezik az eredeti tartalommal).
    - szintén minden elterjedtebb vallásra igaz az, hogy előbb-utóbb politikai, hatalmi jelentősége lesz (ez még az ártalmatlanabbnak tűnő buddhizmusra is áll), hiszen a vezetők tudják, mekkora potenciál rejlik bennük az emberek irányíthatóságára nézve - és ez ugyancsak átszínezi a vallási tartalmat. Ha már kegyetlenül őszinték akarunk lenni, mondjuk ki, ez a kereszténységre fokozottan igaz, hiszen a világi hatalom "sötétsége", amit mindig is elsősorban önös érdekek irányítottak, törvényszerűen nem fogadhatja be a tiszta transzcendens igazságot, ezzel a hatalommal pedig a kereszténység már viszonylag korán lepaktált.

    Azaz beláthatjuk, hogy minden olyan lényegi dolgokról, igazságokról szóló tanítás, melyből politikai, történelmi és társadalmi jelentőségű tömegvallás válik, ami ráadásul áthalad mind a népek, mind az értelmezők kemencéjén, nem képviselheti többé azt az igazságot, melynek megosztására hivatott - azaz: az Istenről (és az emberről) szóló tiszta tanítás ezekben a formációkban NEM IS JELENHET MEG, hiszen szükségszerűen alá vannak vetve a fenti törvényszerűségeknek, melyek előbb-utóbb kimossák belőlük ezeket az igazságokat.

    Tehát az, amit a lényegi dolgokra nézve "igaznak" tekinthetünk, csak egy apró kis magban van jelen már ezekben a történeti-társadalmi képződményekben. Istenről és az emberről szóló tanítások azonban valahogy mindig ezen rendszerek képviselőinek kezében összpontosulnak, ők szolgáltatják ki őket, kizárólagos igényt tartva rájuk.

    A kereszténységgel az történt, amit a fenti törvényszerűségek kitermeltek belőle - és az az igazság, amit tartalmaznia kellene, már csak a hagyományos vallás határain KÍVÜL lelhető fel, azaz ha valaki valóban ezekre kíváncsi, jobban teszi, ha távol tartja magát a jelenlegi formációktól, mivel ők már nem őrzik azt a tüzet, amit őrizniük és továbbadniuk kellene.

    És itt kanyarodunk vissza az Istennel való kommunikáció témájához - talán mindebben van valami igazán gondviselésszerű, hiszen miután az ember meglátja az "emberi hagyományok" hiábavalóságát, kénytelen közvetlenül ráutalni magát Istenre; és bármit jelentsen is ez, de egyedül tőle várni feleletet a kérdéseire, még ha nem is tudja, miként fognak ezek jelentkezni. Ekkor történik meg a belépés "Isten homályába", ami sosem történne meg akkor, ha a világi hagyományokban színtiszta vezetést kaphatnánk. Sőt, a mai korhoz hasonló kaotikus viszonyok között az ember szinte rá van kényszerítve erre a félelmetesnek tűnő lépésre.

    Egy igazán tiszta hagyomány magában foglalná a belőle kivezető ajtót is ebbe a "homályba", azaz akkor lenne hű az általa hangoztatott igazsághoz, ha előbb-utóbb ÖNMAGÁN KÍVÜLRE kalauzolná a hívőket. Már maga az a tény, hogy ez az ajtó hiányzik, az igazsághoz való közelséget is megkérdőjelezi.

    VálaszTörlés
  5. Néhány évvel ezelőtt írtam a lányomnak: Azt mondta az Úr Jézus Tamásnak, hogy “...de még boldogabbak azok, akik nem látnak, és hisznek.” Miért van az, hogy sokan mégis a látható, érzékelhető istenélmények adta boldogságot keresik? S ha néha-néha megtalálják, akkor mindent elsöprő lelkesedéssel tesznek tanúságot róla. Lehet, hogy eközben titokban engem irigyelnek??
    Szóval az biztos, hogy ha hívő ember vagy, és mondjuk az orrod előtt zuhan le egy cserép a járdára, akkor ezt ha akarnád, se tudnád másképp értelmezni, mint hogy Istennek még terve van veled. Ez így rendjén is van. A fontos az volna, hogy minél erőteljesebb élményben részesül valaki, legyen annál alázatosabb, és tapintatosabb azokkal szemben, akik nem éltek át hasonlót. Én pl. ebben az esetben azon kezdenék gondolkodni, hogy nincs-e olyan ember a környezetemben, akit mostanában baleset ért. Mondanom sem kell, nem azért, hogy mélyítsem a kettőnk közti különbözőséget; sokkal inkább, hogy erősítsem az egységet.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. "Miért van az, hogy sokan mégis a látható, érzékelhető istenélmények adta boldogságot keresik?"

      Ezt nem tudom, de a bejegyzésben nem is arról írtam, hogy a boldogságkeresés miatt lenne jó tisztán hallani Isten hangját. No persze az biztos, hogy boldogságot is hoz egy ilyen élmény, de a cél nem ez, hanem az, hogy a kommunikáció félreérthetetlen és egyértelmű legyen. Mert ha nem az, akkor jó eséllyel félre is fogja érteni a befogadó oldalon álló személy.

      Törlés
  6. Izsák feláldozásához is hozzászólnék: Ha a történet műfajilag etiológia, azaz a gyermekáldozat tiltásának eredet-története, akkor az, hogy Isten beszélget Ábrahámmal, szerintem csak a drámaiságot, elbeszélhetőséget, közérthetőséget szolgáló eszköz. Ha mégis történeti beszámolónak tartjuk, akkor is el tudom képzelni, hogy Ábrahám egy belső töprengésben, önmagával folytatott vitában - ahogy egyébként én is szoktam gondolatban önmagammal vitatkozni - jutott el arra a következtetésre, hogy Isten ezt várja tőle.
    Persze sokkal egyszerűbb azt mondani, hogy ez egy egyedi eset volt, miért ne történhetett volna meg, hogy Ábrahám az érzékszerveivel is észlelte Isten jelenlétét és üzenetét. Cáfolni úgysem tudja senki.

    VálaszTörlés
  7. Nem kell az Úr válaszát misztifikálni, érzi, tudja azt az ember, amikor az Úr kér valamit, vagy mondja, hogy ezt tedd, vagy azt tedd meg.
    Persze el kell jutni egy bizonyos érettségi szintre, bár a lelkiismerete minden helyzetben, és akár "éretlenségi" időben is szól az embernek.
    Az lenne a legjobb, ha az Úr mindig hallható módon mondaná el a válaszát.
    De mint ahogy csak Sidrák, Misák, és Abednégóval járt a tűzben, úgy a fülünkkel hallható hangját is igen ritkán hallani - manapság -.
    Nem akarom megmondani a tuti, mert nem tudom, csak az én tapasztalatomat írtam le.


    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Dombiné Zsuzsa!

      Alapvetően egyetértek, vagy ha megengeded, kissé feltételes módban fogalmazok, egyetértenék veled ebben. Én sem túlmisztifikálásra törekszem, csak úgy látom, Isten annyira nem egyértelműen szól (a lelkiismeret hangja nem feltétlenül az Övé!), hogy pontosan ez látszik meg az egyházán is. Sokan tudni vélik mit szól Isten, de ha körbenézek, mégsem tudom jó szívvel azt mondani, hogy az egyház pont olyanokkal van tele, akik élesen hallják a lelkükben, elméjükben, akárhol Isten hangját.

      Törlés
  8. Nagyon fontos kérdést feszegetsz, és én is köszönöm az őszinte hangot. Nem próbálom én sem magyarázni, még ha tudnám is, mert nem teljesen értem (ha emlékszel a szóban forgó lelkészes viccre), csak egy gondolatot vetnék fel. És amúgy is így 40 felett egyre kevesebb kérdésben érzem úgy, hogy szükség lenne a tuti igazságokra, ahogy egy nagyon nagy tudású ÓSZ tanárom mondta: Ahogy öregedik egyre kevesebb dologban biztos, de azokban egyre biztosabb.

    Mi van akkor, ha ez by design van így? Vagyis, hogy direkt nem banális az Isten hangjának meghallása (mondjuk szerintem engedni neki még nehezebb, mint megérteni az akaratát :)), mert Isten azt akarja, hogy folyamatosan keresésben, függésben éljünk. És maga ez a keresés az, amit úgy mond Jézus, hogy kövessük őt és az ő juhai hallják és értik a hangját.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Endre!
      Szerintem az biztosan "by design" úgy van, hogy Istent folyamatosan keresni kell. Bár nekem a folyamatos keresés nem jelenti azt, hogy soha nem találok. Ez olyan lenne, mintha a juhok soha nem hallanák tisztán a pásztor hangját.

      Csak a példa kedvéért képzeld el, hogy te írsz nekem egy nagyon konkrét emailt ezzel a szöveggel: "Kedves Sytka! Nagyon beteg vagyok, kérlek segíts, válaszolj minél hamarabb!" Nos, mi lenne ha erre válaszul én nem egy konkrét emailt írnék vissza, hanem a kezedbe nyomnék egy kétezer oldalas könyvet, hogy olvasgasd és próbáld abból érzésre összerakni, hogy mi a válaszom. Esetleg még ezt sem adnám, hanem neked a napi időjárásból, egy másik ember mosolyából, gyakorlatilag akármi másból kellene kitalálnod mi a válaszom.

      Azt hiszem a magától értetődő kérdésed valami olyasmi lenne, hogy mi a fenéért esett nehezemre egyszerűen csak válaszolni az emailedre? És ha ezt kérdeznéd, én pedig azt mondanám, hogy azért nem, mert azt szerettem volna, ha folyamatos keresésben élnél velem kapcsolatban, azzal a válasszal elégedett lennél?

      A probléma itt nemcsak az, hogy Isten nem kommunikál egyértelműen, hanem teológiai alapon is furcsa ez, hiszen úgy tűnik, nagyon régen még ezt a kommunikációt használta. Ráadásul most itt van velünk, sőt bennünk a Szentlélek (azaz maga Isten): ennél közelebb már nem jöhet hozzánk. Mégsem halljuk tisztán a hangját. Értem én persze a maszlagot, hogy régen még csak kiválasztott emberekhez szólt így (próféták), mi már nem abban a korban élünk, meg hogy nem figyelünk eléggé, stb, stb... De ebben is csak azt érzem, hogy valójában ezek mögé az eszmefuttatások mögé bújunk lányos zavarunkban, mert nem tudunk értelmes okot találni arra, hogyan lehet hogy a Mindenható Isten nem szólít meg senkit egyértelműen, különösen, hogy semmire nem vágyik jobban, mint hogy velünk kommunikáljon.

      Törlés
    2. "Bár nekem a folyamatos keresés nem jelenti azt, hogy soha nem találok."
      Nekem sem természetesen, mert személyesen egész jók ebben a tapasztalataim.

      Ugyanakkor szerintem eléggé félreértjük az Isten vezetését, ha mindenáron hétköznapi dolgokra akarunk valami különleges kijelentést kérni. Pl az eddig élt keresztények 90%-nak esélye sem volt párt vagy foglalkozást választania, mi mégis úgy gondoljuk ez nagyon meghatározó az életünk szempontjából.

      Még egy szempontot hadd hozzak a témához. Mi van, ha Isten a szabad akarat miatt nem lehet ennél konkrétabb, amikor kommunikál velünk? Leegyszerűsítve ki lenne akkor olyan hülye, hogy nem hisz? (Ugyanez kapcsolódik szerintem a betegség és gyógyulás kérdéséhez is) Gyakorlatilag normális ember nem dönthetne úgy, hogy nem Istent követi, nem hisz Jézusban.

      Törlés
    3. A feldobott szempont, miszerint Isten azért nem kommunikál egyértelműen, mert akkor önmaga lépne elő a rejtettségéből (Deus absconditus) bennem is megfordult lehetőségként. Ez jó logika lenne - de akkor azt is ki kellene jelentenünk, hogy azon esetekben, amikor Isten egyértelműen kommunikált (pl. Ábrahám, Mózes, stb...) megsértette a szabad akaratot? Akkor nem volt probléma, hogy túlságosan leleplezi magát?

      Törlés
  9. Kedves Sytka!

    Köszönöm az írásod, főleg ez a kávézaccos összehasonlítás hiányzott szerintem a keresztény kultúránknak.
    Egy röpke gondolatot helyeznék ide: nem csak szavakkal (gondolatban megfogalmazott vagy kimondott) szólítjuk meg Istent, keressük Őt.
    Segítség nyújtásban, emberekkel való beszélgetésekben, énekben, táncban, főzésben - minden tettünkben, szavunkban, gondolatunkban ott lehet Isten ha akarja és akarjuk. Legalábbis én így értelmezem azt, hogy "szüntelen imádkozzatok" - ajánljatok fel Neki MINDENT amit tesztek, Isten dicsőségére éljetek.

    Szatmári Zsófia

    (nincs semmilyen blogom, ezért kénytelen vagyok így aláírni)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Zsófia!

      Én köszönöm a visszajelzést. Osztom a nézetedet arról, hogy metakommunikáció is létezik a világon - és az valóban nem olyan egzakt, mint a szavak, de mindenfajta kommunikáció akkor hatékony, ha a címzettje megérti.

      Törlés
    2. Nem lehetséges, hogy félreértjük az ima fogalmát? Szerintem helyes Zsófi felvetése, én valahol úgy érzem, hogy ez lenne a jó irányvonal, és az a torzulás, hogy Istentől konkrét dolgokat, iránymutatást kérünk, és a konkrét kérésre konkrét feleletet is várunk, amit - mivel konkrét formában nem jön - a körülményekből próbálunk meg valahogy kiolvasni.
      Én már azt sem igazán értem, hogy ha valaki valóban hisz Istenben és elfogadja Isten hatalmát önmaga felett, akkor hogy imádkozhat egyáltalán mást, mint hogy "legyen meg a Te akaratod"?

      Törlés
  10. Közben eszembe jutott Tim Keller Prédikálás című könyvéből egy rész, ami bennem ehhez kapcsolódik:
    "Tudjuk, hogy egy kölcsönös szeretetkapcsolatban mindkét félnek aktív résztvevőnek kell lennie. Ebbe beletartozik, hogy akár ellent mondhassanak egymásnak, akár megerősítsék egymást. Ha A személynek nincs megengedve, hogy B-vel ellenkező véleményt alkosson, akkor lehet B-nek befolyása, hatalma A felett, de kapcsolatuk nem mondható személyesnek.
    Éppen így, ha úgy döntesz, csak azokban a dolgokban hiszel a Bibliának, amivel egyetértesz, mennyiben van olyan Istened, aki ellent mondhat neked? Csak akkor van igazi Istened, ha tud olyan dolgokat mondani a számodra, amik felbosszantanak, különben csak a képzeleted szülötte. Vagyis egy irányadó, autoratív Biblia nem ellensége az Istennel való személyes szeretetkapcsolatnak... ez az előfeltétele."

    Timothy Keller: Preaching (p113)

    VálaszTörlés
  11. Egy négyéves kisfiú válasza: " Amikor az ember hallgat, Istennel beszélget, amikor az ember beszél, nem hallja mit mond Isten...." (Váratlanul, minden előzmény nélkül, csendes rajzolgatás közben csak úgy kibukott belőle ... az elképedt 'vigyázónéni jegyezte le a megmondást :)

    VálaszTörlés

Megmondhatod te is... de kérlek, NE tedd névtelenül!
(A szerző a beírt kommentek közül bármelyiket előzetes figyelmeztetés és minden magyarázat nélkül törölheti. Kommentedben ne használj túl sok hivatkozást, mert a rendszer automatikusan moderál!)