2017. augusztus 16., szerda

A teodicea halála?

Némileg az előző bejegyzés nyomvonalán haladva elkesergem egyik teológiai-típusú bánatomat. Van egy témakör, amit a keresztény gondolkodók nagyon nehezen, vagy ha őszintébb lennék magamhoz, talán azt is leírnám, csaknem sehogy sem képesek igazán jól kezelni: ez pedig a világban tapasztalható szenvedés és a jóságos Isten kérdése. Természetesen végtelen ostobaság lenne erről akárhány blogbejegyzésben értekezni, mert a problémára évezredek alatt sem sikerült igazi megoldást találni. Nem is emiatt veszem elő a dolgot.


Bárki tetszőleges hosszúságban lenne képes érzékeltetni, hogy micsoda felfoghatatlan mennyiségű szenvedés zajlik a teremtett világban, akár csak egyetlen óra leforgása alatt is. Csupán az illusztráció kedvéért: egy kétórás mozifilm alatt mintegy hétszázötven gyermek hal éhen a világ valamely táján, kétszázötven azért, mert piszkos vizet iszik, és nagyjából háromszázan végzik maláriában. Ezek persze csak kiragadott példák, melyek mellé kell tenni az elrabolt, megerőszakolt, meggyilkolt, halálosan beteg emberek tömegeit, vagy hogy ne legyünk ilyen végzetesek, azokat is, akik ennél enyhébb módon, de mégiscsak kemény vagy elviselhetőbb szenvedéseket élnek át. Felesleges ezt tovább ragozni, mert a csizma magától értetődően kerül az asztalra: ezt a hihetetlen kíndömpinget valahogyan összhangba kell hozni azzal a hitünkkel, hogy Isten jó, szerető, kegyelmes, aki a javunkat akarja.

És hadd tegyem még hozzá: ha a szenvedés problémájának nagyságát csak kicsit is megértjük, és meglátjuk a sablonos válaszok erőtlenségét, szerintem már attól is szenvedni fogunk.

Nem véletlen, hogy sokakat nem az tántorított el a hitüktől, hogy nehezükre esett megérteni a bibliai csodákat, vagy képtelenek racionálisan feldolgozni a Szentháromság dogmáját - inkább a szenvedés tényével nem tudnak mihez kezdeni. A hagyományosan Epikurosz nevéhez köthető filozófiai kérdéshármas, amely mindig előkerül az apologetikában, jól érzékelteti a problémát:
Isten szeretné megelőzni a gonoszságot, de nem képes erre? Akkor nem mindenható. Isten képes megelőzni a gonoszságot, de nem akarja? Akkor rosszindulatú. Isten képes és akarja is megszüntetni a gonoszságot? De akkor miért van mégis gonoszság?

Jól megfigyelhető, hogy a fenti eszmefuttatásban nem a szenvedésről, hanem a gonoszságról van szó, mivel az alapvető teológiai szemlélet szerint a bűnbeesés tárta ki az ajtót a gonoszság előtt, a szenvedés pedig ennek a következménye.

Természetesen igazságtalanság lenne elhallgatni, hogy sokan és sokféle válaszfélét igyekeztek megfogalmazni a dilemmára (részben már a Szentírásban is), s tulajdonképpen ez az alapja a teodiceának, amely persze nem bibliai, hanem filozófiai alapon igyekszik összhangba hozni a jóságos Isten létét a temérdek gonoszsággal és szenvedéssel. Mint az köztudott, a teodicea elnevezést elsőként Leibniz használta, aki ráadásul úgy vélekedett, hogy ez a világ tulajdonképpen a létező világok legjobbika, amit Isten csak képes volt megalkotni. Azon túl, hogy ezt a nehezen védhető állítást már Voltaire is gúnyosan szétszedte (lásd: "Candide és az optimizmus"), maga a Biblia is mintha szembefordulna vele. A Jelenések Könyve ugyanis arról tudósít, hogy Isten az eszkhaton végén olyan világot fog alkotni, ahol letöröl a szemekről minden könnyet. Abban a világban nem lesz szenvedés, sem gyötrelem, arany utcák várnak az emberekre és az Istennel való szoros közösség. 

De ez akkor azt is jelenti, hogy Isten képes olyan világot alkotni, amely mentes a szenvedéstől - ám ebben az esetben ha a jelen világunkat összevetjük ezzel a várható világgal, mondhatjuk-e jogosan, hogy mi a létező legjobb világban élünk?

Mások szerint a gonoszság és szenvedés az ember szabad akaratának az ára. Vagyis azért szenvedünk, mert szabad akaratunk van és az hajlik a rosszra. Eltekintve attól, hogy a világban tapasztalható szenvedéseknek eleve csak egy része hozható direkt kapcsolatba az emberi döntéssel, ez a teodiceai érv is sántít: éppen az előbb láthattuk, hogy Isten képes olyan valóságot alkotni, amely szenvedésmentes - és valószínűleg joggal feltételezhető, hogy ebben a világban is lesz szabad akarat. Vagyis a szabad akarat és a szenvedésmentesség még az isteni koordináta-rendszerben is megférhet egymással.

Nem veszem most sorra a többi teodiceai érvet, mert végtelen hosszúságú lenne a bejegyzés, de ahogy az utóbbi időben átgondoltam a legtipikusabbakat (például a szenvedés Isten büntetése, vagy ez a módja jellemünk "tesztelésének", esetleg a túlvilági jutalom igazolja majd az itteni küzdelmeinket, stb...), igazság szerint mindegyiket elég haloványnak találtam. Persze mindegyikben vannak nagyon is értékelhető gyöngyszemek, jól csengő érvek, ám a valamennyire is megnyugtató választól szerintem meglehetősen messze állnak. A lóláb itt is, ott is kilóg.

Ez pedig probléma, és ráadásul fontos probléma. Vannak még a világban bőven kérdőjelek és nyugtalanító nehézségek, de a szenvedés dilemmája annyira elementárisan és húsba vágóan érinti a hitünket, valamint földi sorsunkat, hogy egyszerűen illene rá legalább valamivel megközelítőbb feleletet adni. Tud valaki ilyenről? Szívesen venném! Mert ha nincs, akkor legalábbis az a fair, ha kimondjuk, hogy a teodicea meghalt, és innen gondolkodhatunk tovább.

2017. augusztus 13., vasárnap

A magasztos-maszatos igazság

A keresztény hitet megismerve az ember hamar ráébred arra, hogy a nagyon biztosnak hirdetett meggyőződéseink között számos dolog elmosódott fogalmak köré épül. Szerintem ez nem azért van, mert elkenjük az igazságot, hanem mert az igazsághoz csak maszatolással férhetünk hozzá. Az igazság nem csak magasztos, de maszatos is számunkra.

Noha az igazság számunkra meglehetősen maszatos, mégis hadd kezdjem a dolgot valami nagyon is tisztán érthető hasonlattal, amit a filozófiában Szóritész-paradoxonnak neveznek. (A szórosz görög szó magyarul kupacot jelent.) Képzeljünk magunk elé egy teljesen hétköznapi homokkupacot, mely nyilvánvalóan rengeteg homokszemből áll. Most a gondolatkísérlet kedvéért tegyük fel azt, hogy képesek vagyunk egyetlen homokszemet kivenni ebből a kupacból: ha ez megtörténik, akkor ami megmarad, vajon azt is még homokkupacnak nevezhetjük? Valószínűleg igen, hiszen egyetlen homokszem hiánya nem vehető észre a kupacban, ami lényegét tekintve továbbra is kupac marad. Ha ezt a műveletet többször megismételjük egymás után, akkor is azt fogjuk tapasztalni, hogy az eredmény változatlan. Matematikai nyelven leírva viszont egy elég abszurd kis képletet kaphatunk:

homokkupac - 1 homokszem = homokkupac

Ez ebben a formában kifejezetten ellentmondásosnak tűnik: hogyan lehet a homokkupac egyenlő egy olyan homokkupaccal, melyben egyetlen szemmel kevesebb van? Ugyanakkor az is egyértelmű, hogy egy homokkupac véges számú homokszemből áll, tehát nem lehet a végtelenségig elvenni belőle mindig egyetlen homokszemet. De akkor gyakorlatilag meddig homokkupac a homokkupac? Nem tudjuk. A problémát persze az okozza, hogy a kupac kifejezést nem lehet egzakt módon meghatározni, nomeg a homokszemek olyan elrendezésben is lehetnek, hogy az nem adja ki egy kupac formáját. Vannak tehát olyan homokszemek, melyek úgy állnak össze, hogy teljesítik a "homokkupacság" feltételeit, olyanok is amelyek csak részben, és persze a homokot úgy is lehetséges elrendezni, hogy az ne legyen kupac alakú. Az ilyesféle "maszatolás" az alapja a fuzzy logikának, amely a "részben igaz" elve alapjára épül, és a bizonytalanul körvonalazható dolgok leírására törekszik. A fuzzy logika nem úgy tekint a valóság bizonyos jellegzetességeire, hogy egy halmazból kiválaszt egy jól körülhatárolt értéket (Jézus vagy hazug volt, vagy őrült, vagy Isten - ahogy például a klasszikus trilemma tanítja), hanem azt mondja, ezek az értékek elmosódott halmazokhoz tartoznak, sőt maguk is elmosódott, bizonytalan fogalmak.

Nos, ha az ember belegondol, bizony a hitünkben számos olyan teológiai állítás van, ami szögletes logikával igazán nem közelíthető meg, csak az elmosódásokat is figyelembe vevő fuzzy logikával. Ha úgy tetszik, az igazság csak maszatosan vibrál ezekben a teológiai kijelentésekben. Ilyen például az, hogy Jézus egyszerre volt Isten és ember, vagy hogy a Biblia egyszerre Isten által ihletett és emberek által írt könyv. Az ilyen kijelentésekben pont úgy nem tudunk vonalat húzni isteni és emberi dimenziók között, mint ahogy a homokkupacot sem vagyunk képesek szigorúan szögletes logikával meghatározni. Nem is véletlen, hogy Jézus istensége körül számos olyan elmélet kapott lábra az ókorban, ami aztán az eretnekség süllyesztőjében végezte, mert megpróbálta egzakt módon megmagyarázni, hogyan "férhet bele" Krisztusba ez a két természet egyszerre. A mai dogmatika is hagy kívánnivalót ebben, de főleg akkor, ha sarkos kijelentésekre ragadtatja magát és nem veszi észre, hogy inkább csak közelítéseink vannak az igazsághoz.

Pontosan ez az, amiről írni szerettem volna!

Az igazság nemhogy nincs a birtokunkban, de megragadni is csak pillanatokra tudjuk egy-egy kis darabját. "Tükör által homályosan látunk" - írta ezt Pál olyan kontextusban, amelyben pedig óriási szellemi ajándékok bevetéséről is szó esik a tisztánlátás érdekében. 

Készségesen elismerem, azt a békát, hogy számunkra fontos kérdésekben csak maszatos eredményekig juthatunk, néha borzalmas lenyelni. Ilyenkor kétféle rossz stratégia létezik, amely megkísérti az embert. Az egyiket szerintem a hitükből kifordultak, a másikat a hitüket fanatizálók választják. Az első csoport inkább feladja a küzdelmet az igazságkeresésben, és egyszerűen feleslegesnek is nevezi azt, mert nem lehet végső nyugvópontokra jutni. Ők a homokkupacot mindenképpen meg akarták határozni valamelyik homokszem elvétele után. A második csoport arra hajlik, hogy csiszolópapírral dörzsölje a homályos tükröt, mert biztos benne, hogy így éles képet fog kinyerni belőle. Aztán az összekarcolt tükörképet addig magyarázza önmagának, míg el is hiszi élesnek, amit lát. Mindkettő csúnya tévedés. Az igazságról az ilyen kísérletek után is csak egyetlen biztos dolog jelenthető ki, hogy rendíthetetlenül maszatos marad. Szerintem ha ebbe "istenigazából" beletörődünk, csak akkor leszünk szabadok arra, hogy legalább a homályos igazságot lássuk magunk előtt, ami még tisztázatlansága ellenére is annyira megbűvölő, hogy az orránál fogva húzza magához az embert. És csak az igazságtól elvarázsolt ember juthat el olyan konzekvenciákhoz, hogy tolerálni legyen képes a teljesen máshogy gondolkodókat, akik ugyanabban a homályos tükörben szemlélődve mást látnak, vagy ne tartsa a maga álláspontját a mindenek felett állónak.

Mit jelent, hogy a Biblia isteni és emberi könyv? Csak közelíthetünk a válaszhoz. Hogyan kell pontosan elképzelni, hogy valaki ember és Isten lehet egyszerre? Csupán karcolgatjuk a kérdés felszínét. Mi a helyzet a Szentháromsággal? Valamiféle válaszokat adhatunk rá. Aztán tovább keresünk, mert örömünk telik benne, közben meg tudjuk, hogy csak közelítéseink vannak.

2017. augusztus 9., szerda

Megváltoztatható-e a megváltoztathatatlan?

Dogma: ez a szó utálatosan cseng a nem hívők fülében, mert a kérlelhetetlen és mozdíthatatlan hittételeket látják mögötte, melyekhez az egyház akkor is ragaszkodik, amikor nem kellene. Ám édesen hangzik a hívő füleknek, akik a dogmát a rendíthetetlen alapigazság szinonimájaként értelmezik. A dogmákra úgy gondolunk, mint aprólékos viták során kikristályosodott tanításokra, melyek kinyilvánításukat követően már nem szorulnak felülvizsgálatra. De mi van, ha tévedünk?

A görög dogma szó (ami egyébként az Újszövetségben is előfordul) a legegyszerűbb megközelítésben tantételt vagy véleményt jelent, de az egyháztörténelemben sokszor mégis egyfajta kihirdetett, kötelező erejű állásfoglalásként alkalmazták a kifejezést. Órigenész a keresztény tanokat dogmata theounak, azaz "Isten dogmáinak" nevezte, ezzel is hangsúlyozva, hogy isteni tekintélyű és nem pusztán az egyház által megalkotott hittételekről van szó. A dogma aztán egyre inkább a kérlelhetetlen és megváltoztathatatlan hitbeli álláspont alakját öltötte, ami valahol logikusnak tetszik, ha ezek felismerésében a Szentlélek játszotta a főszerepet. Ahogy Pannenberg említi, végzetes változás igazán akkor történt, amikor az egyházi és birodalmi jog keretében kötelező erővel rögzítették a dogmákat, mert ennek következtében lezárul és minden termékeny feszültségét elveszíti a különféle tanítások feldolgozása. Kézenfekvő dolog, ha valami rendíthetetlen, arról nem érdemes további disputába bonyolódni. Ha a dogma egyenesen isteni hittétel, akkor azt "csak" hinni lehet, vitatni egyenesen eretnekség. A Khalkédoni zsinat (451) során Justinianus császár kihirdette a tételt, miszerint az első négy zsinat dogmáinak ugyanolyan tekintélyük van, mint a szent írásoknak. Kemény beszéd, az biztos, olyan mint az ütköző, ami a sín végén betonfalként állítja meg a nekicsapódó vonatot.

Nem meglepő, hogy a dogma ilyen szigorú értelmezése nem igazán tűr meg túl sok flexibilitást. Erre talán idézhetjük az ismert mondást is, ami persze elsősorban katolikus kontextusban értendő: "Roma locuta, causa finita", azaz "Róma beszélt, az ügy le van zárva". Az egyház történelmének ismerete is aláhúzza, ha valami dogmaként lett deklarálva, az sokszor tényleg lezárt ügynek számított, és ha mégis vita tárgyává vált, az semmi jót nem jelentett az érintetteknek. Csaknem lehetetlen nem kihallani ebből az ellentmondást nem tűrő tekintélyelvűség hangját, ami joggal zavarhatja az embert.

Bármennyire is igyekeztek a dogmák isteni súlyát kiemelni az őskereszténységben, a tény mindazonáltal az, hogy mégiscsak emberek, egyházi tisztségviselők és tekintélyek fogalmazták meg a dogmákat. És pontosan emiatt merül fel magától értetődő természetességgel a kérdés, hogy valóban olyan rendíthetetlen igazság-e a dogma, amin soha nem szabad változtatni, és amit egyszerűen csak meg kell őriznie és hagyományoznia az egyháznak? Vajon van arra lehetőség, hogy akár a mai korban is, a kereszténység bizonyos dogmáit újragondolja, vagy ez már elvi szinten is elvetélt ötlet? 

Fontos kiemelni, hogy a hittételek elfogadását megkövetelő hatalom arra törekedett, hogy konszenzust csikarjon ki a dogmák igazságáról. Úgy gondolták ugyanis, hogy a konszenzus az igazság jó ismertetőjegye lehet: ha a vitában résztvevők végül egyetértenek, akkor annak van egy olyan üzenete, hogy talán rábukkantak az igazságra az adott kérdésben. Másként fogalmazva, a békés összhang értékes jelzés az igazság megtalálása mellett. Ez szerintem még igaz is lehet. Ám tudjuk, hogy a dolog a kicsikarás útján mégsem működik jól, hiszen inkább a minden kényszertől mentes alapon létrejövő egyetértés az, ahol az igazság valamennyire felragyoghat. 

A lényeg azonban az, hogy még akkor sincs garancia az igazság megtalálására, ha a konszenzuális tudás békés háttérben születik meg. A fentebb említett Pannenberg éleslátóan mutat rá, hogy a konszenzus még nem jelent automatikusan igazságot:

"A konszenzusban kifejeződhet és megnyilvánulhat az igazság egyetemessége, de adott esetben pusztán egy-egy csoport, társadalom, kultúra tagjai között megszilárdult konvenció kifejeződése is lehet. Így például a Földet az univerzum középpontjának tekintő szemlélet egészen addig megkérdőjelezhetetlen igazságnak számított, míg az újkor hajnalán bebizonyosodott, hogy merő konvenció."

A konszenzus tehát nem elégséges kritériuma az igazságnak, akár békésen, akár kikényszerített úton születik. Azért, mert a karizmatikusok többé-kevésbé egyetértésben vannak a lelki ajándékok mai működéséről, ez nem garancia arra, hogy a lelki ajándékok ma is működnek. És megfordítva azért, mert a szesszacionista szemléletűek konszenzusa az, hogy megszűnt a lelki ajándékok működése, az még nem jelenti, hogy ezek valóban megszűntek volna. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a véleményegyezés rossz lenne, sőt szerintem nagyon is kívánatos, de a konszenzus önmagában nem validálhat egyetlen dogmát sem. A konszenzus mögött konvenciók állhatnak, sőt többnyire azok is állnak, azaz a világról és a valóság természetéről alkotott elképzeléseink, ezért kevesek valamiféle abszolút tudás igazolásához.

Természetesen mondhatjuk erre, hogy éppen ezért szükséges, hogy a Szentírásban adott isteni szó legyen az alapja a dogmáinknak, és nem a konvenciókra épülő, emberek közti megegyezés. Csakhogy a probléma ezzel semmit sem változik, ahogy azt valószínűleg az olvasóm is pontosan látja: a Szentírás "mondanivalója" csak értelmezéssel közelíthető meg, ettől a ponttól kezdve viszont ugyanúgy belép az emberi faktor és a szubjektivitás, azaz az értelmező ember vagy közösség preszuppozíciói, műveltsége, szocializációja - és kismillió más paraméter.

Egyszerűen és röviden: az emberi tényezőt sehogy sem lehet kiiktatni az isteni javára. Emberek vagyunk, még ha hívők is, a Bibliát emberként értelmezzük (még ha hitünk szerint a Szentlélek segíthet ebben), az egyház eddig történelme pedig pontosan azt a képet mutatja, hogy a sziklaszilárdnak és bombabiztosnak tartott dogmák mentén képesek a felekezetek a legjobban összekapni egymással - miközben csaknem mindenki feltételezi saját hite mögött az isteni hang jóváhagyó tónusait.

Nem vagyok katolikus, de szerintem jól mondja Karl Rahner, hogy "minden definiált dogma előrefelé nyitott", azaz a jövőben igenis lehetőséget kell adjon az átfogalmazásokra, újragondolásokra. Egy másik teológus szerint a dogmák az egyház szakadatlan igazságkeresése közben alkotott, aktuális álláspontokat rögzítő elemek, és nem kérlelhetetlenül betonba öntött formák, melyeken egy fikarcnyit sem szabad változtatni. Éppen ezért a jó dogmatika - legalábbis én így gondolom - nem pusztán rendszerezi és tálalja, hanem állandóan felülvizsgálja és értelmezi a dogmákat, hogy valóban Isten akaratát fejezik-e ki vagy csak emberi hagyományokat akarnak továbbítani? Más szavakkal, a jó dogmatika egyszerre konzervatív, amennyiben az aktuális állapot fenntartására törekszik, és egyszerre progresszív, amennyiben ezt az aktuális állapotot mindig igyekszik újra és újra megvizsgálni és korrigálni. Természetesen a kérdést még lehetne bonyolítani, hiszen nem minden dogmatétel ugyanannyira fajsúlyos: léteznek olyanok is, amelyek talán nem központi jelentőségűek a hitünk szempontjából.

De jó lenne, ha nem hívők és hívők sem úgy tekintenének a dogmákra, mint barátságtalan és zord tételekre, melyek végleg elzártak lennének az egészséges progresszió elől!

2017. augusztus 6., vasárnap

A tudomány, mint a próféciák beteljesítője

Ahogy egy korábbi bejegyzésben említettem, véleményem szerint lassan-lassan elérkezünk a posztmodern kor határához. A feltételezhető korszakváltás után pedig az is elképzelhető, hogy valamiféle újabb "felvilágosodás" elé nézünk, melynek központi ideológiája a szcientizmus lehet. A tudományba vetett mély bizalmat és hitet ma már addig fokozzák egyesek, hogy a bibliai próféciák beteljesítését is tőle várják.

Yuval Noah Harari
Az az elképzelés, hogy a Bibliában megjövendölt eszkatológia - benne a feltámadással és az örök élettel - nem természetfeletti úton, hanem tudományos megoldásokkal fog bekövetkezni, nem a posztmodern kor terméke. Ilyesmiről már évszázadokkal ezelőtt is többen fantáziáltak (például a 13. századi ferences szerzetes Roger Bacon, aki életelixír kifejlesztésével akarta megvalósítani a feltámadást), de mostanában mintha egyre erősödne az a fajta transzhumanista szemlélet, hogy az örök élet a tudomány kezében van.

A tudomány ma már nem pusztán a valóság megismerésére szolgáló eszköztár, hanem valláspótlék, mely lassan már az üdvösség egyfajta megvalósítási módja lesz. Első hallásra az elképzelés, hogy a tudomány szépen beteljesíti különféle technikai megoldásokkal a bibliai próféciákat, mindössze science-fictionnek tűnik, vagy legalábbis  unatkozó szekularista teoretikusok gondolatömlenyének, de mégis egyre erősödőbb trendje van. A közelmúltban jelent meg két igen provokatív kötet a meleg zsidó történész, Yuval Noah Harari tollából. A könyvek elképesztően népszerűek, Harari rajongótáborát olyan emberek alkotják, mint Barack Obama, Bill Gates vagy Mark Zuckenberg. A tízmilliószámra fogyó kötetek közül a második a Homo Deus címet viseli, ami máris előrevetíti miről van szó a könyvben: az ember egyfajta "megistenüléséről". A homo sapiens megtanulta uralni a bolygót, a homo deus megtanulja uralni magát a halált is.

Harari szerint a homo sapiens eljutott addig, hogy szintet váltson: a történelem során először többen halnak bele abba, hogy túl sokat esznek, mint abba, hogy túl keveset. Többen távoznak az életből öngyilkosság miatt, mint terrorcselekmények vagy bűncselekmények okán. A globális járványokat megfékeztük, a háborúkat is visszaszorítottuk, hiszen a békére már nem mint a háború ideiglenes hiányára gondolunk, hanem mint normális és alapvető állapotra. Természetesen szó nincs arról, hogy ne lenne éhezés, járvány vagy háborúk: ezek valószínűleg sok millió áldozatot követelnek majd a jövőben is. Ennek ellenére Harari szerint e három tényező már nem érthetetlen, irányíthatatlan és elkerülhetetlen tragédia, hanem megoldható probléma az emberiség számára. Régen csak imádkozni tudtak az istenekhez miattuk, ma viszont tudományos alapon kezeljük az ilyesféle nehézségeket.

Márpedig ha mi ilyen ügyesek vagyunk emberiségként, és kezelhető problémákká szelídítettük az éhezést, a járványokat és a háborúkat, itt az ideje újabb projektek beindításának, mert "a történelem nem tűri a vákuumot". A 21. században pedig mi is lehetne jobb projekt nekünk embereknek, minthogy kísérletet tegyünk a földi halhatatlanság elérésére? Az öregedés elleni küzdelem tulajdonképpen nem más, mint a folytatása az éhezés és a járványok elleni harcnak, amit már amúgy is sikeresen teszünk. A tudományos szemlélet azért próbálkozhat szabadon, mert a halálra nem metafizikai módon tekint, hanem megoldandó technikai kihívásként, így nem kötik meg filozófiai spekulációk. És ha őszinték vagyunk, mindannyian szeretnénk elkerülni a halált! Ahogy Woody Allen szellemesen megjegyezte, amikor megkérdezték tőle, reménykedik-e abban, hogy tovább él majd a filmvásznon: "Inkább a lakásomban élnék tovább."

Nos, egyre több tudós pedzegeti annak lehetőségét, hogy a tudományos kutatásoknak a halál legyőzése és az örök ifjúság elnyerése lehetne a következő igazán komoly célja. Természetesen ez nem úgy történik meg, hogy egyszer csak valaki feltalál egy csodaszert, ami örök életet eredményez. Először is a jelenleg várható átlagéletkor küszöbét toljuk ki egyre messzebbre és messzebbre - amit amúgy is sikeresen megtettünk az elmúlt évszázadokban. A jövőbeli halhatatlanság kapcsán olyan is akad, aki transzhumanistaként nem a fizikai továbbélést képzeli el, hanem az emberi tudat feltöltéséről ábrándozik, ami az elragadtatás egyfajta technológiai megvalósítása lenne.

Örök élet, örök ifjúság, a tudat átmentése: mindez egyfajta módon nem más, mint a bibliai próféciák és boldog végidők tudományos alapú beteljesítése. Nem Jézus Krisztussal, hanem a tudománnyal teljesednek be az ősi jövendölések.

Túl azon, hogy elég kemény filozófiai kérdéseket vetne fel a lehetőség, ha az ember itt és most valamiféle módon örökké élhetne, az egész futurista eszmefuttatásból ismét az csendül fel számomra, hogy korszakváltás határa felé sodródunk, melyben a tudomány már egyfajta vallásként fog funkcionálni, mely az embert isteníti. Mondhatnánk erre, hogy nagyon nehéz lesz a tudományt vallásként értékesíteni, de ez nem igaz: sokak számára a tudomány már ma is vallás, ezért az átmenet nem lesz annyira feltűnő és emészthetetlen. Kérdés azonban, valójában milyen jövő felé sodródik a világ és benne a kereszténység? Ami pedig számunkra nagy dilemma, hogyan fogjuk megállni a helyünket ebben a korszakváltás utáni új kontextusban?

2017. augusztus 2., szerda

Hatással lenni jó

Már három éve járok a kapolcsi Művészetek Völgye fesztiválra. Ezt abból a célból teszem, hogy nem hívőkkel a hitről beszélgessek, és anélkül hogy valamiféle bújtatott módon döntési kényszerbe sodornám őket, mégis hatással legyek rájuk - miközben persze ők is hatással vannak rám.

Néhány évvel ezelőtt, amikor hazaértem a Művészetek Völgyéből, egy ismerősöm nekem szegezte a kérdést: "na, és hányan tértek meg"? A kérdés mögötti állítást mindenki képes értelmezni, aki tud olvasni a sorok között. Egy missziós út akkor és csak akkor sikeres, ha megtérnek az emberek, és az ilyen kérdésre egy nullánál lehetőleg minél nagyobb számmal tudunk válaszolni.

Én nem csak ebben mérem a sikert. Kapolcsra az emberek sokféle okból jönnek - szórakozni, vásárolni, felejteni, kapcsolatokat kötni -, de világnézetet váltani valószínűleg nem nagyon akarnak. Legyünk őszinték, ez a realitás, az alap, ahonnan indulunk. Ettől persze még megtörténhet némelyekkel, hogy végső felismerésre jutnak és hirtelen teljes egészében megváltoznak, de az ilyen pálfordulatok őszintén szólva nekem mindig gyanúsak: a hirtelen "elmondom a megtérők imáját"-típusú fellángolások általában olyan gyorsan múlnak, amilyen gyorsan jöttek. (Csak mellékesen jegyzem meg, hogy a Pál nevéhez kapcsolódó pálfordulat sem arról szólt, hogy az abszolút tudatlan apostol egyszercsak megértette a kereszténységet, hiszen egész életében alapos vallásismereti kiképzést kapott farizeusként, mielőtt a Jézussal való találkozásra sor került volna. A magyar átlagembernek azonban meglehetősen sovány a műveltsége, ami a hitet és a Szentírást illeti, és nem rendelkezik ehhez hasonló tudásalappal, ami mintegy előkészítené számára a terepet.)

Ennyi év tapasztalata után én úgy látom, hogy aki skalpokat gyűjteni megy Kapolcsra, és saját megtérés-számlálóját akarja felpörgetni, nem sok jóra számíthat. A magyar emberek orrát kifinomulttá tették az egyházak az elmúlt évtizedekben: ahogy megszagolják, hogy "térítgetni" akarják őket, tipikusan továbbállnak. Még csak hibáztatni sem tudok senkit ezért, sőt magam is így tennék, ha egy másik vallás hívei presszionálnának az áttérésre. Az egyház mára bizonyos értelemben elvesztette a kívülállókat. A feladat most az volna, hogy el kellene menni megkeresni őket.

Kapolcsi utam fő tanulsága az, amit az elmúlt években mindig is éreztem ezen a helyen: hogy nagyon is lehetséges hatással lenni az emberekre az ilyesféle fesztiválokon, csak meg kell találni ennek a megfelelő módját. Csodaszer nem létezik, de működő ötletek vannak. Ennek ismét tanúja lehettem abban a néhány napban, amit missziós csoportommal együtt a helyszínen töltöttem. Az egyik mély beszélgetés során a bűnről és a megbocsájtásról esett szó egy film kapcsán, melyet szépszámú nem hívő ember nézett velünk együtt, akik a mozit követően ott is maradtak, hogy eszmét cseréljenek. Nekem mindig óriási élmény, sőt igazán sikernek tartom, amikor nem hívő emberek ehhez hasonló témákról őszintén feltárják a véleményüket, és akár oda is dörgölik azt a hívők orra alá. Az ilyenen felesleges megsértődni, sokkal inkább üdvözölni kell a szokatlan nyitottságot, ami túlmegy a "köszönöm a meghívást" és a "nagyon tetszett" jellegű illemformulákon, melyek sokszor biztos fokmérői annak, hogy az adott embereknél valójában semmit sem sikerült elérnünk. 

A helyzet Kapolcson szerencsére nem ez. Itt igenis kialakulnak olyan helyzetek, amikor az emberek azt mondják, amit valójában gondolnak. Lehet velük a szó mély értelmében találkozni. Nagyon is jellemző, hogy megnyílnak és elmondják a véleményüket. Most is akadt egy-egy vehemensebb karakter a filmre érkezett vendégeink között, de ahogy az órákon át tartó disputa haladt előre, bámulatos volt látni milyen enyhülésen mentek keresztül ezek a nyersen gondolkodó emberek. Felvillanyozó élmény hallgatni, amikor végül - minden erőltetés és manipuláció nélkül - maguk mondják ki, hogy "a megbocsájtás akkor az igazi, ha az ember hisz Istenben" vagy "végülis Jézus a legjobb példa arra, hogyan kell igazán megbocsájtani". Ilyen mondatokat a gyülekezetben hall az ember (jó esetben), de nem tipikusan a hittel eredetileg ellenkező emberek szájából. Szóval, azt láttam, hogy az emberek gondolkodása igenis formálódik, és lehet a Bibliáról, a hitről, a megváltásról, a megtérésről, gyakorlatilag bármiről beszélgetni az arra készségesekkel. A nyitott embereket viszont csak akkor érinti meg a keresztény misszió, ha az úgy közeledik hozzájuk, ahogy nekik a legjobb.

Csak azt akartam mondani, hogy az egyháznak nem szabad feladnia, hogy kapcsolatot keressen az emberekkel. Az evangélium üzenete továbbra is jó üzenet. A szekuláris világ és az abban dolgozó szemlélet látens módon közvetít egy romboló hitvallást: hogy az ember egy céltalan és erkölcs nélküli gép, akinek lelke sincs, de legalább rövid időn belül meghal. Tudjuk azt jól mind, hogy az emberek a lelkük mélyén utálják ezt az üzenetet. A miénk ennél sokkal élhetőbb. Eljut hozzájuk?

2017. július 14., péntek

Blogszünet - addig is vegyetek könyveket!

Még az ilyen bloggernek is, mint én, jár egy rövid idő, hogy a fejét kiszellőztesse és utána provokatívabbnál provokatívabb bejegyzésekkel legyen képes fárasztani az olvasóit. Sokan kérdezik is tőlem, honnan szerzem be az olvasmányaimat, melyekből szörnyű következtetéseimet levonom? A közismert könyvesboltok mellett elárulok néhány példát, ahogyan levadászom a számomra értékes könyveket - bízva abban, hogy ti is mondtok nekem tippeket.

Egy teológiai-vallástudományi blog üzemeltetéséhez sok muníció szükséges. A teológus amúgy is olyasféle állatfaj, aki könyvkupacok között számlálja napjait - aligha hiszem, hogy akit az ilyesmi érdekel, az sokáig bírja olvasás nélkül. Persze itt is vannak fokozatok: én ezek közül is a rosszabb fajtához tartozom, aki szakadó esőben is elvánszorog a postára, ha bedobják azt a bizonyos cetlit a csomag érkezéséről. Ráadásul tipikus, hogy egyszerre több könyvet gyűrök.

De honnan is jönnek a csomagok?

Jöhetnek többféle helyről, az én esetemben ez most alapértelmezetten azon múlik, hogy magyar nyelvű vagy angol kötetekről van szó. Ha magyar a kiadvány, akkor mostanában antikváriumokat szoktam böngészni: nemcsak az antikvarium.hu oldalon vannak ám régebbi könyvek, hanem például a Libri és a Bookline oldalán is található hasonló gyűjtemény. Az Antikvárium.hu oldala leginkább azért jó ezek közül, mert akkor is meg lehet nézni a könyvek tartalomjegyzékét, ha a könyvből egyébként nincs bent példány a raktárban. Új könyvek vásárlásánál pedig többször előfordult, hogy a kisebb vagy nagyobb boltokban már elfogyott az adott könyv, de a kiadónál még volt belőle példány: tehát mindenkinek ajánlom a figyelmébe, hogy keressen rá az adott kötet kiadójának weboldalára is, ha jót akar magának.

Könyvet beszerezni természetesen lehet a különféle aukciós és csereoldalakon keresztül is, illetve például a Moly rendszer keretein belül. (Apropó, ha már Moly, akkor elárulok egy titkot a kedves olvasóimnak - ha még nem hallottak róla: évek óta vagyok szerkesztője a Moly.hu Merítés kiadványában a vallási könyvek rovatának, melynek Utak a Hegyre a címe. A rovatban minden hónapban igyekszem egy bizonyos témakörben vallási témájú könyveket ajánlani.)

Ha angol nyelvű könyveket keresel, akkor gyanítom, hogy számodra is az egyik legfontosabb kérdés a szállítás volt és lesz. Természetesen az Amazonon túl is vannak azért lehetőségek - noha az kétségkívül remek opció, hogy kényelmesen bele lehet olvasni elektronikusan is a kötetekbe, adott esetben már olyanokba is, melyek még a kiadás előtt állnak. Az Amazon egyébként is megbízhatónak tűnik, ám már többször jártam velük úgy, hogy bizonyos használt könyveket nem szállítottak Európába, így kénytelen voltam máshonnan előbányászni ezeket. Rajtuk kívül ajánlom még a BookDepository oldalát is, ahol szintén komoly méretű a választék. Ők minden könyvet szállítanak Magyarországra is, ugyanakkor többször megesett, hogy komoly ideig kellett várnom (akár két hónapot is) egy-egy kötetre. Ugyanakkor hátulütője lehet a BookDepository-nak, hogy csak új könyveket forgalmaznak: a használt kötetekkel együtt járó, gyakran jóval alacsonyabb árat esetükben el kell felejteni. Harmadikként még a BetterWorldBooks oldalát ajánlom jó szívvel: noha tapasztalatom szerint a választék kisebb, mint az előző két esetben, azért itt is van miből tallózni - ráadásul a Better World Books használt köteteket is szállít Magyarországra, tehát adott esetben igen kecsegtető opció lehet.

Sokat lehetne még írni arról, milyen forrásokból érdemes könyvet beszerezni, s persze itt most előszedhetném az ebook lelőhelyeket is - most inkább a magamhoz hasonlóaknak akartam kedvezni, akik a könyv fogalma alatt megfogható, papírillatú, lapozgatható valóságot értenek és nem elektronikusan szeretnek olvasni.

A blog a következő hetekben nem fog frissülni (legközelebb augusztus elején jelentkezem) - s nektek is azt ajánlom, frissüljetek fel inkább a virtuális világon kívül! Szép nyarat kívánok!

2017. július 10., hétfő

A magyarok istene

"Majd megtudod te, ki is a magyarok istene!" - szól a népi bölcsesség, és talán nem is gondolunk utána annak, hogy itt nem feltétlenül a kereszténység Istenéről van szó, hanem valaki másról... Vajon kiben hittek az őseink? Ki a csoda volt a "magyarok istene" és mi lett vele a kereszténység felvételekor?

A nagyon ismert "életfa" - az ősmagyar hit világképének alapeleme
Megvallom őszintén, eddig még soha nem foglalkoztam a pogány ősmagyarság vallási gondolkodásával. Ennek oka egyszerű: visszariasztott a tengernyi butaság, a magyarságot igazolni akaró okoskodás, a nagy mennyiségű áltudományos irodalom és az a politikai kultúra, ami az egész kérdéskört belengi. Noha (ahogy az előző bejegyzésben írtam) a téma meglehetősen nehezen kutatható, azért különösen a 18. és 19. században voltak hangadó kutatói, akik értékelhető műveket alkottak. (Itt különösen olyan személyiségekre gondolok, mint Horváth János, Ipoly Arnold, de nekem a nem túl elismert Kandra Kabos is bejön.) Sőt, most olvasom Diószegi Vilmos egy könyvét, amit egyszerre tartok rendkívül szórakoztatónak és elborzasztónak, ami a táltosok beavatási rítusait és szokásait illeti. Egyszóval és röviden: valláskutatói szempontból igenis érdekes belenézni a magyar múlt tükrébe, mert ami onnan visszanéz ránk, az szerintem felvet egy elég izgalmas kérdést! Ezt most megpróbálom leírni, illetve elárulom azt is, miféle nyugvópontra jutottam vele kapcsolatban - de máris szabadkozok egy kissé: nem vagyok szakértő és rám fér még az olvasás, ami módosíthatja az álláspontomat.

Tudvalevő, hogy a többi nomád pusztai néphez hasonlóan a magyarok is hittek az úgynevezett égisten létezésében. Ez persze csaknem magától értetődő. Maga az ég eleve csodálkozást váltott ki a természeti emberből, hiszen odafentről - mondhatni a mennyből - hull alá az eső, a hó, de onnan sújt le a villám, ott ragyog az északi fény, nomeg éjszaka a fényes csillagok. Mi sem természetesebb, hogy az eget csodálni lehet, mert számos tünemény és rettentő dolog onnan származik.

Az ég mellett persze a pusztai emberek felismertek más típusú erőket is: a földét, amiből élet sarjad, a tengerét, az emésztő tűzlángét, és más ezekhez hasonló elemekét, amelyek egyfajta nyers erőként magasodnak az ember fölé. Mondani sem kell, ezeket a természeti erőket kezdetben imádásszerű érzelmekkel kezelték, de aztán szöget ütött a fejükben a gondolat: mi van akkor, ha ezekben a különféle dolgokban valójában ugyanaz az erő munkál? Ez elég logikus felvetés lehetett a természetimádó népek körében, hiszen a világ közvetlen megfigyelése tényleg egy nagy, mindent átfogó rendszer képzetét vetíti az ember elé. És valószínűleg így formálódott ki egy mindent átfogó és mindent irányító főistenség képzete is a vallási hiedelmeik sorában.

Nagyon érdekesnek találom, hogy a legtöbb nép nyelvében az ég és a menny szavak gyakorlatilag megegyeztek az égisten elnevezésével. Például a török-tatár tangri, tingri eredetileg az eget és a mennyet, de aztán az égisten nevét is jelentette. A finn jumala szó a mennyre utalt, de később a Jumala a teremtő istenség neve is, már nagybetűvel, személyesebb értelemben. Úgy néz ki tehát, hogy az altáji népeknél (köztük a magyaroknál is) az égisten lép elő főistenné.

A nagy kérdés persze az, hogy az ősi magyarok, akik a kutatók szerint egyértelműen hittek egy ilyesféle főistenben / égistenben, és előszeretettel nevezték azt a "magyarok istenének", nevezhetők-e monoteista hívőknek?  Csak ebben az égistenben gondolkodtak, vagy más isteneket is követtek? Ezt a kérdést máig nem sikerült végérvényesen tisztázni. Egyes források szerint Géza fejedelem, bár áttért a keresztény hitre, még "a régi isteneknek" is áldozatot mutatott be. Sőt, a jelek szerint amikor Álmos vezér Ungvárra bevonult, a halhatatlan isteneknek áldozott. Ezek az emlékek inkább politeizmust sejtetnek, de sok kutató meglátása az, hogy forrásaink nem megbízhatók: a történeteket szerzetesek és barátok jegyezték le, akik közül többen meglehetősen rosszindulatúan és ellenségesen álltak az ilyesmihez. Egy igen régi szövegemlék, amely a bizánci író, Theophülaktosz nevéhez fűződik, a "turkokról" (tulajdonképpen a magyarok) ezt mondja (kiemelés tőlem):
A turkok igen ostobán szentnek tartják a tüzet, a levegőt, és a vizet tisztelik, a földet himnuszokkal dicsőítik, de csupán azt imádják és nevezik istennek, aki a világmindenséget teremtette (ez a Teremtő). Neki lovakat, ökröket, és juhokat áldoznak, és vannak papjaik, akikről azt tartják, hogy megvan bennük a jövendőmondás képessége.
Hosszasan és részletesen idézhetnék még más forrásokat is, de összességében az érdeklődő ember valami olyasféle konklúzióra jut, hogy az ősmagyarok égistenhite nem volt egyértelműen politeizmus, de tiszta monoteizmus sem. Én inkább azt mondanám, hogy tendenciáiban egyre inkább a monoteista hit felé hajlott, azaz annak felismerésére, hogy egyetlen Isten létezik. Nos, persze nagyon távol áll tőlem a magyarkodás és mindenféle párás szemű lelkesedés, de ha ez a feltevésem helytálló, az szerintem nagyon érdekes a saját történelmünk ismeretében. Az embernek az a benyomása ugyanis, hogy a kereszténység (amit sajnos gyakorlatilag rákényszerítettek sokakra a magyarok közül) éppen egy olyan időpillanatban érkezett meg, amikor az észjárásunk majdhogynem megágyazott neki. A magyarok istene innentől - legalábbis hivatalosan - Jahve lett, az "átállás" pedig bizonyos értelemben szinte magától értetődőnek tűnik. Az égisten eszméje mintha beleolvadt volna Jahve hitébe. Sok közmondásunk és szólásunk ma is őrzi ennek emlékét.

Mindezt persze félve írom le, ismételve magamat is, hogy mennyi spekuláció és hajmeresztő teória kapott lábra ebben a kérdésben. Nem szeretném ezek sorát gyarapítani, és a tudásom sem érzem elég mélynek ezen a területen. De amennyire át tudtam tekinteni a fent említett kutatók munkásságát, számomra ez az ideiglenes konklúzió rajzolódott ki. Lehet, hogy a magyar nép (is?) szinte fel lett készítve egy monoteista hit befogadására - mert saját gondolkodása alapján ebbe az irányba indult el. Ha tévedek, szóljatok, és meggondolom magam - ahogy az ősi mondásunk is szól: "isten engem úgy segéljen".

2017. július 6., csütörtök

Értékőrző vagy mindent felégető pusztítás?

Egyik szemem sír, a másik nevet: egy olyan témát tanulmányozgatok mostanában (némileg kényszerből), amivel korábban még sosem foglalkoztam. A magyarok ősvallásáról van szó, amelyet elődeink még a kereszténység megjelenése előtt követtek. Az igazi nehézséget az okozza, hogy a témához kapcsolódó szövegemlékeket, sőt a tárgyi anyagok jó részét is a terjedő kereszténység gyakorlatilag megsemmisítette, így a terület nehezen kutathatóvá vált.

Emlékszem, hogy kamaszként mennyire tetszett a már akkor is csaknem klasszikus sci-fi történetnek számító Nyolcadik Utas: a Halál, vagyis az Alien-széria első része. A film alapján íródott regényben van egy jelenet, amikor az űrhajó legénységének biológusa az egyik döglött földönkívüli lény tetemét vizsgálja. A kutató természetesen egyszerre érez taszító borzongást és a titkok kifürkészésére ösztönző vonzódást is az elpusztult, undorító lény vizsgálata közben. Míg az űrhajósok többsége határozottan követeli, hogy a tetemet minél gyorsabban távolítsák el a fedélzetről, mert az még holtában is veszélyes az ereiben keringő molekuláris sav miatt, a biológus amellett kardoskodik, hogy egy ilyen új faj tanulmányázásának a lehetőségét óriási ostobaság volna elszalasztani. És az olvasónak az a benyomása, hogy valahol mindkét oldal érveit meg lehet érteni. Aztán persze tudjuk, hogy a történet azokat igazolja, akik a veszélyes lénytől megszabadultak volna - ám ettől a kérdés a tudományos vizsgálatról jogos kérdés marad.

Nos, valahogy így vagyok én a fenti dolog, azaz a magyarok ősvallásának tanulmányozása kapcsán is. Amikor a magyar nép "felvette a kereszténységet" (most egy pillanatra tegyük félre, mennyire lehetséges egy hitet felvenni), akkor ez a döntés nem pusztán egy új vallás követését jelentette, hanem egy erős és erőszakos szembefordulást is az addig elterjedt pogányság eszmeiségével. A kereszténység gyakorlatilag kiszorította és megsemmisítette az ősi magyar hitvilágot, és vele együtt annak forrásait is. Természetesen fennmaradtak utalások, töredékek, kisebb-nagyobb tárgyi, szöveges vagy nyelvi emlékek, sőt bizonyos elemek tovább éltek, esetleg módosult formában be is kerültek a keresztény hitfelfogásba - de ha valaki belenéz egy témával foglalkozó szakirodalomba, pillanatok alatt azzal a panaszkodással kerül szembe, hogy tulajdonképpen lehetetlen teljes képet kapni arról, miben és hogyan hittek az őseink.

Az összeállított tabló a magyar ősvallás kérdésében, amely egyébként sem volt egyszerű (a jelek szerint eleink vallása sok mindenben a többi népéhez hasonlított), még zavarosabb manapság, mert a "keresztény pusztítás(?)" által generált bizonytalanság szerintem ahhoz is hozzájárult, hogy a tisztázatlan kérdéseket kihasználva rengeteg áltudományos maszlag, egyfajta szalonképtelen politikai kultúra és fárasztóan "magyarkodós" könyvek tucatjai is megjelenhessenek a témában. Ezeket valószínűleg mindenki ismeri vagy hallott már róluk. De még egyszer: éppen amiatt is vált lehetővé a sok butaság, mert a kereszténység megsemmisítette az anyagokat, és az egykori szerzetesek részrehajlóan írták le az ősi magyar hitvilágról szóló ismereteket.

Mielőtt valaki félreérti, a hangsúly számomra természetesen nem a magyarok ősi hitvilágának szellemi értékességén van. Keresztényként úgy gondolom, nem sokat veszítettünk ezekkel a rendkívül babonás, samanisztikus-természetimádó jellegű hitnézetekkel. Ugyanakkor ha a vallásokat tanulmányozó, a történeti hátteret, a meséket és regéket megismerni kívánó ember beszél belőlem, aki például a saját nemzetét szeretné jobban megérteni, akkor úgy vagyok vele, mint az Alien-széria fent említett biológusa: kár volna mindent csak úgy kidobni az ablakon még akkor is, ha az adott dolgot veszélyesnek vagy elborzasztónak tartjuk! A csúnya bogaraktól kiráz a hideg - de mégis ismerni kell őket, hiszen tetszik vagy sem, közünk van hozzájuk. Faramuci kifejezést használva talán létezhet „értékmegőrző pusztítás” is, amikor bizonyos dokumentálásokat el lehet végezni a könyörtelen kikukázás előtt.

A probléma persze nem újkeletű és nem csak a kereszténységre jellemző. A vallások kölcsönhatásakor tipikus történelmi tapasztalat, hogy az egyik felülírhatja a másikat, és ezt a takarító hadműveletet sokszor igyekszik a legnyersebben és maradéktalanul elvégezni. Ismert történet például, amikor I. Omár kalifa seregeivel elfoglalta Alexandria városát, és emberei a legendás könyvtárat is porig égették. A kalifa ugyanis úgy gondolta, ha a könyvek mindazt tartalmazzák, amit a Korán, akkor feleslegesek, ha meg nem, akkor veszélyesek. De mindenképpen pusztulásra méltók. (A korrektség miatt hozzáteszem, hogy egyesek szerint ez a sztori egyébként utólagos kitaláció.)

A nehézséget az okozza, hogy a keresztény hit határozott terjesztése nehezen képzelhető el úgy, hogy az csak építés legyen: a megtérés a régi értékrend megszűnését is jelenti. Olyan ez, mint az özönvíz: mielőtt az új világ alapjai felépülnének, tisztára kell mosni a terepet. Ez persze taszítóan hangzik, és számos kérdéshez vezet. Vajon hogyan viszonyuljunk más hitek és a miénktől eltérő értékek "kiszorításának" kérdéséhez? Természetesen ma a kereszténység Európában nem olyan helyzetben van, mintha ez a kérdés égetően követelné, hogy megválaszolják - de például Afrikában a helyzet az, hogy a keresztény hit rengeteg helyi folklórral találkozik. Mi lenne a helyes? Nyilván azt mondjuk erre, hogy a törzsi hiteket és eszméket fel kell számolni az őszinte megtéréssel együtt - ahogy a Bibliában is látunk erre mintákat -, de ha ilyen kemény állásponton is vagyunk, jónak vagy rossznak tartjuk legalább, ha a misszionáriusokat esetleg megelőzik az etnográfusok, hogy konzerváljanak és dokumentáljanak? Érdemes-e minden furcsa bogarat áttanulmányozni, mielőtt agyontapossuk őket? Egyáltalán kell-e a mai világban még a hitet úgy "terjeszteni", hogy annak más vallások és felfogások is a martalékává váljanak? Vagy másként felvetve: az ilyesmi elkerülhetetlen mellékterméke az evangélizációnak?  

2017. július 1., szombat

A kegyetlen őszinte visszajelzés...

Nem tartom magam eget-földet rengető igehirdetőnek, de amikor még a mostaninál kevesebb gyakorlatom volt benne, én is kivettem a részem az unalmas prédikációk elmondásából. Ugyanakkor sosem volt célom unalmasan prédikálni. Így aztán volt egy testvérem, aki a gyülekezetben más füllel hallgatott engem beszélni, mint a többiek: az igehirdetés után mindig jó szándékkal elmondta nekem, mit rontottam el és hogyan lehetnék még jobb. Erre a kritizálásra én kértem meg őt, bízva abban, hogy ez tényleg a továbblépésemet fogja szolgálni.

Hans-Christoph Piper Prédikációelemzések című könyvének már a megnevezése is beszédes. A könyvben Piper többek között említést tesz az 1957-es lutheráni zsinat határozatáról, melynek szándéka az volt, hogy mind az igehirdetőkhöz, mind az igehallgatókhoz szóljon. A zsinat szerint a prédikációt nemcsak elmondani, de utólag kiértékelni is szükséges, mégpedig ha lehetséges, a hallgatók bevonásával! Piper azonban azt is leírja, hogy ez a zsinati határozat gyakorlatilag visszhang nélkül maradt a későbbiekben. Ennek egyik nyilvánvaló oka, hogy míg a prédikátorok a kritikától tartanak, addig a kiértékelést végző gyülekezet attól tart, hogy akaratlanul is megbántja a prédikátort a kritikáival. Ez a patthelyzet aztán oda vezet, hogy a prédikátor végülis izolálódik a gyülekezetétől, ahogy a gyülekezet is izolálódik a prédikátortól. Minden marad a régiben: az igehirdető hirdeti az igét, ami vagy jó, vagy nem, de ezt közvetlenül sosem tudja meg, mert félnek neki elmondani.

Nem kifejezetten a prédikációról kívántam írni, csupán illusztrációként hoztam fel ezt a témát arra, hogy jelezzem: sok betegségtünet azért jellemző az egyházban, mert valójában fogalmunk sincs arról, hogy amit csinálunk, az működik-e vagy sem. Próféciák hangzanak el, de vajon vizsgálja azt valaki, hogy ezek adott esetben beteljesednek-e? Evangélizációs rendezvényeket tartunk, sokszor elképesztő anyagi ráfordítással és tetemes munkával - ám létezik-e pontos és őszinte visszacsatolás ezek hatékonyságáról? Ima- és böjtláncok zajlanak konkrét témák kapcsán, de figyeli azt valaki, hogy mennyi a meghallgatott és meg nem hallgatott imák aránya?

A monitorozás, mint tevékenység talán trivialitásnak, banális és magától értetődő dolognak tűnik, pedig megszámlálhatatlan élményem van arról, hogy ha létezik is ilyesmi, általában nem megy elég mélyre. Úgy látom, ahol megpróbálkoznak a feedback (visszacsatolás) lehetőségével, ott is félnek azt velejéig őszintén használni. A monitorozás nem statisztika arról, hányan jöttek el egy rendezvényre és mondták utána jól neveltségüknek köszönhetően, hogy tetszett nekik, hanem hogy a rendezvénnyel kitűzött célokat mennyire sikerült elérni. Ha velejéig őszinték vagyunk, akkor szerintem be kell ismernünk, hogy tulajdonképpen félünk az eredmények objektív vizsgálatától, mert abból az derülhet ki, hogy elvétettük a célt, hogy igazán hatást gyakoroljunk az emberekre. Viselkedéskutatók szerint egy ember akkor él át igazán mélyreható változást, ha az egyszerre "három dimenzióját" érinti: a gondolkodását, az érzéseit és a viselkedését. Ha a gyülekezetből kilépve valaki jóindulatúan odaveti, hogy "köszönöm a meghívást, jól éreztem magam", az persze egyáltalán nem rossz reakció, csak ahogy mondani szoktuk: kevés az üdvösséghez. Mivel a vélemény hízelgő, könnyű sikerként elkönyvelni, sok év alatt pedig felhalmozni rengeteg ehhez hasonló élményt és utána lobogtatni referenciaként, hogy mennyi embert elértünk, ráadásul azok mennyire jól érezték magukat.

A valóság az, hogy szó sincs itt emberek eléréséről. Igazán akkor lenne jogos azt mondani, hogy egy embert elértünk, ha a gondolkodása, az érzelmei és a viselkedése karakterisztikusan más irányt vettek. Az az ember, akit megszólított az evangélium, nem a meghatottságig és a jó érzésekig jut el, hanem a megváltozásig. Ilyen azonban nagyon ritkán fordul elő, mert az emberek többsége egyáltalán nem akarja, hogy bárki - különösen "a vallásosak" közül - bárhogyan is elérje. Elképesztően kemény falat kell tudni átütni ehhez.

Itt most előszedem egyik kedvenc vesszőparipámat, amit én csak kegyetlen őszinteségnek nevezek. A kegyetlen őszinteség programja borzasztóan egyszerű: kimondani az igazságot, vagy amit annak hiszünk, bármennyire is fáj. Ez a visszacsatolás esetében szerintem különösképpen igaz. Nyilván, a kegyetlen őszinteség nem azt jelenti, hogy állandóan tépjük magunkat és sopánkodunk a kudarcok miatt. Nem kell elhallgatni a jó dolgokat sem. A gyülekezetemben van egy lány, akinek közelről néztem végig a felépülését: senki sem "térítgette", nem noszogatták, nem próbálták kézrátétellel gyógyítani csodatevő emberek. Csak szerettük és meghívtuk, hogy álljon be a zenekarunkba játszani. Közben ő megtért, de úgy igazán. Ennyi volt. Ma ez a hölgy, aki szörnyű betegsége miatt néha önmagáról is alig tudott, csupa ragyogás. Szó szerint visszatért belé az élet. De a legszebb az egészben, hogy képtelen lennék akár egyetlen embert is megnevezni, akinek ez köszönhető. Egyébként erre vagyok a legbüszkébb! Attól tartok ugyanis, ha egy konkrét ember állna a gyógyulása hátterében, abból könnyen lehetne karizmatikus szupersztárt faragni, amire az emberi gyarlóság könnyedén rávesz minket. Onnan kezdve lett volna egy csodatévő emberünk és vele együtt egy technikánk, ahogyan gyógyulni kell. Így azonban marad az, hogy volt egy borzasztóan beteg lány, most pedig van egy kicsattanóan egészséges. A hitem azt súgja, ezt nyugodtan nevezhetem isteni csodának, mert ami a két állapot között történt, az az is volt.

A lényeg azonban, ha ez a lány nem gyógyult volna meg, hiába imádkozzuk szanaszét magunkat, hiába böjtölünk és sírunk, alkalmazunk ördögűzéstől az olajjal való megkenésig mindent - akkor a kegyetlen őszinteség hangja az lett volna, hogy nincs gyógyulás. Nem belemagyarázva, hogy "kicsit jobban érzi azért magát", vagy "ki tudja azt, hogy mi történik ilyenkor a szellemvilágban". Mindannyian tudjuk, hogy az ilyen mondatok többnyire a szellemi kábítószerezés újabb adagjának belövését jelentik. Ezzel akarjuk magunkat egy olyan valóságba röpíteni, ami csak a mi fejünkben létezik, de kellemesebb egy varázsvilágban kószálni, mint a rögvalóságban. És ettől a szertől sokan már most is függővé váltak.

A kegyetlen őszinteség úgy veszi számba a történéseket és úgy végzi el a kiértékelést, hogy abban nem hajlandó megalkudni semmi ilyesmivel. Ha a betegek nem gyógyultak meg ima hatására, akkor nem gyógyultak meg. Ha egyáltalán senki nem tért meg egy evangélizáción, akkor egyáltalán senki nem tért meg. Ha az alkoholfüggő nem engedi el az üveget, noha régóta böjtölünk érte, akkor nem engedi el. Tisztában vagyok azzal, hogy óriási lélekjelenlét kell sokaknak az ilyen könyörtelen szembenézéshez. Nem könnyű dolog beismerni, hogy adott esetben a sikereink soványabbak a vártnál, holott elképesztő energiát fektettünk egy-egy projektbe. De attól nem leszünk áldottabbak, hogy nem létező eredményeket halmozunk fel a magunk igazolására. Így csak a levegőbe ugrunk, hogy megkapaszkodjunk egy pókhálóban, amit kiálló szikladarabnak vizionáltunk - és lezuhanva megint összetörjük magunkat.

Kinek van kedve a kegyetlen őszinteség programjához? Nekem igen, és várom, hogy csatlakozzanak hozzám!

2017. június 29., csütörtök

A Világmindenség Nagyfőnökének kommunikációja

Bevallom, néha rápillantok a Mai Ige oldalára, ahol a szerkesztők minden napra egy-egy verset szemezgetnek ki a Bibliából, és egy mértéktartóan rövid üzenetben próbálják azt megmagyarázni. A Mai Ige mai igéje egy olyan témával foglalkozik, ami sokkal több kérdést vet fel, mint amennyit megválaszol. Lelkesíteni akar, de inkább csak kérdőjeleket zúdít a gondolkodó ember nyakába azzal kapcsolatban, mennyire nehezen érthető Isten kommunikációja. Most kicsit tépelődök - ha nem bírod keresztény gyomorral, inkább ne olvasd el!

Persze nem szeretném bántani az oldal és az igen népszerű kiadvány szerkesztőit, mert azt egyáltalán nem érdemlik meg. Sokak számára jelent sokat, amit tesznek, és velem is előfordult, hogy egy-egy jól elhelyezett kis eszmefuttatásuk megszólított vagy legalábbis képes volt elgondolkodtatni. Tulajdonképpen most is ez történt: a mára szóló magvas üzenet lényegi mondandója szerint Isten mindig elérhető a számunkra, mégpedig az imádság által. Míg a világban élő tekintélyszemélyek java részével átlagpolgár soha nem veheti fel közvetlenül a kapcsolatot (ha például a pápával szeretnék beszélgetni, nem valószínű, hogy megkapnám a telefonszámát), addig a "Világmindenség Nagyfőnökével" a nap bármelyik szakában szóba lehet állni. Hát nem csodálatos? Isten olyan, mint egy tökéletes pszichológus, akinek mindig üres a pamlaga. Bárki bármikor leheveredhet, és elpanaszolhatja búját-baját a Nagyfőnöknek, aki szeretetteljesen mosolyogva végighallgatja.

Megértem, hogy sokaknak szükségük van erre az istenképre. Sőt, ez az istenkép nem nevezhető hamisnak sem, hiszen Isten valóban bármikor meghallgat. Ahogy a "maiigések" írják, az imádság tulajdonképpen hozzáférés Istenhez.

De a kérdés nem az, hogy mi mikor fordulhatunk Istenhez - hanem az, hogy Ő mikor és hogyan fordul hozzánk?

Noha Isten minden imát hall, alapvetően nem hiszem azt, hogy minden imát meghallgat - vagy akár meg is válaszol. A probléma azonban nem is ez, hanem valami más: a Világmindenség Nagyfőnöke, aki a mennyei vonal túlsó végén várja a hívásainkat, nem szól bele egyértelmű hangon a kagylóba. Legalábbis nem úgy, ahogyan a Szentírásban tette. A Biblia hemzseg az olyan félmondatoktól, amelyek ehhez hasonlóan kezdődnek: "Az Úr pedig így szólt...". Itt és most nem a próféták üzenethirdetésére gondolok, akik Isten közvetett szócsöveiként tolmácsolták a mennyei üzenetet, hanem olyan istentapasztalatokra, melyek a bibliai narratívák szerint közvetlen kommunikációt sejtetnek. Például Isten azt mondta Ábrahámnak, hogy áldozza fel a fiát, Izsákot. Ez egy borzasztóan megterhelő és csaknem felfoghatatlan kérés, amit Isten nyilvánvalóan félreérthetetlenül kellett kommunikáljon Ábrahám felé. De hogyan mondta ezt Isten? Füllel hallható hangon szólította meg a pátriárkát? Küldött valamiféle jelet számára? Egy emberen keresztül üzent? Esetleg Ábrahám "érzett valamit a szívében" (jelentsen ez most bármit), amit Isten hangjaként interpretált? A héber 'ámar kifejezés, ami a szövegnek ezen a pontján olvasható, egyszerűen a beszédet, szólást, kérdezést és feleletet, valamint ehhez hasonló teljesen hétköznapi kommunikációra utaló fogalmakat takar. Ebből tehát nehéz kiindulni, a Biblia pedig nem foglalkozik ezzel a kérdéssel mélységében - egyszerűen adottnak veszi, hogy Isten beszél, és akikhez szól, azok meghallják.

Vajon az a tény, hogy a Szentírás nem magyarázza Isten kommunikációjának milyenségét, egyszerűen annyit jelent, hogy hétköznapi módon kommunikált Isten? Olvasva a textusokat az ember igenlő válaszra hajlik. Amikor azt olvassuk, hogy Isten megszólít egy embert, akkor kétségkívül az a legtermészetesebb asszociációnk, hogy Isten ezt úgy teszi, ahogy mi is kommunikálunk egymással.

De pontosan ez az, amivel ma egyáltalán nem találkozunk. Ha valaki imádkozik Istenhez, akkor kinyitja a száját, és halkan vagy hangosan verbalizálja az üzenetét - épp úgy, ahogy egy másik emberrel is teszi. Ám a válasz Istentől annyiféle csatornán érkezhet, hogy azon csaknem lehetetlen kiigazodni. Az alapvető mód természetesen, amit minden keresztény magától értetődőnek tekint, hogy a Biblián keresztül szólít meg bennünket Isten. De ez a válasz is csak újabb kérdésekhez vezet. Hogyan történik mindez? Éppen ott nyílik ki a Szentírás számunkra, ahol kell? Megérzünk valamit, amikor olvassuk? Valaki prédikál nekünk, és abban fedezzük fel Isten válaszát? Húzunk egy igekártyát, amin éppen nekünk szóló vers van a Bibliából? Olvasunk egy kommentárt és a magyarázatból felsejlik, elevenné válik Isten szava előttünk? Természetesen ezek bármelyike lehetséges. De ha kitekintünk a Bibliából, éppen így előfordulhat, hogy Isten a körülményeinken, egy másik ember szavain át, a benyomásainkon, a kudarcélményeinken, a sikereinken, a betegségeinken vagy millió más módon beszél hozzánk. Isten tehát akárhogyan kommunikálhat velünk a mai értelmezések szerint. Úgy tűnik, kivéve egyetlen csatornát: a közvetlen, hallható, füllel is érzékelhető beszédet.

Az a tény pedig, hogy az ember imája egy konkrét forrásból, a szájából hangzik, míg az imára adott válasz gyakorlatilag akármikor és akárhogyan érkezhet, elképesztően nehézzé tesz bármiféle kommunikációt. Egy ilyen kommunikációs térben szinte csak az ember kreativitására van bízva, hogyan és miből ismer fel egy konkrét üzenetet a maga számára. Bocsánatot kérek az érzékenyebb olvasóimtól, és igazán nem akarok semmi blaszfémikusat mondani, de sokszor azon tűnődök, az ilyen jellegű találgatások arról, hogy mit üzen nekünk Isten, miben is különböznek a tenyérjóslástól, amikor a kéz vonalaiból akarja valaki kitalálni a sors válaszát, vagy a horoszkóptól, amikor minden életjelenségbe belelát valami jelentőset? Míg az olyasféle okkult praktikákat mélységesen megvetjük, melyek a kávézaccból akarják kisilabizálni az üzenetet, meg vagyunk győződve arról, hogy Mari néni azért lépett bele a forró vízzel teli lavórba, mert nem ment el a szerdai imaórára.

Mindez annak a fényében rendkívül furcsa, hogy alapvető meggyőződés a kereszténységben, hogy Isten kifejezetten keresi az emberrel való találkozást és párbeszédet. A Világmindenség Nagyfőnöke valóban bármikor elérhető a mi számunkra, de konkrétan hogyan ér el Ő bennünket? Erről is olvasnék egyszer egy mai igét a Mai Igében.

2017. június 25., vasárnap

Menjünk-e Pál után? - problémák Pállal (8)

Sokak szerint Pál apostol nem egyszerűen csak Jézus legszorgalmasabb és legodaadóbb követője volt, hanem egyenesen neki köszönhetjük azt a fajta kereszténységet, mellyel ma találkozunk. Pál ebben az értelemben egy remek első századi menedzser is lehetett, aki olyasfajta "üzleti modellt" állított fel, mely a kereszténységet kiszélesítette a pogányok számára is. Sorozatom befejező részében pusztán személyes véleményemet kívánom leírni az apostolról.


Az előző részekben igyekeztem előszedni azokat a tipikusnak nevezhető kritikákat, amelyeket sokan ma is megfogalmaznak Pál személye és munkássága kapcsán. Nem állítom, hogy ne lehetne még hozzátenni ezekhez, vagy az eddig tárgyaltakat még mélyebben górcső alá vetni. De talán a sorozatban leírt rövid áttekintésekből kitűnhetett egy megkerülhetetlen alapelv az olvasóm számára, amely minden téma kapcsán újra és újra előkerült:

Pál saját korának embere volt. Ha megértjük az ő korát, őt is jobban megértjük.

Pál nem volt sem jobb, sem rosszabb ember kortársainál, ám amivel mégis föléjük nőtt, az a munka, amit Jézus kedvéért elvégzett. Ma túlságosan keménynek és néhol talán konzervatívnak érezhetjük - akkor pedig túlságosan megengedőnek és néhol szabadelvűnek látszódhatott kortársai szemében. Ekkorát fordult velünk a világ, ennyire eltávolodtunk Pál közegétől és azoktól a társadalmi konvencióktól, amelyek körülvették. 

De nekem az a véleményem, hogy Pál üzeneteitől nem kerültünk messzire. A hitről és bűnről szóló fejtegetései teológiai szempontból ma is vallottak az egyházban, kitartása és akaratereje egyértelmű példa, a szeretethimnusz pedig ugyanolyan hangosan szól számomra, ahogy szólhatott a saját korában. Pál kora eltűnt, ő maga meghalt, de amit alkotott, az nagyon is itt van velünk a huszonegyedik században, a posztmodern korszak végén.

Hosszú disputákat lehetne folytatni arról, mi adja az apostol teljesítményének nagyságát. Ki lehetne és ki is szokták emelni például az elképesztő kitartást. Pál fanatikusan ment előre még akkor is, ha az úthenger kilapította. Ha kidobták az ajtón, bemászott az ablakon. Ha ott repült ki, puszta kézzel falakat is képes volt ledönteni, de "Az Ügyet" nem adta fel: azért meghalni is képes volt. Nem vitatva ezt a lehengerlő dinamikát, számomra Pál legnagyobb tette mégis az, hogy rendkívüli hatékonysággal sikerült eljuttatnia a kereszténységet a pogányokhoz. Ennek persze hátulütői is voltak. Azzal, hogy a kereszténységbe nagy számban megtértek nem zsidók, a mozgalom kilépett a religio licita keretei közül, könnyebb lett beazonosítani és csakhamar üldözött vallás lett belőle. De mégis, a kereszténység szempontjából azt mondhatjuk, hogy még ezt az árat is megérte megfizetni, hiszen a presszió magvetésnek bizonyult, és a Krisztus-hit futótűzként terjedt a birodalomban. Természetesen az a tény, hogy Pál a pogányokra kezdett koncentrálni, nem jelentette azt, hogy a zsidóság ellen fordult volna. Tipikus szokása volt például, amikor megérkezett egy városba, hogy elsőként mindig a zsinagógába ment. Pál úgy tudott új hidat építeni, hogy közben nem égette fel maga mögött a régit. Új távlatokat nyitott, de nem felejtette el kicsoda és honnan jön. Őt tartjuk a pogányok apostolának, miközben önmagát örömmel sorolta a zsidók közé. Ráadásul három világ peremén álló ember volt: zsidó származású, aki római polgárjoggal bírt, és komoly görög műveltséget tudhatott magáénak.

Talán mondhatjuk erre azt, ha ő nem megy a pogányokhoz, megoldja ezt valaki más. Mindenesetre Pál alkalmas és tehetséges személynek bizonyult, pedig nem lehetett egyszerű a feladat, és itt most nem feltétlenül a nagy fizikai távolságok leküzdésére gondolok. Több kutató véleménye szerint Pált azonban az abban való feltétlen hit hajtotta előre, hogy az egész világnak be kell hódolnia Jézus, mint valódi Messiás előtt. Pál hitele a hitében volt és van ma is, gondoljuk bármit arról, mennyire nehéz természetű ember lehetett. 

Persze arra sincs szükség, hogy túlságosan magasra emeljük őt, akár egy túlértékelt popsztárt. Sőt, Randolph Richards azt írja, hogy ma mindennél inkább szükségünk van egy hús-vér Pálra, aki nem szuperemberként lebeg az átlagember felett, hanem megközelíthető, elérhető, s akár utánozható is számunkra. Maga Pál ugyancsak felszólít arra, hogy legyünk a követői - ami egyben azt is jelenti, hogy követhetőként kell előttünk álljon. Ám ha valaki valóban követni akarja Pált, akkor számítania kell arra, hogy hozzá hasonlóan szembekerülhet saját kultúrájával - ahogy az az apostollal is történt. Érdemes megfizetni ezt az árat? Erre mindenki maga kell, hogy válaszoljon.

A sorozat korábbi részei:

2017. június 21., szerda

Aki csavargatja az Írást... - problémák Pállal (7)

Pál nem pusztán a legkiemelkedőbb apostol, de sokak számára a teológusok egyfajta archetípusa is. Római levelét szokták az első rendszeres teológiai műnek nevezni, tanításai átgondoltságot sugároznak, szövegei arra utalnak, hogy művelt és széles látókörű ember lehetett. És mégis, ha Pálnak most kellene vizsgáznia exegézisből, az sem biztos hogy egy kettessel átengednének... Hogy lehet ez?

Mondjuk ki kerek perec: sokszor tűnik úgy, hogy amikor Pál idéz leveleiben az Ószövetségből, akkor szájíze szerint csavargatja a szöveg jelentését. Mintha kiragadna egy-egy mondatot vagy töredéket az Írásokból és átemelné egy egészen más kontextusba csak azért, hogy azt hozza ki belőle, amit ő szeretne. A Róma 9,25-ben például a következőt olvashatjuk:
Amint Hóseásnál is mondja: „Azt a népet, amely nem az én népem, az én népemnek hívom, és azt, amelyet nem szeretek, szeretett népemnek, és úgy lesz, hogy azon a helyen, ahol megmondtam nekik: ti nem az én népem vagytok, ott neveztetnek majd az élő Isten fiainak.”
Miről van itt szó? Pál előszedi Hóseás könyvét, idéz belőle egy keveset, és valami egészen más értelemben használja fel a kiragadott szakaszt, mint ahogyan az elvárható lenne. Amikor ugyanis Hóseás a "nem az én népem" kifejezést használja, akkor Izraelre gondol, azaz a választott népre, melyet Isten elvetett magától, mivel az hűtlen volt hozzá. Ám Jahve végül mégiscsak visszafogadja Izraelt, ami egy új kezdet reménységét vetíti előre.

A probléma csak az, hogy Pál apostol ezt az egész "nem népem" megközelítést a pogányságra alkalmazza, vagyis teljesen más kontextusba helyezi, mint amiről eredetileg szó van. Ez az írásértelmezési stratégia pedig igen jellemző rá. Pál egyre-másra megszegi az exegetika mai szabályait, láthatóan szándékosan, igencsak tudatos stratégiával. Azt hiszem ha valaki manapság ilyet tesz, szemrebbenés nélkül kijelentjük, hogy manipulatív módon jár el. Akkor mondhatjuk ezt Pálra is?

Nos, a blog egy jóval korábbi bejegyzésében igyekeztem nagyon röviden írni arról, hogy a Biblia értelmezésének is megvan a maga története. Pál technikája és szemléletmódja megrökönyödést válthat ki belőlünk, huszonegyedik századi értelmezőkből, akik egészen más emlőkön lógva egy egészen más szemléletmódot tanultunk. De újra és újra fontos magunkat emlékeztetni arra, hogy Pál egy első századi, farizeusi háttérből érkezett zsidó írásmagyarázó volt, aki nem tanulhatott és nem is ismerhetett más értelmezési metódusokat, mint a saját korának megfelelőket.

Tudvalevő, hogy Pál egy bizonyos Gamálieltől tanult, Gamáliel pedig a nagyon ismert Hillél rabbi unokája volt. A kutatók többnyire egyetértenek abban, hogy Pál "szerszámosládája", amivel az Ószövetség szövegéhez fordult, a hilléli iskola és saját műveltsége keveréke lehetett, ami egyébként igen népszerűnek számított abban a korban. Arról sem szabad elfeledkezni, hogy az első keresztények olyan zsidó emberek voltak, akik Jézus Krisztust tartották a megígért Messiásnak. Ebből a szemszögből, ettől a hittől átitatva kezdték olvasni a régebbi, ószövetségi szövegeket is, hiszen Jézusban az új Mózest fedezték fel, mint aki beteljesítette a próféciákat. Egyébként az evangéliumok szerint maga Jézus is így fordult az Ószövetség felé, hiszen saját szolgálatát gyakorlatilag azzal kezdte, hogy Ézsaiás próféta kijelentését önmagára vonatkoztatta (Ézs 61,1-2). Amikor Keresztelő János vonakodó kérdésére ("te vagy a megígért Messiás, vagy mást várjunk?") Krisztus válaszolt, akkor is ugyanígy járt el, azaz Ézsaiást idézte saját küldetése alátámasztására.

Az apostolok semmi mást nem tettek, csak ezt az írásértelmezési vonalat vitték tovább, azaz röviden: az egész Ószövetséget krisztológikusan értelmezték. Ehhez egyébként alaphangon háromféle exegetikai megközelítést alkalmaztak. Az egyik a tipologikus magyarázat, amikor ószövetségi eseményeket, tárgyakat, szimbólumokat úgy kezeltek, mint amelyek előre jelezték a Messiást, vagy legalábbis Jézusra is érthetőek. A másik technika a literális-kontextuális szemlélet, amely jóval szélesebb kontextusban kezeli az ószövetségi szakaszokat azok eredeti jelentésénél. Végül az alapelv-alkalmazás kettős elvét is előszeretettel használták. Fogtak egy ószövetségi passzust, és azt nem szó szerint kezelték, hanem a benne megtalálható alapelvet ragadták ki belőle - azután ezt az alapelvet kezdték el alkalmazni egy másik helyzetre. 

Itt térnék vissza a bevezetőben említett példához! Pál ugyanis pontosan az utóbbi írásértelmezési megközelítés szerint járt el a Hóseás könyvére vonatkozó idézetében. Ahogy írtam, Hóseás eredetileg arról beszélt, hogy bár Izrael hűtlenül elpártolt Istentől ("nem népem"), de Isten végül meggyőzte az övéit és visszafogadta őket magához. A Hóseás könyvében leírt téma tehát Istenről és az Ő népéről szól, a szövetség két résztvevőjének kapcsolatáról. Pál az Újszövetségben valami ehhez hasonló témát rágcsál: a kérdés, amit vizsgál, hogy tulajdonképpen akkor ki is tartozik Isten népéhez? Régen ez Izrael volt, de az új szövetség idején a kör kibővül: mostantól már az Istentől messzire sodródott pogányok is ehhez a néphez tartozhatnak. Ha jól megfigyeljük, az alapelv, hogy Isten meggyőzi és visszafogadja azokat, akik eredetileg az Övéi voltak, nem változik. Ahogyan Hóseás arról ír, hogy Jahve a tőle messze lévő, de hozzá tartozó Izraelt újra megnyeri magának, úgy a messze lévő, de Istenhez tartozó pogánysággal is pontosan ez a szándéka.

Úgy tűnik, amikor az Újszövetség és benne Pál is egy-egy verset kiragad az Ószövetségből, azt implicit módon mégis az egész elbeszélésre vetítve használja, ami persze itt és most elborzasztó, nehezen érthető és szokatlan eljárás a számukra. Pál közvetlen olvasói viszont minden bizonnyal jól értették mire utal Pál, hiszen ismerték az Ószövetséget.

Csavargatta vagy nem csavargatta akkor az apostol az Írásokat? A mai írásmagyarázati megközelítés szerint azt mondanánk rá, hogy Pál bűnös ebben a tekintetben - kérdés azonban, hogy valóban jogos megközelítés-e a mai alapelveket számon kérni egy olyan embertől, aki majdnem kétezer évvel ezelőtt élt és saját korának megfelelően viszonyult a Biblia értelmezéséhez? Éppen úgy, ahogy akkor és ott azt a farizeusi iskolákban tanították.

2017. június 16., péntek

A tudomány lovasa

Ian H. Hutchinson, aki professzorként otthonosan mozog a nukleáris fizikában, könyvében azt írja, hogy a tudomány a leginkább figyelemre méltó és erőteljes alkotás azok közül, amit az emberiség valaha is kitalált - ő pedig többek között ezért is büszke arra, hogy természettudományos területen dolgozhat. Lelkesedése ellenére azonban megdöbbenést is érez amiatt, hogy a tudományt mintha egyesek valami mássá akarnák torzítani. Ráadásul ezt éppen olyan emberek követik el, akik érdekeltek lennének abban, hogy megőrizzék a határait. Ez a torzítási folyamat ráadásul jóval túlmutat azon, amit ma szcientizmusnak nevezünk: korszakváltás is lehet belőle.

A szcientizmus a közkeletű definíció szerint tulajdonképpen egy olyan hitbeli alapállás, amely szerint minden érvényes ismeret a tudományból származik. Ezt a definíciót jónak tartom, de van egy fontosabb gondolat, amit a BioLogos oldalán hatékony tömörséggel így fogalmaztak meg:
"Scientism is not science" - azaz hevenyészett fordításban: "a tudományban való hit nem maga a tudomány"
Ez pontosan így van. Ám mintha egyre többen dolgoznának azon, hogy a kettőt ne lehessen megkülönböztetni egymástól. Erre kiváló alapot kínál a tény, hogy a szcientisták hangadói többnyire valóban tudósok, akik saját területükön ismertnek számítanak. Az átlagember pedig könnyen megtéveszthető. A legtöbben úgy képzelik, hogy a tudós olyan figura, aki mindig tudósként beszél - minden szava a tudomány szava is egyben. Így aztán a szcientista megjegyzések és állítások akadály nélkül keveredhetnek a valódi tudományos kijelentésekkel, ha ugyanabból a szájból származnak - hiszen az emberek nem tudnak különbséget tenni közöttük. Így lesz a szcientista kijelentésekből tudományos igazság, hiszen azt tudósok mondják laikusoknak.

De a fent említett nyúlfarknyi definíción túl hogyan lehetne röviden leírni azt, amikor a tudományt magát világnézeti szintre emelik? A vallásfilozófus Mikael Stenmark úgy látja, hogy a szcientizmus hite négy alaptézisen nyugszik:
  1. A tudás egyetlen formája a tudományos ismeret.
  2. A létező dolgok kizárólag azok, amelyeket a tudományos ismeret képes felfedezni.
  3. Csak a tudomány tud választ adni a morális kérdésekre, válaszaival pedig képes arra is, hogy felcserélje a hagyományos etikát a saját feleleteivel.
  4. Csak a tudomány tud választ adni létezésünk kérdéseire, válaszaival pedig képes arra is, hogy felcserélje a vallások és filozófiák feleleteit a sajátjaival.
A dőlt betűs szavakra annyiban érdemes figyelni, hogy amennyiben Stenmark meglátásai igazak, jól érzékelhetővé válik az a jegesen hideg hangvétel, ami a szcientizmus által táplált intellektuális gőgön alapszik: mégpedig azon, hogy a tudomány csaknem minden kérdésre tudja vagy tudni fogja a választ. Talán mondani sem kell, hogy ez a fajta, alaptalan szcientista bizalom mennyire aggályos. Maga az attitűd ráadásul éppen az igazi kutató hozzáállásától áll nagyon messze (bárkit is értsünk most ezalatt). Az én értelmezésemben a tudós olyan ember, aki egyszerre áll két óceán partján. Akár az egyikre tekint, amelyben a már megszerzett tudás hatalmas mennyisége hullámzik, akár a másikra, amely a nem-tudás titokzatosságát és izgalmát vetíti elé, csak egyetlen dolgot tehet: a kimeríthetetlen lehetőségeket látva megoldja a sarut a lábain.

Ebben a tekintetben a szcientizmus magabiztos hite éppen a korrekt tudományos attitűddel szemben próbál haladni. Míg az igazi tudós alázattal fordul a tudomány felé, a szcientista vélemények szerint a tudomány maga már annyira sikeres, hogy gyakorlatilag mindenre használható. Az ismert ateista, Sam Harris például "The Mortal Landscape" című könyvében azt írja, hogy jövőképe szerint a tudomány már nem csupán azt fogja leírni, mit tesznek az emberek az erkölcs nevében, hanem arra is képes lesz, hogy megmondja nekik mit kell tenniük a sikeres és boldog élet elérése érdekében. Ez kétségkívül egy erőteljes határátlépés lenne, ahonnan a tudomány erősen kiszaggatja deskriptív gyökereit és inkább normatívvá válik.

Azt kell mondjam, az erősen szekularizálódó nyugati világban már nem is kérdés, hogy ebbe az irányba haladunk-e - mert azt látjuk, hogy igen. Az azonban kérdés, hogy jó-e nekünk, hogy erre haladunk, vagy most kellene irányt váltanunk? Vajon hova vezethet az, ha a tudományba olyan, potenciálisan kényszerítő erejű faktorokat keverünk, amelyek magát a tudományt extrapolálni akarják az élet minden területére?

A szcientizmust elnézve én úgy látom, hogy az éppen ezt a küldetést szeretné teljesíteni. Ez a harc persze békés, és nem fegyverekkel vagy terrorcselekményekkel vívják meg. Nincs szó nyíltan erőszakos hittérítésről. A szcientizmus, ami a tudományra rátelepedve abból vallásos jellegű ideológiát csinál, finom lassúsággal kívánja egyik területet a másik után meghódítani, ehhez pedig magabiztosan felhasználja a tudomány eszköztárát és retorikáját, múltbeli sikereit és eredményeit. A szcientimzus tehát olyan, mint egy lovas, ami megpróbálja a tudomány lovát megülni, az emberek pedig magától értetődően lelkesednek a folyamatért, hiszen a tudományt és a szcientizmust nem képesek elválasztani egymástól: utóbbi játszi könnyedséggel eladja önmagát előbbi érdemei miatt. Egyetértek Szabados Ádám meglátásaival, hogy ezzel az erősödő folyamattal ki fogunk lépni a posztmodern kereteiből. Új metanarratíva van felemelkedőben, azaz pontosabb lenne úgy fogalmazni, hogy egy régi ismerős kerül újra előtérbe a legfőbb világnézet szerepét magára vállalva, ami egy újabb felvilágosodáshoz is vezethet. 

Csakhogy nekünk keresztényként tisztán kell látni, hogy ez a régi-új valami nem maga a tudomány lesz, hanem a tudomány hátán lovagoló szcientizmus. Hiba volna, ha a hívők csak a lovat látnák maguk előtt, de a lovast már nem vennék észre. Baklövés lenne, ha rosszul értelmezett apologetikával magával a tudománnyal kezdenének hadakozni - nekik a rátelepedett ideológiával lehet dolguk, ami azt a saját céljaira kívánja felhasználni. Vajon túléli a kereszténység a második felvilágosodást, ha az valóban bekövetkezik?

2017. június 11., vasárnap

A fiatalok távozásának hat fő oka

Nem is olyan nagyon régen már írtam arról, hogy a mai kamaszok vagy fiatal felnőttek nem igazán szeretnek gyülekezetbe járni. A témával persze nem elegendő egyszer foglalkozni, hiszen akut problémáról van szó. Az a tény pedig, hogy most ilyen rövid időn belül újra előszedem, egy érdekes írásnak köszönhető, amely a Barna Group egyik amerikai kutatására hivatkozva hat kulcspontot fedezett fel, amelyek tipikus okai a fiatalok távolmaradásának. 

Hosszú lenne most elmerülni a kutatás részleteiben, és bizonyos értelemben felesleges is, hiszen az öt éven át tartó vizsgálatokról, az eredményekről és a megtárgyalandó dilemmákról egy egész könyvet is kiadtak a tengerentúlon. Annyit azonban fontosnak tartok megemlíteni, hogy a kutatásban olyan fiatalok adtak válaszokat a különféle kérdésekre, akik legalább 15 éves korukig (vagy tovább) rendszeres gyülekezetbe járók voltak - de végül meghozták a döntést, hogy minden kapcsolatukat felszámolják az egyházzal. Hogy a szakítást követően mi történt a hitvilágukkal, azzal most nem foglalkozom, hanem csakis az egyházból való távozásuk okaira koncentrálok.

Természetesen nem lehet egyetlen tényezőt megnevezni, ami a fiatalok elhatárolódásához vezetett. Az okok és indokok összetettek, és nyilvánvalóan részben személyfüggők is. Ennek ellenére az összegyűjtött adatokból kirajzolódott hat faktor, azaz olyan jellegzetességek, amelyek a fiatalok kilépését erősen motiválták. Most persze vitatkozhatunk arról, hogy ezek az indokok jogosak-e vagy sem, a fiatalok hamis okok miatt tűntek el vagy érthető döntést hoztak - mindenesetre ezek az okok léteznek, és a gyülekezeteknek talán nem árt tudni róluk, mármint ha fontos számukra, hogy a következő generációkból is legyenek még a padsorokban. Vázlatszerűen tehát a hat tényező a következő:

1. Az első az volt, hogy az egyház túlságosan bezárja őket. Nem árulok el nagy titkot, hogy a fiatalok az átlagnál is erősebben vágynak arra, hogy kiéljék a kreatív ösztöneiket, és megvan bennük a lelkesedés, hogy keressék a kapcsolatot a kívülálló emberekkel. Véleményük szerint azonban az egyház megkísérli bizonyos értelemben túlzó módon elszakítani őket a "kinti világtól": ez többnyire azt jelenti, hogy mindent démonizálnak, ami nem keresztény. A fiatalok egy része úgy vélekedett, hogy a keresztények figyelmen kívül hagyják a világ problémáit és túlságosan aggódnak a filmek, a zene és a videojátékok káros hatása miatt.

2. Érdekesnek találtam a következő kritikus pontot: kiderült, hogy a fiatal generáció bizonyos tapasztalatok lehetőségét hiányolja a gyülekezetekben. Jó részük szerint a gyülekezet unalmas hely, és sokan azt sem látják tisztán, a hitnek miért lenne nélkülözhetetlen szerepe a jövőjük és a karrierjük szempontjából. Meglepő, hogy a válaszadók majdnem egynegyede arra is panaszkodott, hogy a Bibliát nem tanítják elég érthetően és világosan a gyülekezetekben.

3. Az egyháznak a tudománnyal való szembenállása is komoly indokként került elő a fiatalabbak köreiben. A válaszadók 35%-a szerint a keresztények túlzottan magabiztosnak tűnnek, mintha minden kérdésre tudnának a válaszokat. Holott többen úgy látják, az egyházak lépéshátrányban vannak a tudományhoz képest. A tudománnyal való hadakozás (amellett, hogy szerintem ez némileg speciálisan amerikai-fundamentalista jelenség) azért fontos kérdés számukra, mert sok fiatal főiskolai-egyetemi képzéseken folytatja a tanulmányait az érettségi megszerzése után, ezért úgy érzi, mintha a gyülekezet őt is bírálná, amiért egy bizonyos tudományterületen képzi magát.

4. Meglepő lett volna, ha kimarad a listáról, de persze nem így történt: a szexualitással kapcsolatos elégedetlenség is komoly motiváló erő a távozásra. Noha a hitük felé elkötelezett keresztények a társadalmi átlaghoz képest konzervatívabban állnak a szex dolgaihoz, sokszor küzdenek komoly nehézségekkel. A mai trend az, hogy jelentősen kitolódik a házasságkötés ideje, ami egyházon belül és kívül is érvényesül. Így viszont sokkal tovább illik egy keresztény fiatalnak önmegtartóztatásban élnie az egyháza tanítása szerint. Ugyanakkor ebben az önmegtartóztatásban - az elvárás határozott megfogalmazásán túl - az egyház nem igazán ad semmiféle komoly támogatást a vágyaikkal küszködőknek. A szexualitás kérdése különösen is a 18 és 29 éves katolikusok között számít kiemelkedő problémának: közöttük a válaszadók mintegy 40%-a úgy vélekedett, hogy az egyház válaszai sok szexuáletikai témakörben nem naprakészek és jórészt meghaladottak.

5. Némileg meglepő, de az előző bejegyzésekben emlegetett plurális világkép alapján talán mégsem annyira, hogy a kereszténység kizárólagossága is gondot okoz a fiataloknak. A mostani generáció ugyanis eleve olyan légkörben nő fel, ahol a más gondolkodásmódok és hitek felé mutatott tolerancia komoly alapértéknek számít. Egy fiatal felnőtt már csak koránál fogva is képes rugalmas lenni abban, hogy keresse a közös hangot a másban hívőkkel. Ám az egyház a fiatalok szerint egyrészt fél a más hitűektől, másrészt bizonyos kényszert gyakorol a tagjaira, hogy válasszanak a hitük és a nem keresztény barátaik között. Valaki azt is mondta, hogy ez a belterjesség olyanná teszi az egyházat, mint egy "falusi klub, ami csak a helyieknek való".

6. Végül a fiatal felnőttek szerint az is ösztönözte őket, hogy eltávolodjanak a gyülekezettől, hogy az egyház elég barátságtalan azokhoz, akik kételkedni merészelnek. Ez azt is jelenti, hogy nem nagyon adnak platformot a kétségek artikulálására: nincs igazi helye annak, ha például valaki őszintén szeretné kimondani, hogy néha maga az egész kereszténység teljesen értelmetlennek tűnik számára. Ugyanakkor, ha mégis létezik megengedő akarat a gyülekezetben az ilyesféle őszinte beszédre, az már tipikus jelenség, hogy a megfogalmazott kételyekre az egyháznak általában csak sekélyes válaszai vannak, azaz instant és gyors módon kívánja "lerendezni" a fiatalabbak kérdéseit-kétségeit.

Nos, ez tehát az "elszakadók hat pontja", azaz a legtipikusabb tényezők, amelyek irritálták a fiatal felnőtteket saját közegükben és együttesen elegendőek voltak ahhoz, hogy sokan távozzanak az egyházból. A pontokat sokféleképpen lehet értékelni. Érezhető benne a korszellem hatása, de őszinte és valós problémák is. Ezzel a bejegyzéssel nem az volt a célom, hogy azt sugalljam, mindenhol minden rossz a kereszténységben, hanem csak rá akartam mutatni arra, milyennek látszódik egy őszinte fiatal szemében az, amit ma egyháznak nevezünk. A kérdés természetesen az, hogy mi lesz erre a tapasztaltabb idősek reakciója.

2017. június 8., csütörtök

Intolerancia, vita, dialógus - a kereszténység és más vallások (3)

"Tegyetek tanítványokká minden népet!" - kérte Jézus az övéitől, és amikor ezt a kérést megfogalmazta, minden bizonnyal azt is tudta, hogy ezek a tanítvánnyá teendő népek más vallásokhoz tartoznak. Jézus tehát nem pusztán azt a küldetést adta, hogy kedvesen toleráljuk és elismerjük a más hiteket követőket, esetleg vallásközi párbeszédbe bocsátkozzunk velük: ennél sokkal messzebbre küldte a tanítványait.

Néha az az ember érzése, hogy ma a szó minden értelmében a szélsőségek világában élünk, amikor két vallás lehetséges érintkezéséről van szó. A radikális gyűlölet és intolerancia, és az ezzel szembenálló kritikátlan és mindenestül elfogadó tolerancia két végpontja az, amely sokak számára választható opciónak tűnik. Ha valaki kiköt a kettő közül valamelyiknél, jellemzően ott is marad.

A kereszténység azonban kapott egy feladatot, egy megbízatást ha úgy tetszik. A tanítványozás ez a feladat, és szerintem ha egy keresztény ebben a kontextusban gondolkodik, éppen az előbb említett két szélsőértéket nem lesz képes a magáénak érezni. Nem lehet ugyanis tanítvánnyá tenni azt, akit utálok vagy esetleg félek tőle a vallási hovatartozása miatt. De akkor sem lehet, ha úgy gondolom, maximum egy csésze kávé melletti ismeretszerző beszélgetésig lehet eljutni a másban hívővel. Az egyik esetben a határtalan elutasítás, a másikban a határtalan elfogadás teszi lehetetlenné Jézus kérésének teljesítését. Egyik sem passzol egy önmagát misszionáló vallásnak tartó hitrendszer profiljához.

A két szélsőérték az egyház és a világ között is megoszlik. Míg az egyházban sokszor jellemző a rendkívüli türelmetlenség és háborgó indulat azok felé, akik valami egészen másban hisznek (aktuális példa: "idejönnek ezek a muszlimok és elvágják a torkunkat!", "ezek valójában az ördögben hisznek, Mohamed maga volt a Sátán!"), addig a világban mindent relativizálva igyekeznek összemosni a vallásokat, hiszen valahol "úgy is mindegyik ugyanazt mondja", no és persze "a szeretet a lényeg, nem az, miben hiszünk". Ebből a két szélsőségből keletkezik aztán az a gondolat is, hogy csak kétféle forgatókönyv létezhet a kereszténység és más vallások között: a nyers konfliktusé és elutasításé, vagy a békés és mindenben egyetértő vallásközi párbeszédé. Tehát vagy egymás hitét szidjuk és becsméreljük, vagy egymás hitét elismerjük és helybenhagyjuk. Pedig azért szerintem van vállalható élet ezeken túl is egy keresztény számára.

Félre ne értse senki, a magam részéről abszolút híve vagyok a békés vallásközi párbeszédnek! Sőt, azt hiszem minden másnak ez az alapja, ez kell legyen a vaskályha, ahonnan minden elindul. De annak már nem vagyok híve, ha a tolerancia azt jelenti, hogy ennél feltétlenül hiba továbblépni. Ha nincs helye az értelmes vitának, elvi kritikának, az érvek ütköztetésének a vallások párbeszédében, akkor az nem is nevezhető előrevivő párbeszédnek. Nincs egymásra hatás, önkorrekció, semmi, csak a másik trendkövető vállonveregetése. Ahogy Szalai András fogalmaz:

Ilyen "párbeszédet" folytatni azonban eleve csak olyanok ülnek le egymással, akik nem találnak mások világnézetében kivetni valót... ...illetve saját világnézetükben továbbadni valót (mindenki számára igazat, létfontosságút), tehát sem a saját hitükről, sem más hitéről nem hiszik, hogy annak mindenki számára van jelentősége.

Egy normális világban, ahol a tolerancia nem pusztán politikai hívószó, működnie kellene az értelmes vitának is.  A kereszténység evangéliumhirdetési készsége egy keresztény számára erről is szól: a hitet továbbadni, és megmutatni, hogy Krisztus nemcsak egyedülálló, de kizárólagos is. Ezt az állítást természetesen lehet vitatni - ahogy egy keresztény is vitathatja más vallások állításait.

A kereszténység persze nem arról szól (szerintem), hogy háborúban állunk az összes többi vallással, még akkor sem, ha azokkal nem értünk egyet. A kereszténység arról szól, hogy kicsoda a kizárólagos Krisztus, akiről nekünk beszélni kell. Az első hívők képesek voltak a hitükről úgy beszélni más vallások követőinek, hogy az meggyőző legyen számukra. Sem a más hitűektől való elzárkózásra, sem a szimpla vallásközi párbeszédre nem törekedtek: mintha a kettő között megtalálták volna a helyes ösvényt az emberek szívéhez. Megtalálhatjuk mi is?