Az én olvasatomban...

Immáron nevezhető tradíciónak, hogy az év végéhez közeledve írok egy bejegyzést, melyben röviden ajánlom az év során általam olvasott teológiai-vallásismereti könyvek némelyikét. Most sem akarom megszegni a saját hagyományomat, tehát következzen az idei, teljesen szubjektív listám!

Ritkán adódik olyan helyzet, hogy az adott évben mindjárt a legelső olvasott könyv máris igazi élményt jelent számomra - de pontosan így jártam Dér Katalin “Édentől Bábelig” című kötetével. A címből sejthető, hogy a könyv az Őstörténettel foglalkozik, és aki korábban már olvasott könyvet a szerzőtől, az azt is tudja, nagyjából mire számíthat. A kötet maga egyébként egy rádióműsorként elhangzott sorozat írott verziója, de ez egyáltalán nem érződik a teológiai szempontból is alaposnak nevezhető tartalmon. Szerettem, jó könyv volt, olyan színvonalú, hogy kedvem szerint néha még ma is elolvasok belőle egy-egy szakaszt.

Régóta próbálom pedzegetni és itt a blogban is tettem említést róla, milyen fontos lenne, hogy a teológiai kérdéseket ne csak akadémikus nyelvezettel, hanem a laikusok számára is befogadhatóbb formában feszegessük. Nos, a "Paul Behaving Badly" szerintem tökéletes mintapéldája ennek - sehol egy lábjegyzet, forráshivatkozás, tudományos szleng - és mégis, a Pál apostollal kapcsolatos kifogásokat taglaló könyv teológiai szemmel nézve is megállja a helyét. Richards és O’Brien érti a lényeget - az év egyik igen kellemes csalódása volt ez a kötet számomra, melyről sorozatot is írtam - ennek első részét itt találjátok.

Tudvalevő rólam, hogy szeretem a provokatívabb és határfeszegetőbb témákat, így Denis O. Lamoureux könyvét is nagy élvezettel olvastam végig. A tökéletesen egyszerű és világos megfogalmazású kötetben, melynek a hangzatos “Evolution: Scripture and Nature say Yes!” a címe, az evangelikál szerző azt vizsgálja, hogyan állhatunk pozitívan keresztényként az evolúcióelmélet kérdéseihez, sőt miképpen tanúsíthatunk integratívabb szemléletet a megszokott elutasító hangnem helyett. Sajnos magyarul nem olvasható semmi hasonló könyv, ami legalább gondolatébresztőként kifejthetné hatását egyetértők és ellenzők között, de a kötet egyszerű nyelvezete miatt szerencsére azoknak is érthető lesz, akik nem beszélni túl jól angol.

Kenneth Richard Samples nevét korábban soha nem hallottam, és nem is személye népszerűsége miatt olvastam végig a “God Among the Sages” című munkáját. Inkább maga a téma érdekelt: a könyv Jézus személyéhez hasonlítja a legnagyobb vallások figuráit, így Krisnát, Mohamedet, Buddhát vagy Konfuciuszt. Az apologetikus hangvételű írás célja megmutatni, Krisztus miért egyedülálló az összes többi karakteres vallási figura között - mint Isten a bölcsek táborában. Néhol kissé vázlatszerű a könyv, de egyszerű és érdekes, így ugyancsak ajánlom olyan érdeklődőknek is, akik most gyakorolják az idegen nyelvű olvasást!

Furcsa szóhasználat teológiai szakirodalom esetében a “szórakoztató” kifejezést bedobni, de úgy érzem nem tehetek mást: az év legszórakoztatóbb könyve számomra az egyébként tartalmában is színvonalas Richard Briggs kötet, a “Bölcs Bibliaolvasás” volt. Briggs remek író, a témaválasztásában komoly könyvet egyfajta jó értelemben vett oldottsággal alkotta meg, adott pontokon a humort sem nélkülözve. Témáját tekintve azt a kérdést járja körbe, hogyan lehet és érdemes a Bibliát olvasni. Újfent jó példája ez annak, hogyan kell populáris, de minőségileg nem megalkuvó szakirodalmat alkotni.

És hogy ne csupán az élményekről essen szó, az év csalódásának kijáró, személyes citromdíjamat is kiosztom: ezt pedig most igen fájó szívvel teszem. Adrian Plass, akit egyébként írói kvalitásaiért és páratlan humoráért is nagyon-nagyon szeretek, a “Kegyes Kétbalkezes és a gyülekezeti hétvége” című új kötetével keserű szájízt hagyott maga után. Igaz, a saját maga által korábban felállított, nehezen megugorható lécet verte le, de ez nem csökkenti csalódottságomat. A sorozat új kötete nem nagyon okozott maradandó élményt, inkább csak néhol vicces, és erre nem jó magyarázat, hogy "ez most más könyv akart lenni". Mindez persze semmit sem von le a korábbi művek páratlan értékéből!

A blog idén ezzel a bejegyzéssel zárul. Köszönöm mindenkinek a kitartó figyelmét, valamint az ugyancsak kitartó kommentelést - még ha időm hiányában sokszor nem is tudtam részt venni a beszélgetésekben. Remélem jövőre is velem tartotok: legközelebb 2018 januárjában frissül itt a tartalom! Boldog karácsonyt és áldott új évet kívánok mindenkinek!

Tovább

Jézus születése és a történeti problémák

Mindenki tudja, hogy az evangéliumi beszámolók szerint Jézus szűztől született - de nem mindenki gondolja, hogy ez a valóságban is így történt. A vitákat figyelve annyi kétségtelenül elmondható: a születéstörténetek legalábbis könnyebben kikezdhetőnek tűnnek, mint a Jézusról szóló leírások többi részei. De miért van ez így, és hogyan válaszolhatunk a kötekedésre? Karácsonyhoz illő téma következik...

Az Újszövetség négy evangéliumából csupán kettő, azaz Máté és Lukács foglalkozik Jézus születésének körülményeivel. Ám a legrégebbinek tartott Márk evangéliuma nem beszél erről, ahogy János sem foglalkozik a kérdéssel (a prológus ott inkább filozófiai jellegű felvezetés). Márk csendje sokak számára elegendő igazolás ahhoz, hogy Jézus születése köré utólag költöttek egy mesés történetet, ami később jutott el Mátéhoz és Lukácshoz. Természetesen mondhatnánk erre, hogy aki szkeptikusan áll az evangéliumi szövegekhez, szinte mindenbe beleköthet Jézussal kapcsolatban - miért pont a karácsonyi történetet kell akkor kiszemelnie erre? A Jézus születéséről szóló beszámoló mintha egy kicsivel jobban kínálná magát az ilyesmihez, mégpedig a következő jellegzetességek miatt:

(1) Ahogy fentebb említettem, a legkorábbi Márk evangéliuma hallgat róla.

(2) A történet - ellentétben az evangéliumok anyagának nagy részével - olyan epizódról szól, melyet az apostolok tanúként közvetlenül nem tapasztalhattak meg.

(3) A születéstörténet nagyon hasonlít Mózes születéstörténetére - mintha csak Máté és Lukács azt tartotta volna szem előtt, hogy Jézust teológiai koncepciók mentén valamilyennek bemutassa.

Szerintem annyit kétségtelenül kijelenthetünk, hogy a születéstörténetek mögött bizonyos szándékok munkálnak, melyeket talán leginkább abban a gondolatban lehetne összefoglalni, hogy a szerzők hitük fényében igazolni kívánták Jézus messiási mivoltát. Ugyanakkor kérdés, hogy egy ilyen szándék megléte elegendő alap-e ahhoz, hogy a történetiséget magától értetődően elvessük? Én úgy gondolom, nem. Tetszik, ahogy R.E. Brown fogalmaz: szerinte se tündérmesének ne tartsuk ezeket, se ne engedjük, hogy a történetiségre koncentráló túl szűk szemlélet vakká tegyen minket olyan értékekkel szemben, melyeket ezek a narratívák hordoznak. Az igazság az, hogy a történetiség kérdése - akárcsak más evangéliumi perikópáknál - szigorú értelemben véve eldönthetetlen. Ám annyit azért hozzátennék: szerintem maga a kérdésfelvetés is anakronisztikus. Abban egész biztos vagyok, hogy sem Mátéban, sem Lukácsban, sem senkiben, aki az első században élt, fel nem vetődött ez a kérdés úgy, ahogyan bennünk most felvetődik. Amikor arról faggatózunk, hogy "vajon ez így megtörtént-e vagy sem?", tipikusan egy felvilágosodás korára jellemző és stílusában is ahhoz passzoló kérdést teszünk fel. Ez pedig azt is jelenti, hogy nem volna fair egy modern kérdésre választ várni egy premodern korban keletkezett szövegtől!

Ettől függetlenül, a teljesség igénye nélkül, a fenti három pontban megfogalmazott kérdésekre, én a következő rövid válaszokat adnám:

(1) Való igaz, hogy a Jézus születéséről szóló történetek csak két evangéliumban olvashatók. Gyakori érv ez velük szemben - ám nevezhető ez jó érvnek? Ha ugyanis ezt tartjuk szem előtt, hasonlóan kellene eljárni minden olyan szakasz esetében, amelyek csak egy vagy két evangéliumban olvashatók. Ezen az alapon történetileg megalapozatlan például a könyörtelen szolgáról szóló példázat (Mt 18,23-35),  Krisztus megjelenése Heródes (Lk 23,6-16) vagy Annás (Jn 18,19-23) előtt. A kritikusok azonban ezekbe tipikusan nem szoktak így belekötni, noha ott is felemlegethetnének a forrás problémáját.

(2) Kétségtelen, hogy az evangéliumi szerzők szó szerint nem voltak ott Jézus születésénél. A kérdés azonban nem ez, hanem sokkal inkább az, megbízható-e ennek ellenére, amit a szerzők leírtak? Lukács például úgy fogalmaz, hogy olyanok forrásaira támaszkodik, akik "kezdettől fogva szemtanúi" voltak az eseményeknek. Egyébként pedig: mi sem voltunk ott a történelmi események jó részénél, mégis megbízunk a jó történészekben, akik hitelesen dokumentálták ezeket. Ha Máté és Lukács jó történészek, akkor plauzibilisnek tűnik megbíznunk bennük akkor is, amikor Jézus gyermekségtörténetéről írnak, ahol egyébként személyesen nem voltak jelen. (Ez azonban más téma, ami félrevinné ezt a bejegyzést...) A valós kérdés tehát nem a "jelen voltak-e" kezdetű, hanem a "megbízható történészek-e" kezdetű lenne.

(3) Nehéz lenne letagadni, hogy Jézus és Mózes születéstörténetében vannak párhuzamok (amiről már korábban is írtam a blogban), ez pedig nyilvánvalóan nem véletlen. Kimondhatjuk akkor egyértelműen, hogy Jézus születéstörténete csupán egy midrás (zsidó szövegértelmező magyarázat) lenne? Szerintem a hasonlóság ehhez még kevés. Azt lehet inkább mondani, hogy Jézus születéseseményét úgy mutatják be az evangéliumi szerzők, hogy Mózesére emlékeztessen, ahhoz hasonlítson. De a bemutatás módja még nem jelenti automatikusan, hogy a bemutatás nem történeti. Inkább arról lehetett szó, hogy a történeti eseményre - mintegy "ruhaként" - ráhúzták azt a teológiai koncepciót, hogy Jézusban az "új Mózes" jött el.

Összefoglalva tehát, a Jézus születése körüli kritikus eszmecserét perdöntő bizonyíték hiányában  leginkább az fogja eldönteni az érdeklődők számára, hogy ki milyen előfeltételekkel közelít hozzá. Így karácsony előtt pedig mi mást is kívánhatnék mindenkinek, mint korrekt előfeltétekeben gazdag ünneplést! :-)

Tovább

Épületek és tények

A National Geographic folyóirat friss számában tetemes mennyiségű anyag foglalkozik azzal a kérdéssel, vajon mit tudhatunk pontosan Jézus Krisztusról, mint történelmi személyről? Persze a National Geographic sem az a száz százalékig hibátlan forrás, mégis kiderül belőle, amit eddig is tudtunk: hogy tényszerűen nagyon kevés történelmi ismeret van a kezünkben. A kérdés az, ki mihez kezd az ismerethiánnyal?

Persze nincs ebben semmi szokatlan vagy meglepő: ahogy a cikk maga is említi, komplett civilizációk emelkedtek fel és tűntek el a történelem süllyesztőjében, és tették ezt csaknem nyomtalanul, szinte semmiféle emléket sem maguk után hagyva. Ehhez képest egyetlen, konkrét személy életének részleteit tisztázni a tömegből - nos, ez pont annnyira reményteljes, mint "egy szellemet üldözőbe venni" - fogalmaz a szerző. Senki nem csodálkozhat tehát azon, hogy Jézus Krisztus földi életének nagy részéről szinte semmit sem tudunk, főként ami a Biblián kívül található forrásokat illeti.

Jézus élete persze a legtöbbünk számra nem csak "egyvalaki élete" a tömegben, hanem egy számunkra nagyon különleges személy nagyon különleges sorsa. Keresztény és nem hívő kutatók változatlan intenzitással érdeklődnek iránta, és képtelenek beletörődni a ténybe, hogy kevés kézzelfogható bizonyíték áll a rendelkezésünkre. Mint az köztudomású, a történeti Jézus után kutatók alapvetően két táborra oszlanak. Az egyik tábor szerint az evangéliumi leírásokban olvasható Jézus-kép megfelel a valódinak. A másik szerint a szövegeket a történeti Jézus ihlette, de valódi kilétét csak megközelítőleg írhatjuk le kutatásokkal és elemzésekkel. Ahogy a National Geographic megjegyzi: a régészekre mindkét tábor mint saját támogatóira tekint - ám a helyzet az, hogy azok egyik oldalnak sem tudnak elegendő munícióval szolgálni, ezért a felvetett kérdések többsége továbbra is kérdés marad.

A kísértés pedig itt kezdődik el. Nem mindegy ugyanis hogyan bánunk a saját tudáshiányunkkal. Nem maga a hiány a fő probléma, hanem ahogyan kezeljük azt.

Sajnos a cikkből többször is kiderül, hogy - nyilván anyagi érdekek miatt is - a Jézus köré kapcsolható történelmi adatok hiányossága a többséget nem zavarja Izraelben. Rengeteg emlékhelyet, templomot, szent épületet húztak már fel a Jézus életéhez köthető konkrét események konkrétnak tartott helyszínein. Az esetek jó részében semmi nem bizonyítja, hogy ezek az épületek jogosan épültek fel az adott helyen, viszont embermilliók zarándokolnak el hozzájuk és tetemes összegeket fizetve nézegetik őket.

Ha teoretikus szinten értelmezzük mindezt, akkor ehhez hasonló veszély a teológiát és a teológusokat is állandóan fenyegeti. Bizonyos dolgokról egyszerűen nincs elegendő ismeretünk, és kész. Hiába rágjuk végig ezredjére az eredeti héber vagy görög szöveget, nyálazzuk át újra az eddigi kutatásokat, hallgatjuk meg a hozzáértők szavait. Kézzelfogható és perdöntő anyag nem áll a rendelkezésünkre. De ez önmagában szerintem még nem gond: sőt, a kreatív szemléletmódok számára kitűnő lehetőség. Ha vannak lyukak a tudásunkban, az engem nem eltántorít, hanem inkább motivál. Bátran elő lehet hozakodni ötletekkel, elképzelésekkel -  a fantázia szabadon szárnyalhat.

Csak tartsuk észben, hogy ez fantázia.

A gond abból lehet, ha ezt elfelejtjük és a fantáziára, az elképzelésekre épülő újabb elképzelésekre "épületeket húzunk", azaz impozáns, de fixen rögzített teológiai konstrukciókat, esetleg megkérdőjelezhetetlen dogmatikai kijelentéseket. A magam részéről például egyre jobban érdekel a bibliai teológia, nagy élvezettel forgatok ilyen könyveket (amennyire időm hiányában ezt meg tudom tenni), de minden tiszteletem mellett is sokszor az a benyomásom, hogy nem tényekre és adatokra, hanem hipotézisekre és elképzelésekre épülő újabb hipotézisek és elképzelések halmazával állunk szemben a bibliai teológiában. Lehet nagyon szeretni vagy utálni egyik vagy másik gondolatmenetet, de halálos szerelembe esni egyik "teológiai épülettel" kapcsolatban sem érdemes. A fantázia szárnyalása persze nem valami bűnös vagy utálatos dolog Isten szemében. Csak kezeljük a helyén, ennyi az egész!

Tovább

A protestánsok pápája

Ferenc pápa azt javasolta, hogy változtassuk meg a Miatyánk szövegét. Persze a megfogalmazás így nem pontos, hiszen valójában nem megváltoztatásról van szó, hanem inkább értelmezésről vagy pontosításról, mert Isten nem akar senkit a kísértésbe vinni. Ám ha javaslata révbe ér, akkor meglehetősen sokan tanulhatják újra az imádságnak ezt a részét. És vele együtt valószínűleg azt is megtanulják: Ferenc pápa szereti a változást.

A tényszerűség kedvéért tegyük hozzá, hogy az ötlet nem Ferenc pápától származott, az elképzelést pedig a francia protestáns egyházak is elfogadták és egy ideje már így is imádkozzák a Miatyánkot.

A kérdés nem is önmagáért izgalmas számomra, hanem a pápa személye miatt. Megint az látszik ugyanis, hogy Ferenc egy valamilyen értelemben megújításra törekvő elképzelés közepébe keveredett. Függetlenül attól, hogy a kezdeményezés előtte is létezett, a javaslatot szerintem az emberek többsége az ő nevéhez fogja kötni és a jövőben úgy fogják emlegetni, hogy "Ferenc pápa volt az, aki meg akarta változtatni a Miatyánkot". A pontosságra törekvők persze majd kiigazítják őket a tényekről, de ez a lényegen mit sem változtat: Ferenc pápa neve megint összekapcsolódott az újdonsággal. Ferenc és a Miatyánk. Ferenc és a melegek. Ferenc és a pátriárka. Ferenc és a menekültek. Sokat hallani a nevét, és amikor hallani, akkor bizonyos zsebekben kinyílik a bicska, mások viszont legszívesebben vállon veregetnék. A pápa tehát nem egy langyos protokollszemély, hanem igazán megosztó személyiség, a megosztó személyiségek pedig rendszerint érdekesek, pezsgőek, forradalmiak.

Ferenc sok ember szemében szinte emblémája lett a forradalmiságnak, ami az egyházat illeti, és a "sok ember" fogalmába most nem feltétlenül csak a hívőket, hanem más hiteket követőket vagy akár ateistákat is beleértek. Elődjeihez képest nagyobb súlya van a szavainak, mert mindenki figyel rá.

A jelenség azért izgalmas, mert mindez a forradalmi jelleg olyan keretek között történik, amelyek nehezen tűrik az ilyesmit. A napokban az Index is írt egy cikket a pápával kapcsolatban, amiben álláspontom szerint volt egy igen megkapó gondolat. Eszerint maga a kereszténység eredendően forradalmi mozgalom volt, de az eltelt évezredek során talán a világ legkonzervatívabb társadalmi képződményévé vált. Krisztus után a frissen induló hit (persze nem parttalanul) nyitott volt mindenkire, etnikumtól, nemtől és vallási hovatartozástól függetlenül - most pedig az egyház sokszor annak fényében határozza meg önmagát, hogy kiktől kell elhatárolódnia. A keresztények akkor híresek voltak a befogadókészségükről, most pedig híresek arról, hogy nagyon nehezen adják magukat bármilyen hagyomány újraértékelésére.

Ferenc pápa sok tekintetben a nyitottság trendjét képviseli - miközben a világ egyik legzártabb szervezetének élén áll. Ez egy elképesztően feszült és rendkívül érdekes szituáció. A közelmúltban beszélgettem néhány teológussal erről, és közülük az egyik katolikus barátom ennyit mondott: "míg nekünk egyre több bajunk van a saját pápánkkal, a protestánsok körében soha nem volt ennyire népszerű egy pápa sem." És tényleg, talán így lehet megragadni a jelenség lényegét.

Néha olyan érzésem van, mintha helycsere történne. A magyar katolikusok és tekintélyes klerikálisok egy jó része morogva veszi tudomásul Ferenc "viselt dolgait", sőt némelyek keresetlen szavakkal illetik őt, a protestánsok pedig sok esetben nem győzik kiemelni mennyire szimpatikus nekik a pápa. No, azt hiszem ezt nem sokan gondolták volna egy évtizeddel korábban: hogy bizonyos értelemben a katolikus egyházfő a protestánsok pápájává válik majd. Kérdés azonban, ha betöltötte mandátumát, az utódja továbbviszi ezt a látásmódot, vagy egy még keményebb konzervativizmusba vezeti vissza az egyházát. Majd meglátjuk.

Tovább

A titkolózó Messiás - a zsidók és Jézus (3)

Rövidke sorozatom előző részében felvetettem a lehetőséget, hogy az eljövendő Messiásról nem egységes kép élt a zsidóságban: lehetségesen egy harcos, és egy békés személyről is szó lehetett, vagy ezek egyfajta kombinációjáról. De mit szólt maga Krisztus ezekhez a várakozásokhoz?

Ne feledjük a leglényegesebbet: maga Jézus is zsidó volt. Mégpedig, ha szabad így mondani, "ízig-vérig" az volt, és ez a tanításain, szóhasználatán, egész vallási önkifejezésén szerintem igen jól látszik. Okoskodhatunk arról, vajon az első századi zsidóság miféle Messiásra számított, ám Jézus minden bizonnyal jobban tudhatta ezt nálunk: szerintem jogos feltételezni, hogy a saját népe "Messiás-csomagjairól" tisztább képet látott a mai kutatóknál. Csak hogy írjak egy meghatározást is: a Messiás-csomag kifejezés alatt olyan váradalmak halmazát értem, melyek leírják az eljövendő Messiás legfontosabb vonásait. Harcos, alázatos, erőteljes, tanító, törvénytisztelő - a jelzőket sokáig sorolhatjuk, de nem biztos, hogy mindegyik ugyanahhoz a Messiás-csomaghoz tartozik - sőt, jó eséllyel nem ez a helyzet.

Ha ez az állításom igaz, és Jézus jól ismerte saját kora elképzeléseit, abból az is következik, hogy tudatosan nem akart megfelelni bizonyos Messiás-csomagok feltételeinek, míg ezzel párhuzamosan törekedett arra, hogy más csomagokhoz alkalmazkodjon. Ez talán jól látszik abban is, amikor saját küldetését meghatározandó felolvas egy részletet Ézsaiás könyve 61. részéből, de az idézetet abbahagyja ennél a kijelentésnél: "... és hirdessem az Úr kedves esztendejét." Ám az ézsaiási próféciában még nincs vége a mondatnak: "...és Istenünk bosszúállásának napját". Ezt Jézus már nem olvasta fel, ahogy a szakasz többi részét sem.

Ám ha most ideiglenesen annál maradunk, hogy Krisztus a harcos Messiás helyett inkább a békés Messiás imidzse mellett foglalt állást, még akkor is marad egy kérdés: miért tűnik úgy, mintha ezt állandóan titkolni akarta volna? Miért nem mondta ki kerek perec: "én nem egy háborús hős kívánok lenni, hanem békésen akarom elhozni Isten Országát, ami nem földi királyság, hanem szellemi valóság." Az idevágó mondatokat szerintem mindenki ismeri. Hányszor és hányszor olvasunk valami hasonlót, amikor Jézus nagyjából így szól: "ezt ne mondjátok el senkinek". Ez a hallgatási parancs olyan, mintha a Messiás tartózkodó módon viselkedne önmaga kilétével kapcsolatban, és nem akarná azt a többiek tudtára adni. (Ez alól egyébként éppen egy idegen, a gadarai ördöngős esete a kivétel, akit arra szólít fel, hogy beszéljen másoknak a vele történtekről!) Erre a furcsa hozzáállásra persze sokféle válasz született a kutatók körében.

Wrede szerint a lényeg, hogy Jézus messiási mivolta nem a történeti Jézusban rejtőzik, hanem utólagos dogmatikai konstrukció, amit a Jézus utáni egyház mintegy "visszaírt" az evangéliumok szövegébe. A meglehetősen szkeptikus gondolat szerint Krisztus élete eredetileg teljesen nélkülözte a messiási vonásokat - ezt azért keresztényként elég nehéz elhinni -, az első keresztények pedig azért írták tele a szöveget ilyen utalásokkal, hogy összhangba hozzák valahogyan a "húsvét utáni" hitükkel. De ha Jézusban semmiféle messiási vonás nem volt, akkor pontosan mi a fene ösztönözte az első hívőket, hogy felismerjék benne a Messiást és "visszaírjanak"?

Ennél számomra meggyőzőbb és életszagúbb V. Taylor vagy főként J. Schmid elképzelése. Utóbbi éleslátóan megjegyzi:

"Jézus nem léphetett volna azzal a hírrel a zsidók elé, hogy ő a Messiás, anélkül, hogy ne okozzon gyökeres félreértést küldetését, személyét illetően, és ne váltsa ki egy politikai mozgalom születésének, illetve a rómaiak közbelépésének veszélyét."

Ebből nekem az látszik, hogy a harcos Messiásról szóló elképzeléscsomag volt a domináns abban az időben. Mégpedig olyannyira, hogy komoly kockázatot jelentett egy attól eltérő forgatókönyv felvállalása anélkül, hogy az a küldetés sikerességét ne kockáztassa. Az elég biztosnak tűnik, hogy a Jézus körüli zsidók többsége alig várta az ilyesfajta önleleplezést: hogy végre kezdődjön a forradalom, "induljon a banzáj, essen szét a ház", azaz kirobbanjon egy kiadós háború. Mondhatni, ők más "Messiás-csomagra" szavaztak, mint Jézus, és nacionalista alapon látni akarták egyrészt a rómaiak leverését, másrészt a zsidóság, vagyis önmaguk felemelkedését.

Jézus pedig, kerülve ennek a lehetőségét, általában csendre utasította követőit. Nem volt könnyű dolga, mert úgy tűnik, közvetlen tanítványai is a "popmessiást", azaz a harcos figuráját szerették volna színpadon látni. Egyesek szerint Júdás azért is adta a fejét árulásra, mert rájött arra, hogy "ez a Messiás  nem az a Messiás" - ha kitart Jézus mellett, neki is vége lesz, a dicsőséges forradalom pedig elmarad.

Ám ez a csend sem tarthatott örökké, hiszen a feltámadás után megfordult a jézusi parancs szándéka: mostantól az lesz a feladat, hogy Jézus uralkodásának megkezdését hirdessék a tanítványok. A némaság és "titkolózás" ideje hirtelen véget ér és pont az ellenkezője kezdődik. A kulcs és fordulópont tehát a kereszthalál és a feltámadás: mintha ezek után gyökeresen megtörne a csend, alapjaiban megváltozna a retorika.

Úgy tűnik, hogy a Messiás igazi felismerése a szenvedés és a feltámadás nélkül félreérthető, míg ezek után megérthető lesz. Igazán hirdethetővé is akkor válik, amikor a feltámadással és a mennybemenetellel (ami az uralkodás megkezdésének első lépése) teljessé válik a narratíva: innentől van értelme prédikálni Jézust. Nem is véletlen, hogy az evangélium a "keresztről szóló beszéd" - ám ameddig nincs kereszt, nincs beszéd sem. A keresztig el kell jutnia Jézusnak, meg kell halnia, fel kell támadnia - és ezek a kulcsesemények teszik érthetővé és elbeszélhetővé a "titkot". 

Ha ez a logika helyes, akkor szerintem megragadhatóbbá válik Jézus "titkolózása" és az is, miféle Messiás szeretett volna lenni. Ennek az egésznek pedig kihatása van arra is, hogyan viszonyul valaki Jézushoz. Nem elég leragadni egy-egy csodánál vagy tanításnál. Az egésznek csak a kereszt és a feltámadás szemszögéből lesz értelme.

Mindez persze számos kérdést  nyitva hagy, vagy éppen felvet. Ezek közül csak egy: ha Jézus tudatosan a "békés Messiás" csomagot választotta, ezzel elvetette az Ószövetség "harcos Messiásról" szóló elképzeléseit? Furcsa azt elképzelni, hogy a TaNaKh-ot tisztelő Krisztus így járjon el! Jézus szemben az Ószövetséggel?

Tovább

Miért nem Jézus a Messiás? - a zsidók és Jézus (2)

Van az evangéliumban egy zavaró momentum számomra, mégpedig az, hogy a zsidók közül szinte senki nem ismerte fel Jézusban a valódi Messiást. Ez némileg furcsa: ha valakik, akkor a zsidók éjjel-nappal a Messiást várták - még egy ilyen közmondásunk is van: "várják, mint zsidók a Messiást". Ha mi kétezer év távlatából tisztán látjuk, hogyan töltötte be Jézus az ószövetségi próféciákat, hogyan lehetett szinte minden zsidó olyan vaksi, hogy nem vette észre Jézusban az orra előtt álló Felkentet?

Johan von Armssheim: vita katolikus teológusok és zsidó írástudók között (1466)

Az elmúlt hetekben sokat töprengtem azon a kérdésen (részben Klausner hatására), vajon milyen Messiást vártak a zsidók valójában? A töprengésnek még nem értem a végére, sőt úgy érzem, egy gondolatfolyam hátán ülök, ami egyelőre magával sodor, de nem tudom merre vezet az útja. Így fontosnak tartom megjegyezni, hogy a most következő gondolatok csupán "félkész termékek" részemről: tulajdonképpen egy lezáratlan ügy mappájába tekinthet bele az olvasóm. E képzeletbeli mappa elejére filctollal talán a következő címet írnám fel: "Miért nem Jézus a Messiás a zsidóság számára?"

A kérdést keresztényként szinte nem is értjük. Hát persze, hogy Jézus az igazi Messiás! Hívő körökben mesteri szintre fejlesztették, hogyan kell az ószövetségi próféciákat Jézusra alkalmazni, és ebben természetesen az evangéliumi szöveg is segítségünkre siet, például a gyakran alkalmazott szófordulatokkal: "... ekkor teljesedett be az Írás" vagy "...hogy beteljesedjen az Írás". Így például Jézus Betlehemben születik, Dávid vérvonalából való, Egyiptomba menekül, szamárháton vonul be Jeruzsálembe, embereket szabadít, és persze ott van a rézkígyó és a kereszt szimbolikája közötti összefüggés... Mindezek és még sok más apróság mind egyazon irányba mutatnak: hogy Krisztusban valóban eljött a megígért és az Ószövetségben megjövendölt Messiás.

Ám meglehetősen furcsa, hogy ha ennyire nyilvánvalóan és az ószövetségi passzusokkal összhangban teljesednek be a próféciák, hogyan lehetséges, hogy míg ezt bármely mai keresztény fejből tudja sorolni, éppen azok a zsidók, akik a Szentírást betéve ismerik, nem veszik észre? Az még rendben is volna, hogy bizonyos zsidók elutasították Krisztust - a furcsa inkább az, hogy gyakorlatilag szinte mindenki kihátrált Jézus mögül (beleértve még a tanítványait is), amikor meghalt. Ha Jézus ennyire tisztán és világosan betölti a jövendöléseket és az igazi küldöttje Istennek, miképpen lehet egy egész nemzet ennyire ostoba, hogy ezt ilyen szinten ne vegye észre?

Erre a kérdésre - azon túl, hogy a "mindenki ördögi megszállott volt" típusú feleleteket most kizárnám - csak az a válasz tűnik értelmesnek, hogy nem olyan Messiásra számítottak, amilyet Krisztus megtestesített. Erről persze nagyon sokat hallani: Jézusban még tanítványai is politikai forradalmárt akartak látni és nem elsősorban csodatévőt. Az én kérdésem viszont az, hogy honnan jön ez a zsidó elképzelés? Mármint: a zsidók találták ki a harcos, forradalmár Messiás-képet, mivel különféle idegen népek elnyomása alatt sínylődtek, vagy ez a kép maga is az Ószövetségből származik?

Nos, ha ma élő zsidó hívőket kérdezünk, ők egyértelműen utóbbira voksolnak. Többnyire azért nem fogadják el Jézust, mert (1) szerintük nem teljesítette be az ószövetségi próféciákat, és (2) nem illenek rá a Messiás "személyi feltételei". Azt hiszem az első pont furcsának tűnhet a számunkra: mi keresztények éppen azt látjuk, hogy Jézus beteljesítette a próféciákat - akkor hogyan láthatják a zsidók ennek homlokegyenest az ellenkezőjét?

A kérdésre az adja meg a választ, ha áttekintjük milyen próféciákat nem teljesített be Jézus a zsidók szerint, melyek pedig mind a Messiásra vonatkoznak. A zsidó teológia a Messiás karakterrajzát elsősorban és leginkább Ézsaiás könyve 11. fejezetében találja meg. Ha átnézzük ezt a szakaszt (Ézs 11,1-9) egy olyan Messiás képe állhat a lelki szemeink előtt, aki egyrészt igazságot szolgáltat (a szegényeket felemeli, az arra érdemeseket megsemmisíti), valamint egy eszményi országot alapít meg és az egész Földön elterjeszti Isten ismeretét. Egyfajta módon tehát visszahozza a paradicsomi állapotokat: a zsidók ismét összegyűlnek a világ minden tájáról, az ellenségeik szó szerint elpusztulnak, sőt a zsidóság maga uralkodni fog. Mindez tehát olyan képzet az igazi Messiásról, amely magában az Ószövetségben gyökerezik.

Ehhez még a második pontban említett személyi feltételek tekintetében azt is hozzátehetjük, hogy zsidó források szerint a Messiásnak nem lesznek természetfeletti tulajdonságai és emberi szülőktől fog születni. Érdekes, de még csodákat sem kell tennie: míg a csodatevést keresztényként automatikusan hozzákapcsoljuk Jézushoz, mint ami egyfajta módon hitelesítette messiási kvalitásait, a zsidóság sokszor inkább ennek az ellenkezőjét gondolja. Majmonidész például így fogalmaz:

"Nem azért hittek a zsidók Mózesnek, a mi tanítónknak, mert csodákat művelt. Mikor valakinek a hite csodákra épül, annak szíve nem szilárd, mert csodát tenni mágia és varázslás útján is lehet. Következésképp, ha előáll egy próféta, és nagy jeleket és csodákat mutatva megpróbálja vitatni Mózes próféciáit, nem szabad hallgatnunk rá."

Nos, ha mindezt zsidó szemmel nézzük, akkor Krisztus nem teljesen tűnhet az igazi Messiásnak. Természetesen igazságot szolgáltat, felemeli a szegényeket (sőt, gyógyítja is őket), de nem söpri el Izrael ellenségeit, nem kezd el uralkodni sem, a zsidók nem gyűlnek össze a világ minden tájáról és nem válnak domináns nemzetté. Ez még az "utolsó pillanatban" sem történik meg, amikor Jézus mennybemenetel előtt a tanítványok rákérdeznek, esetleg nem most kívánja-e Krisztus megalapítani országát? Mit mondhatunk erre?

A keresztények természetesen azt a választ adják, hogy a "messiási feltételeket" Jézus nem szó szerint, hanem spirituálisan töltötte be. Isten Országát hozta el, nem egy földi országot. Szellemben hozott szabadulást, ennek pedig az volt az ára - amit egy zsidó Jézus idejében soha még csak elgondolni sem tudott volna a Messiásról -, hogy meghalt egy kereszten.

A bökkenő viszont ott van, hogy a messiási jövendölések a jelek szerint nem spirituális országalapításról és szabadításról beszélnek. A Messiás tényleg leveri a zsidók ellenségeit és a szó szoros értelmében üdvkorszakot hoz el, helyreállítva mindent és békét teremtve. Persze mi keresztények erre azt feleljük, hogy majd pontosan ez fog történni Krisztus második eljövetelekor. A zsidók viszont úgy vélik, hogy ezeket a feltételeket a Messiás azonnal beteljesíti - az Ószövetség nem is tud második eljövetelről. Így tehát egyszerűen az lesz az igazi Messiás, aki eljövetele idején minden próféciát beteljesít - s mivel Jézus ezt nem tette meg, lehetetlen igazi Messiásnak nevezni. Nagyjából tehát ez a logika az, ami mentén a zsidóság elutasítja a kereszténységet.

A problémát azt hiszem sikerült felvetnem. Nos, mivel a bejegyzés hosszú és magam is kóstolgatom ezt a témát, nem akarok most részletes magyarázatokba belefutni, ami az előzőekben megfogalmazott judaista nézőpont reflexióját illeti. Mindazonáltal azt fontosnak tartom megjegyezni, hogy az Ószövetségből nekem nem rajzolódik ki egységes Messiás-kép. A harcos és ellenségeit leverő, új világot alapító királyfigura ugyanúgy benne van, mint a békét elhozó, szamárháton alázatosan vonuló Messiás is. Vajon nem lehet, hogy az Ószövetség "Messiás csomagokat" tálal fel, és ebből a menüből a zsidók és keresztények két különböző opciót választottak maguknak? Nem lehet, hogy maga Jézus sem azonosult a zsidók Ószövetségben rögzített elvárásaival, ami a katona-forradalmár Messiást illeti, és egyszerűen nem is akarta ezeket a jövendöléseket beteljesíteni? Meredek gondolat, hogy Krisztus is "választott" a Messiás-csomagokból és egész életprogramját a békés oldalon állva valósította meg? Ezek talán provokatív kérdések, de egy gondolatmenet közepén szerintem nem illetlenség felvetni őket. Mintha azért lenne egy kis bizonytalanság a zsidók között is Jézus kilétét illetően, az ismert zsidó gondolkodó Martin Buber szellemi utódja, Schalom ben Chorin ugyanis egy keresztény-zsidó vita kapcsán így fogalmazott:

"Voltaképpen mi a különbség a mi hitünk és keresztény barátainké között? Talán kiderül, ha egyszer majd (reméljük mielőbb, még a mi életünkben) eljön hozzánk a Messiás. Akkor majd megkérdezzük tőle: Mondd, jártál-e már itt köztünk, a Földön?"

Tovább

Jézusban nem volt semmi új? - a zsidók és Jézus (1)

Még mindig sokat gondolkodok az egyik korábbi bejegyzésemben már említett Joseph Klausner által írt könyvön. Klausner filológus, történész, valláskutató és legfőképpen zsidó hitű ember volt, aki Jézusról egy meglehetősen szókimondó kötetet alkotott. A könyvből többek között kiderül egy olyan érv is, amit keresztények minden bizonnyal nem sokat hallanak: hogy Jézus nem tanított semmi különöset.

"Ez valami buta vicc! Még hogy pont Jézus ne tanított volna különös dolgokat?" - horkanhatna fel bárki. Ha van valami, amit Jézusban a legtöbben nagyra becsülnek (s ez talán még a nem keresztények jó részére is igaz), hogy a korát messze megelőző dolgokról beszélt és olyan tanításokat mondott el, melyeket még ma is milliók tekintenek irányadónak. Ráadásul Jézus úgy tanított, hogy azzal önmagában túlszárnyalta a farizeusokat és írástudókat. Hogyan állíthatja akkor bárki, hogy Jézusban, mint tanítóban nem volt szinte semmi új?

Klausner pedig bizony valahol ezt mondja - mégpedig a zsidó ember szemszögéből. A következő kijelentést teszi:

"Megállapíthatjuk azonban Geigerrel és Graetzcel, elfogultság és zsidó hitvédő célzatosság nélkül, hogy az evangéliumokban nincsen egyetlen olyan erkölcsi tanítás, melynek ne találnók meg a párhuzamát a zsidó Szentírásban, az apokrif és pszeudoepigrafikus, talmudi és midrasi irodalomban. Még az olyan misnai, talmudi és midrasi kijelentések is, amelyeket Jézus után jegyeztek fel, de az ő szavaihoz hasonlóak, minden bizonnyal évtizedekkel régebben ismeretesek lehettek a nép ajkán. Mindenesetre teljességgel lehetetlen, hogy az evangéliumok bármilyen hatást gyakoroltak volna a Talmudra vagy Midrasra."

Kemény szavak ezek egy keresztény fül számára. Oly sokféle érvvel lehet találkozni, melyekkel Jézust "hatástalanítani" kívánják manapság - például hogy nem is tartotta Istennek magát, nem is támadt fel, nem is tett csodákat -, de azért a legvehemensebb ellenzők is annyit el szoktak ismerni, hogy Jézus páratlan dolgokat tanított és nagy bölcs, gigantikus hatású erkölcstanító volt. Ha valahol nehéz "fogást találni" rajta, akkor ezen a területen biztosan.

Klausner persze példákat is hoz, példáiból pedig én is említek egyet-egyet. Megemlíti, hogy a szálkáról és gerendáról szóló hasonlat előfordul R. Tarfonnak "minden eretnek-irat ellenségének" kijelentései között: "Ha valaki mást figyelmeztetve így szól: Vedd ki a szálkát szemedből, válaszoljon neki így: Inkább te vedd ki a gerendát a tiedből." Ehhez hasonlóan az "elég, hogy minden napnak meglegyen a maga baja" - jellegzetes talmudi kifejezés. Ahogy a Talmud persze azt is írja, ha valaki házasságtörő kívánsággal asszonyra néz, az olyan, mintha valóban házasságot tört volna. És ami talán a legfájóbb pont: a Miatyánk, minden ima prototípusa is elszórva megtalálható a Jézusnál jóval korábbi irodalomban.

Klausner nem tagadja, hogy persze Krisztus egyedi, csak rá jellemző mondásokat (logionokat) és tanításokat is elmondott, mégis úgy néz ki, jó részüknek megvan a zsidó párhuzama a talmudi vagy midrási irodalomban A szerző összegzése szerint a "hasonlóság... oly nagy, hogy néha úgy tűnik, mintha az evangéliumok a Talmud és a Midras könyveiben meglévő anyagból születtek volna."

Valljuk be, ez azért meglepően hangzik.

Persze a tájékozottabbak rögtön rávághatják, hogy némileg azért furcsa kijelenteni, hogy szinte minden jézusi tanítás a Talmud közeléből érkezett és maga Jézus is - mivel jó zsidó rabbi volt - pusztán átvette ezeket, hiszen a Talmudot azért Jézus kora után zárták le. Azt viszont kétségkívül látjuk ezekből a párhuzamokból, hogy Jézus minden porcikájában zsidó volt, zsidó rabbiként tanított, ismerte a zsidó tanításokat és ha igaza van Klausnernek, jelentős mennyiségben fel is használta ezeket. Az újdonság, amit Jézus jelentett és amiért kiemelkedett követői számára, az a Messiási mivoltjának és önértelmezésének köszönhető. Persze mondani sem kell, Klausner ezt is megkísérli megtorpedózni.

Legközelebb erről szeretnék írni, addig lebegtetem a most feldobott labdát, várva az olvasóim reakcióit.

Tovább

A magyarázkodás nem magyarázat

Vannak egyszerű és bonyolult dolgok - a teológusok pedig néha nagyon jók abban, hogy előbbiből utóbbit csináljanak. Akkor ezt elkerülendő, most én is egyszerűen fogalmazok: ennek oka szerintem az esetek jó részében az, hogy nem tudunk elengedni bizonyos előfeltevéseket, melyek mögött gyakran lélektanilag körülhatárolható teológiai álláspontok vannak.

Eszter könyvében - amely történeti és teológiai szempontok alapján őszintén szólva egy elég problémás szövegnek tűnik - találunk egy meglehetősen abszurdnak tűnő kijelentést. A narratíva egyik szereplője, Hámán készíttet egy 50 könyöknyi, azaz 25 méter magas akasztófát (Eszt 5,14). Minden szempontból nehéz ezt elképzelni, de megpróbáltam illusztrálni a baloldali képen látható régi fényképpel, amely a szegedi Bertalan-emlékművet ábrázolja. Az építmény magasságát jól szemlélteti a tövében látható pici emberi alak - így néz ki tehát egy 25 méteres konstrukció.

Eszter könyve szerint egy ekkora akasztófát készítettek. Ezt persze finoman szólva furcsának gondoljuk. Valóban ácsoltak egy ilyen méretű bitófát, vagy más oka van annak, hogy a szöveg erről tudósít? Természetesen a bitófa most csak példa, ugyanezek a dilemmák előkerülhetnek más bibliai passzusok esetében is, amelyek valamiféle ehhez hasonlóan szokatlan jelenséget mutatnak, azaz felébresztik a gyanút a történetek normális olvasóiban.

Egy keresztény viszont máshogy gyanakszik, mint egy nem keresztény. Keletkezik benne egyfajta kognitív disszonancia, azaz két ellentétes érzés küzd egymással a lelkében. Míg egy ateista egyszerűen azt mondja, butaságot ír Eszter könyve, a hívő nem rendezi le a dolgot ennyivel. Egyfelől nem akarja kizárni, hogy a szöveg elsődleges jelentése alapján ilyesmi megtörténhet - elvégre nem lehetetlen toronymagas akasztófát csinálni, legfeljebb csak értelmetlennek és használhatatlannak tűnik. Másfelől az az érzés is marja, hogy az emberek nem szoktak ilyen képtelenségeket művelni, vagyis amit olvasunk az egyszerre áll szemben a józan eszünkkel és a saját tapasztalatainkkal is. Mit lehet akkor ebben a helyzetben tenni?

Azt hiszem ez az a pont, ahol annak mentén vállnak szét a különféle megoldások, hogy ki milyen teológiát követ. Amikor fiatal hívőként én is eljutottam az ilyesféle disszonáns érzésekhez, amit az ellentmondásos textusok okoztak, mindenki minden irányú teológiáját meghallgattam. Könyveket bújtam, emberekkel beszéltem, prédikációkba temetkeztem. Ezek többségéről el kell mondjam, meg sem kíséreltek választ adni a felmerült problémára - ha mégis foglalkoztak vele, többnyire annyiban maradtak, hogy hitetlenség az adott dologra még csak rákérdezni is. 

Ám volt egy két "partizán", aki úgy döntött, megkísérel magyarázatot nyújtani. Ennyi idő után azt látom, hogy ezek közül azok bizonyultak hosszú távon életképtelennek, melyeket nem annyira magyarázatnak, inkább magyarázkodásnak kellene nevezni. Ha igazi magyarázatot hallottam, az be is épült a tudatomba.

A magyarázkodás nem magyarázat. 

A magyarázat érthetővé tesz valamit, s még akkor is megoldja a problémát, ha közben a megoldás talaján állva újabb kérdésekhez vezethet. Ráadásul egy jó magyarázat a feladvány olyan megoldását adja, ami koherenssé teszi az adott narratívát és összhangban van eddigi tudásunkkal is. A magyarázkodás ezzel szemben csak újabb kérdésekhez visz hihető megoldás nélkül, és növeli a bizonytalanságot, valamint olyan olvasatot kínál, ami megbontja egy-egy narratíva egységességét. Ugyanilyen fontos, hogy a magyarázat nem a lehetséges választ adja - hanem a valószínűt. A magyarázkodás ellenben többnyire csak a lehetségességig jut el. (Korábban már írtam arról, hogy a két fogalom között a keresztények gyakran nem képesek különbséget tenni.)

Egy kérdés persze máris előkerülhet: ha a 25 méteres akasztófára azt mondjuk, hogy az egy szándékolt túlzása a szövegnek, miért nem mondjuk ezt például Jézus feltámadására? Az nem tűnik túlzásnak? Melyik a valószínűbb vagy éppen valószínűtlenebb? Ki fogja ezt eldönteni?

Szerintem itt kap szót a fentebb említett narratív koherencia: Jézus feltámadása szervesen illeszkedik a róla szóló képbe és történetbe, mitöbb éppen akkor érezzük Jézust hiteltelen figurának, amikor csodáitól és feltámadásától valaki meg akarja fosztani (lásd például Bultmann sikertelen "mítosztalanítási" programját és a történeti Jézus-kutatást!). Másként fogalmazva, "egy Jézustól" éppen azt várjuk, hogy csodákat tegyen - míg egy olyan szituációban, amelyben Eszter könyve játszódik, a narratíva szempontjából idegennek tűnik egy 25 méteres akasztófa ácsolása. Sem a történet, sem amit a hátteréről tudunk nem kívánja meg az ilyesmit. Azt hiszem senki nem is nevezne egy ekkora bitófát csodának - inkább neveznénk szürreálisnak. A csoda kifejezést más jelenségek leírására tartjuk fenn.

Talán valahol ennek mentén kell keresnünk azt az érzést, amikor kétségek merülnek fel bennünk az egyik esetben, míg nem merülnek fel egy másikban. A csoda így nem szürreális tett, hanem természetfeletti jelenség. Visszafelé ugyanez lehet az igazság: a szürreális dolgok meg nem tűnnek csodáknak. Filmes példával élve, amikor John Rambo kitekeri több tucat vérszomjas ellenfele nyakát, az persze elég hihetetlennek tűnik - mégis a film "belső logikája és világa" szerint hitelesnek néz ki a vásznon. Sőt, Rambo esetében furcsa is lenne, ha valaki könnyen legyőzné - tőle nem ezt várjuk el. Ám ha a történetben azzal szembesülnénk, hogy Rambo egyszercsak szárnyakat növesztve felemelkedne az égbe és onnan lézerszemekkel felégetné az ellenségeit, azt hiszem mindenki kínosan nevetgélve azt mondaná, hogy micsoda ostoba hülyeséget akarnak megetetni vele a filmesek, aminek semmi értelme. A különbség a kettő között persze az, hogy az első szervesen illeszkedik a történet szövetébe, míg utóbbi megtöri azt és oda nem illő elemekkel dúsítja.

A történetek a maguk logikája szerint kell, hogy működjenek, és ez szerintem igaz a bibliai elbeszélésekre is. A magyarázkodás során úgy érezzük, hogy épp ebből a keretből lépünk ki - a Biblia esetében ráadásul ez a keret a történelemhez is kapcsolódik, ami még bonyolultabbá teszi a képet.

Belátom, nem mindig egyszerű jól magyarázni, illetve eljutni a megfelelő magyarázatokhoz (sokszor egyenesen lehetetlen), de a magyarázkodás csak tovább növeli a homályt, ami egyikünknek sem válik javára. A keresztények közös érdeke, hogy a magyarázkodásokat kiszűrjék - ami nem jelenti automatikusan, hogy mindig eljutnak a helyes olvasatig, de legalább eggyel kevesebb akadály gátolja majd őket ebben.

Tovább

Igen nagy közbevetés...

Teológusként sok teológia művet, tanulmányt, írást olvasok végig minden évben, meglehetősen változatos témakörökben, a biblia teológiától a poimenikán át a homiletikáig. Nem akarok hazudni: ezek egy részét feleslegesnek és unalmasnak, más részét érthetetlennek vagy nehezen követhetőnek tartom. Kevés az olyan közöttük, amely igazán maradandó élményt okoz, és amelyről úgy vélem, érdemes is volt megírni. De az akadémiai magasságoknak van még egy hátulütője, ami sokkal rosszabb az érthetetlenségnél.

Talán már többen hallottak arról az “intellektuális tréfáról”, melyet az ismert matematikus-fizikus, Alan Sokal követett el. Sokal (ld. a fotón) még 1996-ban leadott egy cikket az amerikai Social Text folyóiratnak “A határok transzregressziója: a kvantumgravitáció transzformatív hermeneutikája felé” címmel. Ugye nem igazán érthető? Nem csoda, ugyanis nemcsak a cím, hanem az egész “publikáció” teljes széltében-hosszábban egy értelmetlen zagyvaság volt, viszont szörnyen tudományosnak tűnő nyelvezettel lett megalkotva, és nagyon posztmodernül hangzott. Ráadásul Sokal ehhez a bölcsészettudományi locsogáshoz a legnépszerűbb forrásokat használta fel, a legismertebb posztmodern filozófusokra hivatkozott, persze mindenféle érdemi koncepció nélkül. Nos, a szerkesztők nemcsak leközölték írását, de még örültek is annak, hogy egy fizikus ilyen posztmodern témában náluk publikál, és észre sem vették a szövegben hemzsegő ostobaságokat. Természetesen a szerző aztán leleplezte magát, és ezzel egy bizonyos körben óriási felhördülést okozott - no meg nagy népszerűségre tett szert egy másikban...

Sokal esete szerfelett tanulságos. Persze nem azt akarom mondani, hogy a teológiai területeken minden publikáció és okfejtés pontosan ilyen terméketlen fecsegés volna, de azt merem állítani, hogy relevanciájukat tekintve az alkotások többsége nem sokat tesz hozzá eddigi tudásunkhoz, illetve az igazság kereséséhez. A tanulmányok és előadások jó része semmi használhatóról sem szól, semmi olyasmiről, ami aprópénzre váltható, aminek van is valamilyen gyakorlati következménye. Ha megkérdezném kit izgat, hogy Aquinói Szent Tamás istenérvei hogyan köszönnek vissza a mai prédikációkban, vagy éppen mit gondoltak Ábrahám kebeléről a skolasztikában, valószínűleg nem emelkedne túl sok kéz a magasba. Megvan az a furcsa madarakból álló réteg, amelyet ezek a partikuláris problémák is lekötnek, de legyünk őszinték magunkhoz! Az akadémiai magaslatok a mindennapi valóság szférájában nagyon is alacsony mutatón állnak. Az átlagos hívő, aki nem foglalkozik teológiával, akit fárasztanak a szakszavak, untatnak az olyan kérdések, hogyan testesül meg Jézus a transzszubsztanciáció elve szerint, és hogy a pretribuláció, a midtribuláció vagy a poszttribuláció az igaz, teljesen kívül reked a sokszor egyébként izgalmas teológiai kérdések világából. Más foglalkoztatja a teológust, és más a laikus hívőt, kettőjük között pedig - biblikus szóhasználattal élve - "igen nagy közbevetés" van.  Egyszer egy kutató barátom, aki cikkek ezreit(!) gyűjtötte össze saját könyve megírásához, keserűen azt mondta nekem: "tudom, hogy valahol hiába dolgozok ezzel az egésszel, mert a kész könyvet alig valaki fogja végigolvasni!”.

Néha úgy érzem, miközben az egyik oldalon eszméletlen felesleges, ámde magasztos stílusban megalkotott dolgokra pazarolja az idejét az egyébként tehetséges és tanult teológustársadalom, a másik oldalon körmünkre égnek valós kérdések, igazi problémák, melyekkel foglalkozni kellene. Bocsánat az erős hasonlatért, ami az egyházat illeti, de kicsit olyan ez, mint a süllyedő Titanic: az egyik oldalon emberek ugrálnak a jeges vízbe, közben a másik oldalon meg a zenészek húzzák a talpalávalót. Ennek így semmi értelme.

Fent említett barátom kapcsán persze adódik a kérdés: ha már iszonyú energiát fektet egy könyv megírásába, miért nem valami olyasmiről ír, ami érdekli és hasznára van a népnek? Valószínűleg azért, mert a teológusok túlságosan is megszokták már, hogy nekik csak más teológusok felé kell nívót mutatniuk. A szakma a szakmához szól, a kutató csak a szűk elitnek publikál, a hittudós hittudományi konferencia emelvényeire való. Így tehát sokszor összejönnek a teológusok egy-egy disputára, hogy aztán egymást vállonveregetve hazamenjenek abban a tudatban, micsoda tudományos munkát végeznek. Nem állítom, hogy ennek soha nincs értelme, de ez a fajta belterjesség szerintem mérgező és öncélú.

Mindez olyan probléma, amire szerintem lenne megoldás, és vannak is olyanok (többnyire külföldön), akik törekszenek erre: egyszerűen populáris teológiát kell írni, a szó vállalható értelmében. Kellemes érzésekkel tettem le például E. Randolph Richards és Brandon J. O’Brien könyvét, mely teoretikus kérdésekről szól ugyan Pál apostol kapcsán, de közérthető, szórakoztató, és eközben láthatóan képzett teológusok munkája. Nem nélkülözi a teológiai tudnivalókat sem, de anélkül tálalja, hogy tele volna zsúfolva lábjegyzetekkel, héber és görög szavakkal vagy szakkifejezésekkel. Ugyanilyen jó példa az előző bejegyzésekben sokat emlegetett Philip Yancey, aki népszerű módon képes teológiai témákról írni anélkül, hogy az a tartalom felhígulásához vezetne. A lényeg azonban, hogy ezek a szerzők és előadók nem pusztán jó stílusban írnak, hanem olyan dolgokkal foglalkoznak, ami érdekli is az embereket. Nagy szükség lenne Magyarországon is arra, hogy az akadémiai teológia és az "egyszerű hívő" közötti közbevetés megszűnjön - ehhez pedig a teológusoknak kellene összeszedni magukat és leszállni az elefántcsont toronyból.

Tovább

A Mindenható megbánásai

"Megbánta Isten..." - így kezdődik a Biblia egyik legnehezebben érthető kijelentése, hiszen egy mindenható esetében kézenfekvőnek tűnik, hogy nem gondolhatja meg magát. A kérdés szerintem izgalmas, és persze ismét csak olyan, hogy teljes egészében nem válaszolható meg - de jó közelítéseink azért vannak hozzá...

Ha őszinték vagyunk, léteznek olyan jelzők a Szentírásban, amiket nem szívesen emlegetünk Istennel kapcsolatban. Furcsán hangzik, hogy Isten féltékeny vagy éppen bosszúálló, esetleg valakiket gyűlöl. Nem azt mondom, hogy az ilyen címkékre nincs magyarázat, csupán azt, hogy szokatlanok és rágósabb falatok a szerető, kegyelmes, igazságos vagy mondjuk a hatalmas jelzőkhöz képest. Az olyan Isten pedig, aki megbán valamit és változtat egy korábbi döntésén, meglehetősen furcsa elképzelés. Balogh Csaba írt erről egy kiváló tanulmányt, melyben ezen a ponton egy holland professzorra hivatkozik, aki az Istennel kapcsolatos különös képzeteket egy cím alatt így foglalta össze saját tanulmányában:

"Isten árnyoldalai az Ószövetségben."

Hát igen, frappáns megfogalmazás. Hogyan kell elképzelni egy megbánó Istent? Miként létezhet, hogy egy mindenható és tökéletes Lény bármilyen értelemben is megbánja egy korábbi döntését - ahogy azt például a következő két versben olvassuk, melyek látszólag homlokegyenest ellentmondanak egymásnak:

"Megbántam, hogy királlyá tettem Sault." (1Sám 15,11)

"Izráel örök Istene nem hazudik, és nem is bán meg semmit, mert nem ember ő, hogy megbánjon valamit." (1Sám 15,29)

Kálvin azt írta, hogy itt akkomodációról van szó, azaz Isten alkalmazkodik az emberi gondolkodásmódhoz, vagyis az emberi olvasók kedvéért használ olyan fogalmakat, melyeken keresztül jobban képesek vagyunk megérteni, milyen érzelmeket élhetett át Isten. Ez a vélemény azonban problémás, ha megnézzük az előbb említett két verset. Eszerint ugyanis csak az 1Sám 15,11 lenne a "hozzánk alkalmazkodó" ige - de milyen alapon abszolutizáljuk az 1Sám 15,29-et? Milyen kritérium alapján lehet eldönteni, hogy az egyik az akkomodáció miatt ilyen, de a másik az szó szerint értendő igazságot jelent ki?

A héber náham (megbán) ige ráadásul az angol és német bibliafordításokban még problémásabbnak tűnik, mert a "repentance" és "Reue" szavakkal adják vissza - ezek pedig sokkal negatívabb töltetűek a magyar megbánáshoz képest. Az ilyesféle megbánás ugyanis egy elkövetett gonosz miatti sajnálkozásra utal, ami nehezen képzelhető el egy mindenható Isten esetében. Persze Isten megbánására sokszor pontosabb a bánkódás kifejezés, azaz egyféle szomorúság, amivel emberként is könnyen tudunk azonosulni. Ám ettől a kérdés még kérdés marad: valamit megbánni és ettől kezdve másként csinálni nem tűnik isteni dolognak - szokatlan tett, hogy Jahve felülvizsgálja a saját döntéseit. Azt várnánk el egy Mindenható esetében, hogy mindig következetesen cselekedjen és sose kelljen új utakat találnia a maga számára.

Anélkül, hogy megmagyaráznám mit is jelent Isten megbánása, két érdekes jelenségre hívom fel a figyelmet vele kapcsolatban, amelyek megragadták a fantáziámat. Az egyik, hogy Isten megbánásai gyengítik azt a képet, miszerint egy végletekig determinált valóságban élünk. Ahogy a fentebb említett Balogh Csaba fogalmaz, Isten és ember kapcsolatában a jövő bizonyos értelemben részleteiben nyitott marad - ebben a nyitott jövőben pedig mozgástér kínálkozik Isten szabadsága és az ember felelőssége számára:

"Ezek a szövegek is azt sugallják, hogy Isten nem egy előre elhatározott és megváltoztathatatlan terv szerint cselekszik, hanem a jövőt nyitva hagyja és az ember reakciójának (megtérés) vagy egy közbenjáró igaz ember imádságának a függvényében alakítja azt."

A másik érdekesség, hogy az isteni megbánás mindig szoros kapcsolatban van az emberek bűneivel. Másként fogalmazva - és ez a jó hír a keresztényeknek - az istenfélő embert Jahve megbánása soha nem érinti negatív értelemben! Ebben pedig szerintem lehet egy fontos üzenetet találni: ha azt akarod, hogy Isten "kiszámítható maradjon" számodra (tudom, ez ebben a formában igencsak pontosítandó kifejezés), illetve következetesen cselekedjen, akkor maradj mellette. Ugyanez ellenkező előjellel azt is jelenti, hogy Isten olyanokkal szemben lesz kiszámíthatatlan és idegen, akik eltérnek az általa adott mércétől. Ezzel persze korántsem magyaráztam meg az isteni megbánás mikéntjét - javaslom, olvassátok el inkább ide kattintva a többször emlegetett tanulmányt!

Tovább

A hitetlenség boldogsága?

Az elmúlt évben írtam egy tanulmányt az általam "kitérésélménynek" nevezett jelenségről, amit (pasztorál)pszichológiai alapon vizsgáltam. A kitérésélmény leegyszerűsítve a megtérésélmény negatívja, amit azok élnek át, akik elfordulnak a hitüktől. Vajon nevezhetjük-e a vallástalan embert boldognak?

A kitérésélmény persze nem pontos kifejezés: inkább kitérésfolyamatnak kellene nevezni, merthogy a megtéréshez hasonlóan az elpártolás is több lépcsőben zajlik, és korántsem pontszerű esemény. Nem akarom most az olvasót az egyes kitérésfázisok sajátosságaival fárasztani! Ami a felvetett téma szempontjából a lényeg, hogy a kitérők a vallásos megtéréssel sokszor együtt járó, és ahhoz hasonló euforikus érzéseken mennek keresztül. Kutatásaim során azt találtam, hogy az utolsó fázis (deklaráció), melyben az egyén egy új identitás megfogalmazásán és kifejezésén dolgozik, több esetben is magával hoz egy érzelmi fellendülést, amit nevezhetünk a "hitetlenség boldogságának" is. Röviden tehát: kitérni boldogító érzésnek tűnik - legalábbis első látásra.

Az én tanulmányom most nem ment tovább ennél a pontnál, pedig igazság szerint a folyamat nem feltétlenül zárul le itt. Az igazság az, hogy a vallástól, az egyháztól és dogmáitól, valamint magától a hittől való elpártolás felszabadító élménye rövid idő elteltével éppen úgy elillan és soha többé nem jön vissza, mint a megtérés utáni "mézeshetek". Ami utána marad, az sokszor inkább a düh, az üresség és a keserűség.

Mindez azért foglalkoztat, mert az előző bejegyzésben említett Yancey-könyv egy másik fejezetében nagyon megkapó gondolatokat ír le a témáról. Az ateista Jean Paul Sartre egyik mondatát is idézi, mely jól illusztrálja azt a kettős érzést, ami a hittagadás szívében áll:

"Azt, hogy Isten nem létezik, nem tagadhatom. Azt, hogy egész lényem Istenért kiált, nem feledhetem." 

Valami ilyesmiről van szó: a hit nélküliség egyszerre állítja Isten nemlétezését, miközben szenved Isten hiányától. A "nincs Isten" állítás felszabadítóan hat, de az Isten utáni belső kiáltás szomorúságot okoz. A két, egymásnak feszülő érzés sokféle következményhez vezethet - de egyet meglehetősen nehéz elképzelni: a boldogságot.

Mégis, manapság egyre többször találkozom olyan nem hívőkkel, akik megpróbálják nekem bizonygatni, hogy pont a hitetlenségük miatt boldogok. Őszintén szólva ezt furcsának találom. Egy rövid élet az értelmetlen világegyetemben, majd a végső megsemmisülés... végül is ennyi az ateizmus programja. Ahogy Yancey kérdezi, vajon "létezik-e valaki, aki igazán tud örülni ennek a kilátásnak?" Nem áll szándékomban a boldogságukat bizonygató nem hívőket hazugsággal vádolni, inkább azt látom, mintha jó részük nem értené meg a saját ateizmusa mélyén rejlő nihilt, és emiatt szeretné elhitetni magával a boldogság lehetségességét. Pedig ha következetesek vagyunk, akkor a boldogság egy istenhit nélküli rendszerben pusztán illúzió lehet, mely erőfeszítéseket tesz az előbb említett Sartre gondolat paradox érzésének feloldása céljából.

Természetesen mindig lehet ideiglenesen egyfajta örömöt találni a hétköznapokban, melyek valamennyire persze boldogítanak is. De mi lehet annál jobb és izgalmasabb, mint egy végtelen Isten felé haladni egy életen át, Aki lehetőséget kínál önmaga egyre jobb megismerésére?

Vitatkozhatunk  arról, hogy egy ilyen Isten létezik-e vagy sem, de az biztos, hogy akik ragaszkodnak a létezéséhez, merőben más utat járnak be azokhoz képest, mint akik nem. És ehhez a "más útbejáráshoz" sokkal jobban passzol a boldogság érzete, amit a benne lévők nem illúziónak, hanem valóságnak élnek meg. (Más kérdés, hogy sokszor a keresztényeken sem látszik sajnos, hogy boldogabbak és kiegyensúlyozottabbak lennének...) És talán erről a boldogságról beszélt Jézus is a boldogmondásaiban, kifejezve azt a lehetőségét, hogy az még az egyébként boldogtalan dolgok közepén is képes fennmaradni.

Tovább

Amerika álom - csúnya felébredéssel

Kicsit mindig is irigykedtem az amerikai kereszténységre, főleg ami a náluk elérhető szakkönyv kínálatot, a keresztények széleskörű szolgálati lehetőségeit, és a teljes idejű egyházi munka tág határok közötti variálhatóságát illeti. Amíg egy európai teológus éppen hogy csak boldogul, amerikai kollégái hozzánk képest az erőforrások tengerében úsznak. Ám az amerikai sikerkereszténység egyre inkább csak egy olyan álarcnak tűnik, ami egy erjedési folyamat sebhelyeit akarja leplezni.

Philip Yancey

Miközben az egyébként amerikai Philip Yancey legújabb kötetét olvasom, a kezembe került egy színes amerikai keresztény magazin legfrissebb száma is. A lapban rengeteg könyvreklám található, csaknem minden harmadik oldal egy új kiadvány impozáns hirdetését tartalmazza. Milyen könyvekről van szó? A hirdetésekből azt tudhattam meg, ha az éppen reklámozott könyvet beszerzem, akkor világosan látni fogom...

• ...mit kell tennem amerikai hívőként, hogy megszabaduljak a pornófüggőségemtől
• ...hogyan tarthatok lépést a Szellemmel és tudhatom meg pontosan mi Isten aktuális kijelentése számomra
• ...hogyan lehetek képes mély kapcsolatba kerülni a saját házastársammal, gyermekeimmel és barátaimmal
• ...hogyan pusztíthatom el azt a csúnya valamit, ami hatékonyan működik az életemben és megfoszt a szellemi erőmtől
• ...miként tudom gyógyítani megsebzett lelkemet

Most persze elnagyoltan fogalmazok, de ha valaki végiggondolja, hogy a fenti könyvek milyen igények kielégítése okán születtek, vajon hogyan nézhet ki ezek alapján az amerikai keresztény hívő fantomképe? Ha komolyan veszem a reklámokat, és összeseprem azok tartalmát, akkor az átlagos amerikai hívő egy lelkileg sérült, szellemileg erőtlen, az emberi kapcsolataiban felszínes, pornófüggő figura.

Persze nem biztos, hogy ez a borús kép az amerikai keresztény hívő figurájáról a nagy átlagot tekintve elmondható, de azt sem gondolom, hogy minden porcikájában túlzó és hamis lenne. A fentebb említett Yancey-könyv (amely a színes magazintól függetlenül került a kezembe) sajnos összecseng ezzel a szomorú ábrázolással, és olyan módon írja le Amerikát, mint amely egyre inkább a posztkereszténység irányába halad. Egyben az a nyugati világ is, ahol az evangéliumi kereszténység folyamatosan veszít az erejéből és a területeiből. Yancey az amerikai társadalom kapcsán a következőket is mondja:

"Születésem óta kétszeresére nőtt a válások aránya az Egyesült Államokban, a serdülőkori öngyilkosságoké és az erőszakos bűncselekményeké pedig megháromszorozódott. Mindeközben a házasságon kívül született gyermekek száma a hatszorosára emelkedett... ...A vezető halálokok életvitelünkből fakadnak: dohányzás, elhízás, alkoholfogyasztás, szexuális úton terjedő betegségek, kábítószer-használat, erőszak."

Persze aki nem teljesen vak, annak ezek a gondolatok nem okoznak újdonságot. Régóta köztudott - minden hangoztatott sikersztori ellenére -, hogy Amerika erősen szekularizálódik, tulajdonképpen az európai trendek erősödően érvényesülnek benne, és ez bizony azt is jelenti, hogy az evangéliumi keresztényekkel szemben növekszik az ellenérzés. Az emberek többsége abban a hitben él, hogy a keresztények mind konzervatívok, szűk látókörűek, homofóbok, dühösek, logikátlanok, erőszakosak, mindenkit meg akarnak téríteni és senkivel nem tudnak békében élni, akik mások, mint ők. Nyilvánvaló, hogy ebben a véleményben sok a túlzás és torzítás, Jézus pedig nem arra hívta el az egyházat, hogy jó statisztikája legyen a világban, de ahogy Yancey kérdezi: "hogyan lehetünk só és kovász a társadalomban, amely ilyen rossz véleménnyel van rólunk?"

Yancey egy nemzetközi felmérést is bemutat, melynek során  feltették a kérdést az embereknek: "Képes-e jobbá tenni a világot a vallás?" A válaszok persze országonként változékonyak, s bár Amerikában valamelyest még tisztelik a vallásos hitet, egy egyértelmű trend vonalai élesen kirajzolódnak: azokban az országokban a legrosszabb a vallásos hit megítélése, ahol a történelem során a kereszténység összefonódott a társadalommal. Az Egyesült Államok pontosan ilyen hely, ám éppen ezért is tartósan emelkedik a "vallástalanok" száma, akik semmilyen hit felé nem kívánják elkötelezni magukat, és ma már többen vannak, mint az episzkopális, presbiteriánus, metodista és evangélikus hívők együttvéve.

Az amerikai evangelikál keresztények visszaszorulásának kérdése csak azért érdekel, mert úgy látom, hogy nekik viszonylag komoly hatásuk van a magyarországi keresztény szféra több területére is - beleértve az ehhez hasonló jellegű gyülekezeteket, sok könyvet és kiadványt és teológiai gondolatot, amely forgalomban van. Ám a trendeket nézve, lehet hogy eljött az "európai ébredés" ideje: mégpedig hogy felébredjünk az amerikai álomból, ami mindig kívánatosnak, követendőnek, példaszerűnek festi le nekünk az Egyesült Államok kereszténységét. (No persze nem mintha az "európai kereszténység" olyan példaszerű volna... de talán meg kellene találni a saját hangunkat!) Kíváncsi vagyok hova fejlődnek vagy fajulnak a tengerentúli folyamatok - mert azok hatását azt hiszem mindannyian érezni fogjuk majd. És ezt most némi szomorúsággal a hangomban mondom...

Tovább

A feltámadás támadása

Az elmúlt hetekben átrágtam magam a zsidó történész, Joseph Klausner Jézusról szóló, tudományos igényű munkáján, amiben tulajdonképpen elég tiszta képet ad arról, mi is a bajuk a zsidóknak Jézussal. Klausner kritikái elgondolkodtatók, ám az is elgondolkodtató, hogy amikor a feltámadás kérdéséhez ér, nem nagyon tud mihez kezdeni vele...

A feltámadás a kereszténység legsarkalatosabb pontja. Történészeknek különösen az. Egy történész - ha a tudományos gondolkodás kereteit nem kívánja átlépni - mindenképpen igyekszik az események természetes magyarázatát adni: nem teheti meg, hogy tudományos alapon bevon bármilyen természetfeletti eshetőséget a magyarázatok sorába. A történész tehát fogja az evangéliumi és páli korpusz szövegeit, elolvassa ezeket, és megpróbálja megindokolni, mi okozhatta a tanítványok feltámadásban való hitét. De az indokok között egyetlen dolog biztosan nem szerepelhet: hogy Jézus valóban feltámadt a halálból. Ehhez már Isten létezésére, és aktív beavatkozására lenne szükség, vagyis a természetfeletti betenné a lábát az ajtón, az pedig nem fér bele a jelenlegi tudományos paradigmába.

Nem akarok most belemászni tudományfilozófiai vitába arról, mennyire helyes vagy nem helyes, hogy a tudomány kizárja a természetfeletti puszta lehetőségét is a magyarázatok sorából. Amire viszont itt szeretnék rámutatni, hogy legalábbis a feltámadás kérdésében igen nehézzé válik egy magyarázati keretet kiépíteni enélkül. Másként fogalmazva, ha természetes módon akarja valaki  Jézus halálát és feltámadását indokolni, nehezen tudja majd a kirakó minden darabkáját a helyére illeszteni. Isteni beavatkozás nélkül nem áll össze a történet minden eleme, így maga a történet sem.

Így járt Klausner, aki ráadásul duplán belekeveredett ebbe a helyzetbe, hiszen nemcsak történész, de egyben zsidó hívő is, úgyhogy legalább két oka van arra, miért ne fogadja el a feltámadásról szóló bibliai beszámolókat. Hasonló a helyzet a blogomban már emlegetett Bart Ehrman kapcsán, aki saját hitét feladva az agnosztikus történész pozíciójából próbál válaszolni a feltámadás körüli kérdésekre. Mindketten úgy érvelnek, hogy bármilyen alternatív lehetőség jobb annál, minthogy Jézus tényleg feltámadt a halálból. Még a legnyakatekertebb változatok is - csak a spirituális dimenzió kimaradjon!

Az ilyen “alternatív megoldások” persze nem egyszerűek, hanem általában sok változóból állnak össze. Nem azt mondják, hogy Jézus testét a tanítványok elrabolták és pont. Nem csupán annyi a magyarázat, hogy az apostolok képzelődtek. Nem pusztán arról van szó, hogy az evangélium leírásai hibásak.

Ezekben a kijelentésekben csupán egy-egy faktor található, csak egy-egy dolgot képesek megmagyarázni, de azt még a nem hívő történészek is érzik, hogy a feltámadás lehetőségének kizárásához ennél többre van szükségük. Így aztán megpróbálnak egybegyúrni különféle elemeket egymással, amelyek viszont (szerintem legalábbis) sehogy sem adnak ki egészséges formákat, inkább furcsa torzszülöttekhez vezetnek.

Klausner például azt írja, Jézus holttestét tényleg Arimátiai József sírjába temették - de József aztán meggondolta magát, és szombaton kiszedte Jézus testét a sírból, hogy valami tömegsírban elhelyezze. Néhány nap után az oszlásnak induló holttesteket már senki nem képes felismerni - a tanítványok pedig azt hitték, Krisztus tényleg feltámadt a halálból. Ezt a “magyarázatot” persze nehéz elképzelni, hiszen a sírt a római hatóság lepecsételte és fegyveresekkel őriztette (amit Klausner sem tagad) - pontosan hogyan jutott be tehát Arimátiai József? Egyáltalán miért és mitől gondolta meg magát? Miért nem mondták el a hatóságok a tanítványoknak, amikor a kereszténység fejlődésnek indult,  hogy a sír azért üres, mert annak tulajdonosa kidobta a testet? Klausner semmit sem mond ezekről a jogos kérdésekről, csupán leírja amit leír és ezzel pontot is tesz a dolog végére - mintha érezné, hogy nem érdemes túlságosan belebonyolódni a saját teóriájába, mert az őt magát is megfojtja végül.

Ehrman is előállt egy “alternatív megoldással”. Eszerint Jézus két követője szomorú lett a ténytől, hogy egy ismeretlen zsidó ember (Arimátiai József) temette el Jézus holttestét. A kivégzés éjszakáján rajtaütöttek(!) a síron és ellopták a holttestet, hogy maguk temethessék el. Amikor a sírt őrző római katonák látták hogyan cipelik ezek ketten Jézus testét, dühükben megölték a sírrablókat - végül az összes testet (beleértve Jézusét) egy közös tömegsírba dobták, ahol néhány nap alatt azok a felismerhetetlenségig elrothadtak. A sír így üres volt, a tanítványok ezzel szembesültek, és elkezdték azt hinni, hogy látták is a feltámadt Krisztust.

Ehrmannak van egy kis mentsége erre a tökkelütött történetre, mert még maga is érzi az idiótaságát. Sietve hozzáteszi: “Ez egy nagyon valószínűtlen forgatókönyv, de mégsem mondhatjuk azt, hogy megtörténte lehetetlen - mert nem az.” Természetesen neki sincs halvány fogalma sem, hogy pontosan kik voltak ezek a bátor tanítványok, mi szállta meg őket, hogy megrohamozták a sírt és hogyan vitték ki az őrség ellenére onnan a holttestet. A lényeg ezekben a teóriákban, amit valahogy meg kell oldani, hogy a sír üres legyen úgy, hogy annak okáról csaknem senki se tudjon.

A kulcskifejezés a fenti eszmefuttatásban a megtörténhet szó. A Jézus feltámadására gyártott alternatív hipotézisek fő mozgatórugója nem az, hogy túlságosan hihetőek legyenek: inkább arra törekszenek, hogy ezekben a forgatókönyvekben minden elem emberi legyen. Tehát nem baj, ha logikátlan és hajmeresztő a magyarázat, csak ne keveredjen hozzá semmi természetfeletti! Végülis sírrablók a valóságban is léteznek, a római katonák tényleg megölhettek bárkit, a holttestek néhány nap alatt valóban oszlásnak indulnak. Ezek mind olyan dolgok, melyek emberi szinten ismerősek és kezelhetőek, ezért nem kiáltanak isteni magyarázatokért.

Az általam pillanatnyilag ismert legvadabb teória arról szól, hogy Jézusnak volt egy ikertestvére, aki kiköpött úgy nézett ki és úgy beszélt, mint maga Krisztus. Ezt az ember azonban rejtegették (hogyan és kik, azt természetesen nem tudni), azután Jézus halála után egyszercsak előkerült, és “eladta magát” a feltámadt Messiásként.

Talán vannak olyanok, akik szörnyülködve olvasták a fenti elképzeléseket, pedig őszintén szólva a keresztényeknek örülni kellene a történészek és más hipotézisgyártók ilyesféle vad elméletei láttán. Ahogy William Lane Craig fogalmazott, ezek a példák ugyanis világosan megmutatják…

“... milyen kétségbeejtő távolságokba kell mennie a szkepticizmusnak ahhoz, hogy kimagyarázza a bizonyítékokat Jézus feltámadására.”

Keresztény szempontból pontosan ez a lényeg. Jézus feltámadására - ha nem tessékeljük ki az isteni beavatkozás lehetőségét a magyarázatok sorából - és a kereszténység viharos terjedésére a legjobb magyarázat, melyben a puzzle-darabkák is a helyükre kerülnek, hogy valóban feltámadt a halálból. Ez persze hihetetlen, de nem lehetetlen, ha ott van a háttérben a spirituális dimenzió.

Tovább

Elérte-e célját a reformáció?

“Volt rá kereken ötszáz éve!” - válaszolhatná valaki a mai napon a címben feltett kérdésre. És tényleg: ötszáz év emberi léptékkel mérve meglehetősen nagy idő. Mindenképpen elég ahhoz, hogy monitorozni lehessen az eredményeket. Vajon milyen ízűek azok a gyümölcsök, melyek az elmúlt fél évezred alatt a reformáció fáján megtermettek? A kérdés egyszerűen hangzik, valójában nagyon is bonyolult.

A reformáció egy szó. A szó mögött rejlő valóság viszont nem pusztán egy történelmi esemény, hanem egy történelmet felforgató, társadalmat alakító, spirituális alapokon álló, megújulásra törekvő eszmélődés. Így aztán a reformáció tulajdonképp megfoghatatlan. Túlságosan komplex jelenség, amiről túlságosan sokfélét lehet mondani saját szempontjaink, értékeink, felekezeti irányultságunk, teológiai ízlésünk függvényében. Könnyű protestánsként mellé állni, de épp ilyen könnyű katolikusként érveket sorolni vele szemben. Jót és rosszat egyaránt szólhat bárki, és valószínűleg igazat beszél majd. A reformáció mindig olyannak fog tűnni, amilyennek lefesti elénk az, akivel éppen dialógust folytatunk róla.

Persze én is csak egy hang vagyok most a hangok tengerében. De minden szubjektivitás ellenére, létezhet-e legalább néhány objektívebb pont, amin mérhetővé válik a reformáció "sikeressége"? A teológiai ízlések és pofonok mellett mondhatunk-e bármi konszenzuálisat, ami mindenféle szemszögből megállja a helyét? Azt hiszem talán van egy ilyen pont, egy olyan dolog, amit elég nehéz letagadni. Ezt most bedobom ide, hogy együtt ízlelgessük.

A reformáció közelebb hozta Istent és az istenhitet az egyszerű emberekhez. Szerintem ez volt a legzamatosabb gyümölcse.

Talán kicsit másként fogalmazva azt is leírhatnám, hogy a reformáció helyzetbe hozta azokat, akiknek addig erre nem volt lehetőségük, mert Isten és köztük ott tornyosult a hatalommal összefonódott egyház a maga monumentalitásában. A megújulás a klérus helyett a laikusokat mozdította meg lelki értelemben. Visszavezetett a forrásokhoz, és odaadta az embereknek a Bibliát. Felhívta rá a figyelmet, hogy az üdvösség hit által van, nem a búcsúcédulák megvásárlásával. A kiüresedett vallási formákról megkísérelte ráirányítani a figyelmet az ember szívét felélénkítő hitre. Mindezt nálam frappánsabban fogalmazza meg Bóna Zoltán, a frissen megjelent Theológiai Szemle előszavában:

A reformáció “elvette az emberek lelke, vágya és gondolatai elől azt a kárpitot, amelyet cirka másfél évezred alatt az egyház, a hivatal, a hatalom, az érdek, a hiúság és ezek ilyen olyan kooperatív kombinációja odarakott a Teremtő és a teremtett világ, vagy egyszerűen az Isten és az emberek közé.”

Ha elfogadjuk, hogy egyébként valami ilyesmi volt a reformáció célja, akkor szerintem azt is ki kell mondanunk, hogy ezt a célt a reformáció bizony elérte.

Aztán persze vannak rohadt gyümölcsök is ezen a fán, melyek később értek be, és jól tesszük, ha észrevesszük őket. Ami számomra a leginkább szemet szúr, hogy a protestantizmus nemcsak sokféle irányra tagolódott, de ezek hevesen harcoltak egymással, ha kellett, még a nyers erőszak módján is. Az egyháztörténész Paul Johnson azt írja, nem ez volt a cél: Luther toleranciát és lelkiismereti szabadságot követelt, és "nem tűz, hanem írások által" kívánta elérni a győzelmet. Azt is mondta, hogy a világi hatalomnak azt kell "hagynia, hogy mindenki vagy ebben, vagy abban higgyen, amiben akar és tud, és e tekintetben senkivel szemben ne alkalmazzon erőszakot." Ám ahogy mindinkább az uralkodók befolyása alá került, ez az eredeti mérsékeltség szertefoszlott, és Luther végül már abba is beleegyezett, hogy "a világi hatóságok adják át a pusztulásnak" az anabaptistákat és más protestáns szélsőségeseket. Mindez persze nem csak Lutherre, hanem a reformátorok közül másokra is igaz. Sajnos a kibontakozó reformáció, ami az addigi egyházi kényszerek alól kívánt felszabadítani, maga sem volt mentes hasonló kényszerítő eszközöktől.

Ne tagadjuk le tehát, ami rossz volt a reformációban, de emiatt mégse tegyünk úgy, mintha nem lett volna benne semmi jó. Meggyőződésem, hogy az eredeti elképzelés és az azt átható hitbeli meggyőződés istenfélelemből, valós felismerésekből és a megjobbítás szándékából eredt. Egyértelműen látjuk, hogy nem volt benne a csomagban új felekezetek létrehívásának terve - de mintha ismét igazolódott volna a jézusi mondás, hogy régi tömlőbe nem lehet új bort tölteni. A katolikus egyház nem kívánta befogadni a reformációt, noha az hatással volt rá (nem is véletlen, hogy manapság már nem ellenreformációról, hanem inkább katolikus reformációról szokás beszélni), még ha nem is forgatta fel fenekestül.

Ötszáz évvel a reformáció után viszont azt kell mondjam, hogy ma már maguk a reformált egyházak is reformációra szorulnak. Az egyháztörténelemben újra és újra tetten érhető körforgás, miszerint a hirtelen felívelések után egy intézményesülésbe torkolló lecsendesedés, majd erősödő hanyatlás következik, bennünket protestánsokat is utolért. De vajon akkor ez azt jelenti, hogy a ciklikus ismétlődések miatt egy újabb felívelés felé haladunk? Nem ártana nekünk. És akkor a reformáció sem csak emlékezés volna.

Tovább

Rendezte: Marton László

Beteg világban élünk, és ez a betegség talán leginkább a világ nemi szervére húzódott rá. Ideje, hogy közbelépjen az ÚR-ológus, vagy a kór tovább fertőz bennünket és más szerveinket is eléri, de mintha az agyunk bizonyos részéig már el is jutott volna... A legújabb tünetet Marton László, a neves színházi főrendező produkálta, aki nagyon profin adta elő saját rendezésében, hogyan nem kell bocsánatot kérni egy bocsánatkérés keretében.

Az egyszeri néző csak kapkodja a fejét és még azt sem tudja eldönteni, hogy drámát vagy vígjátékot lát élő adásban: ahhoz túl sok minden van ebben a bűnnel vastagon átszőtt történetben. Itt van mindjárt a főszereplő, ez az ember, aki némi erőszakot vagy legalábbis egyfajta inzultálást követett el. Egyelőre nyolcnál áll a számláló, ennyiről tudni, azaz nyolc lányt fogdosott, kérlelt, akart belevinni szexuális játékokba a művész úr, vagy pontosabban azt mondhatjuk, élt vissza a saját tekintélyével és a különféle helyzetekkel. Aztán ez most végül kiderült és a felszínre zúdult, mint gadarai ördöngösből a démonok.

A díszletek tehát készen, a terem elsötétül és elkezdődik az a groteszk színdarab, amit Marton önmagának rendezett, mi pedig most páholyban ülve nézhetünk végig. Fordulatokban, csavarokban nincs benne hiány!

Az első jelenetben hősünket látjuk, aki egészen szürreális tett elkövetésére ragadtatja magát: elhatározza, hogy feljelenti az egyik áldozatát! Beteg egy világban élünk, de ez azért még ezen a skálán mérve is abszurdnak tűnik. Ákos szavai jutnak eszembe az Élj a mában című dalból: "És aki elvágja a torkodat / Az lesz a hírekben az áldozat". Valami ilyesmi van kialakulóban, de mielőtt a dolog megtörténhetne, hirtelen sötétség borul a színpadra.

Aztán az egész jelenet elforog, a helyszín vált, új események vannak kibontakozóban. Más szereplők lépnek a deszkákra, a szerepeket a kiváló erkölcsi múlttal rendelkező Stohl András és Verebes István játsszák. Az egyikük a közönség felé fordulva kijelenti: hát nincs is abban semmi különös, hogy Marton ilyesmit csinált, hiszen mindenhol ez megy! Ne legyünk ilyen prűdek, a nőket erre használják a cégek is, a főnök végigmegy rajtuk, ezt mindenki tudja, ilyen világban élünk, most minek is csodálkozunk tulajdonképpen? Stohl meggyőző alakításához a Verebes alakította karakter is csatlakozik, de ő nem a nők megalázásában akar jeleskedni, hanem inkább arra hívja fel a figyelmet, szegény elkövető micsoda meghurcoltatásnak van kitéve. A végén még teljesen összeomlik, talán öngyilkosságot követ el, meg amúgy is esendő emberek vagyunk, előfordul az olyasmi, amit Marton elkövetett. Ami pedig igazán fontos: sosem fogjuk megtudni, kinek van igaza ebben a történetben!

"Azért ez nem egészen így van!" - csattan fel hirtelen a semmiből Marton László hangja, aki váratlanul előlép a függöny mögül és szavaiból világos lesz, nem tagadja tovább a vádakat. Nem akar már feljelenteni, ő valami mást szeretne: bocsánatot kérni. A zene elhalkul, a fények a főszereplőre irányulnak, a hegedűk ideges cincogásba fognak, a nézők tenyere izzadni kezd az izgalomtól. Úgy tűnik, közeledünk a történet csúcspontjához, egy nagymonológhoz, amit a főszereplő megpróbál hitelesen artikulálni. Itt világos lesz a publikum számára is, hogy az egész drámai helyzet átfordul bohózatba. Marton óriásit alakít, bár nehezen mondja ki a szavakat, amiket a helyreigazítás, beismerés, megbánás kellene, hogy áthasson, de végül nem ezek hatják át. Szó sincs arról, hogy elismeri, hányszor és hányszor viselkedett ocsmányul a tekintélye alatt álló fiatal lányokkal. Arról sem beszél, hogy akkor esetleg méltatlan arra a sok szakmai megbecsülésre, díjakra, sikerre, ami körbeveszi. Nem mondja ki, hogy ráébredt az ilyen tettek mögött álló perverz gondolatok disznóságára, ami ráadásul saját bensejéből fakad. És bár a nézők nem tudják, de elfelejti a szövegéből az egyik kulcsszót kimondani: "lemondok". 

Ilyesmik nem hangzanak el a "bocsánatkérésben". Helyette arról beszél, hogy neki mennyire nehéz ez a helyzet. Hogy ő mindig arra törekedett, soha senkit ne alázzon meg (a pénisze mutogatása egy autóban nem megalázó), és hogy mennyi mindent tett az emberiségért. Aztán persze ha valaki mindezt esetleg, netalántán, mégiscsak, valamiért, nehezen érthető módon, de sérelemként élte volna meg, akkor bocs. De ami a lényeg: ő továbbra is a művészvilág rendelkezésére áll. Hiszen szeretne még átadni valami társadalomjobbító üzenetet, van még mondanivalója, erkölcsi tartalmú közlendője a színházszertő magyar emberek számára!

A függöny lezúdul, ezzel egyelőre vége a darabnak, a nézőtér pedig felrobban az érzelmektől. Az emberek a szemükből törölgetik a könnyeiket, van aki a sírástól, van aki a nevetéstől, hiszen ilyen világban élünk, ahol a dolgok összekutyulódnak, nevetve sírunk és sírva nevetünk. Nem lehet itt már igazán igazságot tenni, a jót a rossztól elválasztani. Csak tátjuk a szánkat, ahogy egyik színdarabot nézzük a másik után: ez most a szekularizálódó nyugati világ erkölcsi tere, melynek a legtöbben csak fogyasztói, és nem azt alakító szereplői vagyunk. Színház az egész nyugati világ!

Tovább