2016. október 30., vasárnap

Az egyéni felvilágosodás és annak kapuőrei...

Az emberek többségével felnőttkoruk egy pontján történik valami, amiről talán ők sem gondolták volna korábban, hogy bekövetkezik: elkezdenek komolyan kételkedni abban, amiben addig acélosan hittek. Ezt sokan szégyellik bevallani önmaguk és mások előtt, sőt talán azt is gondolják, hogy Isten egész biztosan haragszik rájuk ezért... Néhány évvel ezelőtt már írtam egy rövid bejegyzést, melyben James Fowler hitfejlődési elméletét akartam nagyon röviden bemutatni (érdemes lehet újraolvasni a mostani írásom előtt!), de most több szál is valamiképpen úgy futott össze az életemben, hogy az egyik hitfázis előtérbe került számomra.

Fowler és más elméletalkotók szerint a felnőttkor egy pontján - ha a dolgok rendben mennek - előbb-utóbb bekövetkezik egy komoly töréspont. Nevezhetjük ezt az egyén saját kis "felvilágosodásának" is, mindenesetre Fowler az individuális-reflektív hit nevet használja a jelenség leírására. Ez a név sokat elárul az ebben élő emberek érzéseiről és lelkiállapotáról.

James W. Fowler
Az individuális-reflektív hit bizonyos szempontból nem egy kellemes szakasza a hívő ember életének. Tulajdonképpen minden a kritika, a kételkedés és az ezzel gyakran együtt járó cinizmus köré épül. Ez az a pont, amikor az ember kimondja önmaga és esetleg mások előtt is, hogy a saját hitét saját magának saját maga akarja kialakítani. Az addig nagy tekintélyű példaképek zsugorodni kezdenek, a korábban lelkesen elfogadott és igaznak hitt tételek mérlegre kerülnek. A hívő elkezdi erősen kritizálni az egyházat, sőt magát a Bibliát is kritikusan olvassa, és zavarja minden, ami ellentmondásos, irracionális a szemeiben. Mivel a misztikus és csodás dolgok nem fejezhetők ki fogalmakkal, ezért idegesítőek és tulajdonképpen elfogadhatatlanok számára. A hívő ebben a korszakában sokszor találja fárasztónak az istentisztelet bizonyos elemeit: majdhogynem az is elég lenne neki, ha zene meg ima nem volna, inkább csak egy összeszedett és felépített tanításból állnának az alkalmak.

Nagy vonalakban és igen tömören így lehetne összefoglalni, vagy esetleg vázlatosan felrajzolni az élete felnőttkorában lévő, individuális-reflektív fázisát taposó keresztény ember "lelki fantomképét". Természetesen nem minden paraméter igaz mindenkire, aki ebben a fázisban él, de nagyjából mégis ezek a motívumok hatják át a hitéletet ebben a korszakban. Mitagadás, amikor Fowlert tanulmányozom és elmélyedek az elmélete részleteiben, néha felszisszenek: mintha magamról olvasnék. Be kell látnom, és aki követi a blogomat, az jól tudja ezt, hogy én is ebben a hitfázisban állok - annak minden szépségével és borzalmával együtt. No persze nem a magam igazolására írom ezt a bejegyzést, de őszintén szólva azért némi megnyugvást mégis adott a tény, hogy amin keresztülmegyek és amin a hozzám hasonló emberek keresztülmennek, abban nincs semmi különös vagy meglepő, hovatovább blaszfém vagy ördögi. Sőt, Fowler kutatásaiból az is kiderült, hogy ez a kételkedő és némileg "hitetlenkedő" fázis az előzőekhez képest valójában előrelépést jelent. Ugyanakkor kár lenne elhallgatni, hogy kemény krízispontokhoz is vezethet, ahol a dolgok igen rosszra fordulhatnak. Ha az ember bedől annak az illúziónak, hogy csak az a valóság, amit saját magának "kiokoskodik" és értelemmel képes felfogni, olyan döntéseket engedhet meg magának, amelyeket később majd károsnak fog ítélni - de a dolgok akkor már visszafordíthatatlanok lesznek... Ami ennél csüggesztőbbnek tűnik, hogy Fowler felmérései azt is kimutatták, az emberek viszonylag nagy része eljut eddig az individuális-reflektív hitfázisig - ám csupán 20%-uk képes továbblépni a következő, összekötő hitnek nevezett szakaszba.

Törvényszerű tehát, hogy az ember itt leragadjon? Ezt azért nem mondanám. Van kiút és továbblépés még az egyéni "felvilágosodásból" is... De miért ilyen nehéz "megérkezni" idáig és elegánsan átlépni a következő stádiumba?

Igen érdekes, amit nagyon kedves professzorom, dr. Németh Dávid ír ezzel kapcsolatban. Szerinte az individuális-reflektív hit "bejáratánál" és "kijáratánál" is kapuőrök állnak, azaz térítő evangélizátorok. A bejáratnál állók leginkább fundamentalista beállítottságúak és arra próbálják rávenni a hívőket, nehogy kinyíljon a szemük. Szerintük nem szabad kritikus kérdéseket feltenni a Bibliával vagy Istennel kapcsolatban, ahogy az is jobb, ha nem veszünk észre ellentmondásos részleteket a szövegek és például a mai természettudományos eredmények között. Ha valaki mégis meglát ilyen dolgokat, addig kell magyarázni őket, míg az ellentmondások végül el nem simulnak. A bejárat kapuőrei a kétkedő felvetésekben a "hitetlenség rémét" látják és láttatják is az emberekkel. Ha valakit sikerül megakadályozni abban, hogy a kérdezés és kételkedés időszaka elérkezzen az életében, azt egyben vissza is vetik a fejlődésben egy korábbi fázisba, amit Fowler mitikus-szó szerinti hitnek nevez, és leginkább a gyermekekre jellemző gondolkodásmód.

Az individuális-reflektív hit másik kapujánál, azaz annak kijáratánál is állnak kapuőrök. Ők tipikusan a karizmatikus evangélizátorok: azokat várják, akik megcsömörlöttek attól, hogy mindent észokokra kell visszavezetni, unják már hogy nincsenek válaszok, és elegük van az "elgépiesedett" kereszténységből. Nekik ezek a "kijárati kapuőrök" az irracionalitás és érzelemmel telített helyzetek csodálatos világát kínálják fel. Németh úgy fogalmaz, hogy a túlhajtott racionalitás után igen vonzó tud lenni az ilyesmi, de az a helyzet, hogy ezek a kapuőrök is egy korábbi, gyermeki hitfázisba lökik vissza a kritikus periódusát élő hívőt.

Szerintem mindebből jól látható, hogy miért is csupán 20% az, amely képes ebből a kétkedő időszakból továbblépni: nyilvánvaló ez saját, személyes felelősség is, de az a helyzet, hogy mind a bejáratnál, mind a kijáratnál rossz irányba terelik a népet. Ha valaki nem jut el a személyes felvilágosodásig, az valószínűleg nem áldás, hanem megrekedés: épp ugyanolyan, mintha nem tudna továbblépni ebből a fázisból. Az egyén személyes döntése mihez kezd az életével, de a szomorú igazság az, hogy az egyház manapság (sem) nyújt túlságosan támogató kezet a hitfejlődésben. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy az egyház "kapuőreit" nem arra képezték ki, hogy az emberek hitbeli előrelépését segítsék. Éppen ezért az ember néha úgy érzi, hogy az egyházzal szemben kaparja ki magának az utat, amin előrehaladhat. (Figyelje meg az olvasó, hogy kritikus szavaimmal milyen jól illusztrálom az individuális-reflektív hitfázist! ;-)) De mit kellene tenni ahhoz, hogy ne gátoljuk, hanem segítsük az embereket az előrelépésben? A következő bejegyzésben röviden ezzel szeretnék foglalkozni.

2016. október 26., szerda

Nem új és nem ateizmus...

Robert C. Koons
Új ateizmus helyett régi érvek - így tudnám a legtömörebben összefoglalni a MEKDSZ szervezésében zajlott előadást, ahol az amerikai filozófiaprofesszor, Dr. Robert C. Koons sorolt fel néhány ősöreg istenérvet még a skolasztikus korszakból. Mindezt ahelyett, hogy a beígértnek megfelelően a mai ateista trendekkel foglalkozott volna. Úgy érzem, át lettem verve, de azért bármilyen meglepő is,  mégsem vagyok teljesen csalódott.
 
Kívülről talán nem látszott rajtam, pedig belül dühös voltam. "Az új ateizmus filozófiája" - így hirdették meg az estét az egyébként nagyon kedves és tehetséges MEKDSZ-es fiúk. Megsúgom, elcsábítottak vele: meglepőnek és elismerésre méltónak véltem, hogy Magyarországon van olyan keresztény szervezet, mely foglalkozik ezzel a kérdéssel, és iderepültet egy amerikai filozófust miatta. Ráadásul úgy hírlett, hogy a rendezvényre ateistákat is invitáltak, akik valószínűleg még vitatkozni is hajlamosak lesznek. Az asztal tehát meg lett terítve egy kiadós, verbális szájkaratéhoz, ahol a felek kulturált módon szólhatnak oda a másik oldalnak. A magamfajta okoskodónak nem is kell több ennél, hogy vegye a cipőjét és elmenjen mindezt megnézni.

Na, aztán gyorsan más lett a leányzó fekvése. Idegesen feszengeni kezdtem, amikor Robert Koons azzal kezdte meg mondandóját, hogy felsorolta az ateizmus "négy lovasának" neveit (egyébként Dawkins, Hitchens, Harris és Dennett), majd kijelentette, hogy ma valójában nem is ezzel fog foglalkozni. Ez volt az a mondat, amikor egy pillanatra eszembe jutott, hogy akkor én veszem a kabátom: a nehezen félretett estémet nem vagyok hajlandó egy átverésre fordítani. De a kíváncsiság, hogy akkor a beígért téma helyett esetleg valami komoly meglepetés következik majd, végül maradásra bírt.

Lehet, hogy hülyeséget csináltam. Az új ateizmus helyett ugyanis kaptam egy raklap régiséget, tomista alapokon. Volt itt jó adag Kalam kozmológiai érv, végtelen regresszusok és ősrobbanás, valamint egy táblára felfirkantott szillogizmus formulájában az egyik klasszikus istenérvvel is találkozhattam, melyben Tamás az ok-okozat mentén gondolkodva igyekszik bizonygatni az Első Ok létezését. Nos, szerintem ez a csomag így együtt már minden teológus vagy éppen filozófia iránt érdeklődő számára jócskán lerágott csontnak számít. Ha valaki erre kíváncsi, elég levennie a polcról például McGrath "Bevezetés a keresztény teológiába" című munkáját, vagy beleolvasni a Summa Theologiae-be. (Pedig a Kalam kapcsán lehetett volna elmélyedni a témában!) Néha úgy éreztem magam, mint elsős teológus koromban, amikor teológiai bevezetés órán ültem.

Attól függetlenül, hogy Koons nem arról beszélt, amiről kellett volna, azért igyekezett rendkívül egyszerű és szórakoztatóan közérthető lenni. Nekem néha már az volt a benyomásom, hogy nem is szántott elég mélyen, csak "felületi sérüléseket" okozott. Az előadásnál éppen ezért sokkal izgalmasabbnak tűnt a kérdés-felelek blokk, ahol azért a közönség részéről előkerültek mindenféle felvetések az istenérvekkel, az univerzum finomhangoltságával vagy éppen a teista logikával kapcsolatban. Ez némileg kárpótolt az időbefektetésemért, de korántsem merném kijelenteni, hogy végül megelégedetten indultam haza.

Tetszik nekem, amit a MEKDSZ-es srácok tesznek a keresztények agyhalála ellen, vagyis hogy értelmes és aktuális témákat vetnek fel, és ezekre az előadásokra képesek invitálni a nem hívő embereket is. Nem szeretném bántani őket, mert nagyra becsülöm a munkásságukat, de arra talán érdemes lehet figyelniük, hogy teljesítsék a saját ígéreteiket. Felcsigázni a népet és aztán mást adni nekik a meghirdetettnél nem tartozik a fair dolgok közé. Esetleg ha szerveznének egy következő előadást, melynek "Tomista istenérvek" lenne a címe, de valójában az új ateizmusról szólna... Hát arra mindenképpen vevő lennék!

2016. október 22., szombat

A monoteista észjárás - a Biblia valóságszemlélete (2)

Ehnaton fáraó
Mindenki tudja, hogy a világvallások között három monoteista hitrendszer létezik: az iszlám, a judaizmus és a kereszténység. Mindhárom eszmetörténeti gyökerei az Ószövetségben vannak. Gyűjtőfogalomként "ábrahámi vallásoknak" is szokták hívni őket, utalva ezzel Ábrahám, mint kezdőpont személyére. A mítosz és a bibliai látásmód kapcsán szerintem fontos észrevenni, hogy a jelek szerint igazán egészséges mítoszhasználat csakis monoteista talajból nőhet ki.

Ehnaton fáraó neve talán ismerősen cseng azoknak, akik kicsikét olvasgattak már Egyiptom történelméről. Az óriási birodalomban rengeteg fáraó váltotta egymást, közöttük minden korszakban voltak jobb és rosszabb uralkodók. Ezek hosszú sorában élt Ehnaton is (valamikor Kr.e. 1350 körül), aki mind a mai napig meglehetősen vitatott személyiség. Egy biztos: a nevéhez egy komolyabb vallási reformpróbálkozás köthető, melyet Amarna-reformnak neveznek. A reform középpontjában az a törekvés állt, hogy Aton istenség legyen az egyetlen isten, akit Egyiptomban imádni kell. Ehnaton tulajdonképpen az addigra már mélyen elterjedt, és a társadalmi élet minden idegszálát átható politeizmus helyett egyfajta monolátrikus-monoteisztikus vallást akart csinálni, és ezt tényleg nagyon komolyan is gondolta. Fővárost építtetett kizárólag Aton tiszteletére, akinek kultuszával akarta kiszorítani a rivális isteneket. Parancsot adott az összes többi istenség (főleg a korábbi főisten, Ámon) nevének és képeinek az eltüntetésére, sőt a többes számú "istenek" kifejezést vagy az arra hasonlító szavakat is le kellett vakarni a hieroglifákról.

Ehnaton monoteizmus felé mutató igyekezete lendületes volt, ám végül az egész projekt mégis elbukott. A következő fáraó korában egész Egyiptom egy még erősebb politeizmusba csúszott vissza. A reformok utóhatásai persze tovább gyűrűztek, de mégsem mondhatjuk, hogy Egyiptomban gyökeret vert volna maga a monoteizmus. Miért fulladt kudarcba ez az egész?

Nos, én nem vagyok egyiptológus és nem is akarom az egész komplex történelmi kérdést kivesézni. De ha jól látom Ehnaton fáraó próbálkozását, bármennyire is komolyan szeretett volna vallási reformot csinálni, úgy kívánt újat hozni, hogy közben meghagyta a régi gyökereket. Egyszerűen kiemelt egy istent a sok közül, miközben az egész vallási rendszer politeista-mitikus háttere megmaradt a vallási gondolkodás mozgatórugójaként. Ez viszont így nem működhetett és nem is működött. A mítoszok, amelyek az egész egyiptomi vallási rendszert összefogták, ugyanis alapvetően a politeizmus elképzelésére épültek, mondhatni "arra lettek optimalizálva". A politeizmus és a mítoszok egyébként is jól megférnek egymás társaságában. Nem véletlenül közös jellemzője az ókori mítoszoknak, hogy sokféle isten van: mivel sokféle erő működik a természetben, és ezek mindegyikéért egy-egy isten a felelős, az egyetlen istenség képzete kényelmetlennek tűnhet. Sőt, az istenek benne vannak a természetben és harcolnak is egymással. Azért, mert valakit kiemelünk az istenek közül, az még nem lesz monoteizmus, hiszen a háttérben minden mitikus magyarázat politeista alapokra épült fel. Ahogy az előző bejegyzésben említett John Oswalt fogalmazott, az egyiptomi próbálkozás a monoteizmusra azért is bukott el, mert nem volt filozófiai alapelv mögötte, ami támogathatná. Igazi monoteizmust kialakítani - ahhoz egészen más mítosz-szemlélet és gondolkodás kell.

Számomra itt és most, ebben a bejegyzésben ez a lényeges! Vajon a mítosz valami olyan dolog, ami csakis a politeizmussal tud együttműködni? Vajon a mai keresztény ember monoteista világnézete el kell vesse a mitikus képeket, gondolatokat, megfontolásokat azért, mert nem a folyamatosságra-összekapcsolásra épül, hanem a transzcendecia alapjaira? Másként megfogalmazva, ha a mítosz jellemzője, hogy egybefolynak benne a dolgok (lásd az előző bejegyzés tartalmát), viszont a kereszténység azért meglehetősen meghúzza a határokat az emberi, isteni és természeti világ között, akkor ez nem jelenti automatikusan, hogy mindent mitikusságot ki kell dobnunk az ablakon?

Szerintem a válasz ezekre a kérdésekre a nem. Magánvéleményem az, hogy az ember nem tud mítosz nélkül élni. Nem csak az ókori ember nem tudott, de a mai sem tud. A kereszténység éppen abban lehetne jó, hogy megmutatja, a politeizmusra épülő, mindent mindennel egybemosó mítoszhasználat helyett lehet egészségesen is tekinteni a mítoszokra, és jól használni azokat. Mi lenne a teendő, ha azt akarjuk, hogy a kereszténység egészséges "mítoszhasználatot" demonstráljon? Szerintem első körben az elfogadtatás. (Egy)házon belül a mítosz szónak legalább olyan negatív csengése van, mint a köznyelvben. A keresztények átlagos műveltségének térképén a mítosz valahol a hamis vallások, babonaság, bálványimádás mezején található, míg a tipikus világi gondolkodásban a hazugsághoz, meséhez, az emberiség buta gyermekkorához van társítva. Nyilván, az első feladat, hogy legalább a házon belüli hozzáálláson változtassunk. Ez azonban roppant nehéz lesz. Bevallom őszintén, ilyen tekintetben én a fiatalok képzésében bízok a legjobban. Szerintem aki egész életében úgy nőtt fel, hogy idegenkedik a mítoszoktól és averziója van velük szemben, minél idősebb, annál kevésbé akar változtatni a véleményén. Tehát első lépésben én azt tenném, hogy a fiatal keresztény generációnak beszélnék arról, hogy ne értsék félre a mítoszt és nem féljenek a mítosztól - keresztényként sem. Akkor se essenek hanyat a karosszékben, ha párhuzamokat fedeznek fel a Biblia és a korabeli mítoszok között.

A további lépéseket is érdemes lehet elgondolni, mindenesetre én örülnék, ha a kereszténység fel tudna építeni egy használható mítoszképzetet, és nem demitologizálná, hanem remitologizálná a saját elképzeléseit, beleértve a bibliaértelmezését is - a szó legjobb értelmében.

2016. október 18., kedd

Igen is, meg nem is - a Biblia valóságszemlélete (1)

Ha már a teremtés csontját rágcsáltam az előző bejegyzésben, előveszek egy másik csontot is, melyet ugyancsak nehéz teljesen lerágni: a Biblia és a mítoszok kapcsolatáról szóló témát. Itt a blogban már sokat írtam a mítoszokról. Szó esett például arról, hogy a mítosz nem a keresztények ellensége, sőt hiánya inkább fájó a mai világban. Beszéltünk arról, hogy nem érdemes a mítoszt és a történelmet erőszakosan szétválasztani egymástól a szövegben. Említettem hogyan fejlődhetnek a mítoszok, és persze  arra is mutattam példát, a Bibliában hol fordul elő mitikus szöveg. Mégis, kár lenne elhallgatni a tényt, hogy fundamentális ellentét is feszül a Biblia és a mitologikus világkép között.

John H. Oswalt
A témát azért veszem most elő, mert éppen elmélyülten böngészem az amerikai ószövetséges John H. Oswalt egyik művét, melyben a mítoszt és a Szentírást egymás mellé teszi. Bár az a benyomásom, hogy a szerző meglehetősen morózusan és mereven kezeli a kérdést (az embernek folyamatosan az az érzése, hogy Oswalt bármi áron arra törekszik, nehogy kiderüljön, hogy a Biblia és a mítoszok kapcsolatban állhatnak egymással), mégis nagyon sok elgondolkodtató labdát dob fel a kérdésben. 

Szó se róla, a szerző annyit azért elismer, hogy bizonyos pontokon a Szentírás és a mítoszok, illetve a közel-keleti gondolkodásmód tényleg hasonlítanak egymásra. Az egyik hasonlósági pont főként bizonyos rituális gyakorlatok formáit érinti, például az áldozatbemutatás módját vagy éppen a szentély, esetleg a templom elrendezését, mely olyasmi a zsidóknál, mint a kánaáni népeknél. Sőt, a templomi dekorációk stílusa is hasonlít a kánaáni mintákra. A másik hasonlóság a nyelvezetben és kifejezésekben, azaz a bibliai szóhasználatban található. Ez nem meglepő, ha például a teremtéstörténetre gondolunk. Végül bizonyos gondolkodásminták közös halmazáról is beszélhetünk, mert amit Izrael jó gondolatnak talált a mítoszokban, azt adott esetben kissé átformálva saját hitvilágára, előszeretettel beépítette a szövegekbe. Ezekről már a korábbiakban szó esett itt a blogban.

Szerintem nyilvánvaló, hogy az ókori kultúrák megismerésekor sokkal izgalmasabb a hasonlóságokkal foglalkozni, mint a különbségekkel, mindazonáltal kár lenne letagadni, hogy a bibliai szöveg mögött meghúzódó valóságszemléletben van egy nagyon gyökeres, mondhatni perdöntő eltérés a mítoszok világnézetéhez képest. Ez az alapvető eltérés valóban annyira alapvető, hogy már csak emiatt is nehéz kerek perec azt mondani a Bibliára, hogy "pusztán mítosz" lenne. Miről van szó?

A mitikus gondolkodásmódnak van egy rendező elve, ami ha úgy tetszik, az egész valóság szemléletét meghatározza. Ezt két szóval lehetne jól visszaadni: összefüggés és folyamatosság. A mítosz szerint a valóságnak (mondhatjuk azt is, hogy a kozmosznak) alaphangon három dimenziója létezik: az istenek világa, az emberek világa és a természet. Ez a három pedig mintegy egymásba kapcsolódva, sőt néhol már inkább egymásba olvadva létezik. Eddig ez nem tűnik olyan fene nagy dolognak, pedig rengeteg következménye van. A mítosznak ez a három dimenziót összemosó észjárása sok mindenhez vezet. 

A mítosz látásmódjának dimenziói
Például - maradva az ókorban - Baál szobra nemcsak egy szobor, hanem valamiképpen maga Baál is: ami a szoborral történik, az titokzatos módon az istenséggel is történik és viszont. A három dimenzió (isteni, emberi és a természet) minden idegszálában összefügg egymással és a köztük lévő határok elmosódnak. Vegyük végig mind a három dimenziót! Az istenekben van valami emberszerű, de a természethez is közük van, sőt a mítosz sokszor a természet erőit személyesíti meg istenekként. Az emberek lehetnek istenek vagy félistenek, és valamiképpen bennük lakik az istenség, de a természethez is kapcsolódnak. Végül a természet gyakran testesíti meg az isteneket, de az ember is bizonyos értelemben eggyé válhat a természettel. A három dimenzió között tehát meglehetősen halovány az elválasztó vonal, az egyik dolog sokszor átfolyik a másikba, illetve könnyedén egybeolvad vele. 

Egyébként erre az elegyítésre jó példa szerintem a bálványszobor, amit az ókori népekben - Izraelen kívül - szinte minden kultúra alkalmazott. A bálvány csaknem ideális ennek a "hármas összefolyásnak" az ábrázolására, a három dimenzió összetartozásának a demonstrációjára. A bálvány tipikusan fából vagy kőből készül, azaz a természet anyagaiból, így van köze a természethez. Általában a bálványszobrokban emberszerű vonásokat lehet felfedezni, ugyanakkor rituálisan felöltöztetettek és az emberszerűség mellett egy misztikus, túlvilági megjelenést is hordoznak. A bálvány maga tehát ennek a mitikus összeolvadásnak a praktikus reprezentánsa.

A három szegmens keveredését az is jól mutatja, hogy az összeolvadás folyamatosságot is jelent. Például az időben: a mitikus gondolkodásmód szerint az élet ciklikusan ismétlődő dolgok sorozata, aminek valószínűleg soha nincs vége. Ami volt, az megint lesz, és ami lesz, az már korábban is volt. A folytonosság nemcsak az időben adott, hanem személyes értelemben is. A személyesség kifejezetten problémás tud lenni a mítosz szerint, hiszen az egyik embert a másiktól éppen a személyisége különbözteti meg. Nem is meglepő, hogy a mitikus gondolkodásmódban az istenek nem teljesen személyesek, sőt a karaktereik laposak és sztereotipikusak. A mítoszok istenei inkább erőket képviselnek, az emberek személyisége pedig nem túlságosan fontos. Az egyén csak egy csepp a tengerben, a csepp pedig nem, hanem a tenger az, ami számít. Végül pedig azt is érdemes lehet elmondani, hogy egy olyan világszemléletben, melyben a dolgok összefolynak egymással, etikáról is nehéz beszélni. Mivel a határok elmosódnak, az abszolút értékeknek morális értelemben nem sok értelme lehet. A mitikus látásmód nem akar határoló vonalakat felhúzni, ezért erkölcsi tekintetben nemcsak hogy lehetséges a relativizálás, hanem egyenesen szükségszerű is. Ráadásul, ha az ember egy a természettel, akkor nincsenek éles határok az emberi és az állati lét között, és ugyanez igaz lehet a nemekre, az emberi viszonyokra és kapcsolatokra.

Nos, természetesen felmerülhetnek példák a Bibliából is, melyek mintha egyébként igazodnának ehhez a folyamatosságot és összeolvadást képviselő mitikus szemlélethez. Például a Biblia is bizonyos értelemben összeköti az embert a teremtett világgal, a természettel ("porból vagy..."), no meg az isteni szférával ("saját képére és hasonlatosságára..."). A természet erői mögött ott lehet Isten a Szentírás szerint is (gondoljunk csak arra, amikor például Isten esőt ad vagy Jézus lecsendesíti a vihart). Itt jön elő egyébként az, amit kritikával írtam Oswalt könyvéről: mintha szándékosan elfeledkezne ezekről a párhuzamokról, csak hogy a mítoszt a Bibliától minden áron elkülönítse...

Mégis, igaza van abban, hogy a bibliai szemlélet minden párhuzam ellenére mégis egy egészen más alapon áll: tud a fenti "három dimenzió" közti kapcsolódási pontokról, de a transzcendeciát teszi meg alapelvvé és nem a folyamatosságot. Ennek alapja persze az, hogy Isten nem része ennek a világnak, még akkor sem, ha a szövegben azt olvassuk, hogy immanens módon beavatkozik az események menetébe. Isten nem a kozmosz, és a kozmosz nem Isten. Határozott vonal van a három komponens, azaz Isten, az emberek és a természet között. Mivel Istennél a teremtéstől kezdve vannak kategóriák, ezért a dolgok nem folyhatnak össze egymással: ez pontosan az ellentéte a mitikus világlátásnak. És valószínűleg ez lehet az egyik oka a bálványkészítés tilalmának: mivel a bálványban a három dimenzió találkozik egymással, ez azt is sugallja, hogy az istenség része ennek a világnak és ezáltal irányítható, manipulálható, megragadható. A szentírási transzcendens világszemlélet szerint azonban a három kategória között elválasztó vonal húzódik.

Szerintem érdekes mindezek után belegondolni abba, hogy az ókori  mitikus látásmód gondolati alapjai mintha erősödő módon jelennének meg a mai szekuláris világban. Ma a folyamatosságról és ezáltal a határok megszűnéséről beszélni trendi álláspontnak tűnik. Sokkal egyszerűbb ez, mint bonyolult kategóriákat felállítani, mint elválasztóvonalakat húzni és megindokolni, miért éppen ott vannak, ahol vannak. Erkölcsi értelemben ugyanez igaz: az értékek összeolvasztása rendkívül egyszerű és kényelmes álláspont. Mégis, az etika története azt mutatja, hogy az emberiség szinte ösztönösen (mondhatni belülről) kezd tiltakozni bizonyos idő eltelte után, ha ez a határok nélküli állapot sokáig fennmarad: ezt ugyanannyira elviselhetetlennek érezzük, mint a túl szigorú kategóriákat.

Az a tény, hogy a Biblia valamennyit átemel a mítosz folytonosságra és összemosásra hajlamos gondolkodásmódjából, ám közben mégis megőrzi a "három dimenzió" közti elválasztó vonalakat, szerintem jó üzenet manapság: mintha egyfajta "arany középutat" mutatna a szélsőséges liberalizmus és a túlzásba vitt konzervativizmus között. A második részben azt szeretném megmutatni, hogy mindez miért csakis a monoteizmus talaján állva működhet.

2016. október 12., szerda

Fontos ennyit rágni a "teremtés csontját"?

Olvasóim egy részének talán már a könyökén jön ki, hogy bizonyos idő elteltével újra és újra visszatérek a teremtés kérdéséhez. Foglalkoztam már vele az evolúció kapcsán, a mítoszok kontextusában, műfaji értelemben és teológiai mondanivalóit illetően (utóbbival például itt és itt). Írtam sorozatot Ádám történetiségéről és a teremtéstörténet funkcionális felfogásáról. Hogyan lehet egy ennyire lerágott csontot ilyen sokszor nyalogatni? És mi értelme van ennek?

Szerintem már ezt is leírtam, ráadásul nagyon is triviális. De annyira idevág, hogy egyszerűen muszáj megint előszednem: a teremtés nem pusztán az a történet, ami a Biblia első két lapján olvasható. Tudom, hogy sokan tisztában vannak ezzel, de mégis fontos kijelenteni, mert ebből az alapállításból fogok most kiindulni. A teremtésteológia, a teremtés és az eredetkérdések, mint koncepciók sokkal többet takarnak a két teremtéstörténetnél. Ám miért foglalkozok megint ezzel? Sefatias blogja legújabb bejegyzésében leírt néhány mondatot, ami miatt úgy határoztam, ismét végignyalogatom ezt a bizonyos csontot:
(Isten...) "Egyáltalán  nem foglalkozott azzal, hogy pontos információval lásson el bennünket az élet létrejöttével kapcsolatban, így nekünk sem kell a kérdést feszegetnünk... ... És ezt az életet nem arra kell felhasználni, hogy olyan múltba és homályba vesző kérdéseken veszekedjünk, aminek akkor se lenne haszna, ha dönteni tudnánk benne..."
Ez persze valahol igaz: tényleg nincs pontos információnk a Bibliában (amennyiben azt valamiféle egzakt, tudományos közlésnek tekintjük) az élet eredetéről. Mégis, a bejegyzés egészéből és ebből a mondatból az cseng vissza az én fülemben, hogy ezért kár is az ehhez hasonló kérdésekkel foglalkozzunk.

A felvetés tehát világos: kell foglalkozni az eredettel vagy sem? Fontos ez valamiért vagy kevésbé az? Nyilván itt és most nem az evolúcióbiológia relevanciájáról vagy a természettudományos eredetmagyarázatok jogos létezéséről van szó, hanem arról, hogy keresztényként játszik-e bármiféle szerepet a hitünkben, ha ebben a témában elmerülünk. Minek rágjuk ezt a csontot? Tényleg csak akkor lenne fontos foglalkozni ezzel, ha pontos információ állna a rendelkezésünkre? Miért révedek én ilyen sokat a múltba és miért törődök ennyire kiemelten a teremtés kérdéseivel?

Nem szeretnék Sefatiasnak félfogról odavetni egy olyan, egyébként nagyon is helyes és igaz választ, hogy az eredetkérdés roppant izgalmas és lenyűgöző téma (számomra legalábbis megunhatatlan és kimeríthetetlen), mert ez még önmagában inkább szólna az én teológiai ízlésemről, mintsem valamiféle objektivitásra törekvő feleletről.

Ám a teremtést és a hozzá kapcsolódó kérdéseket mégis nagyon fontosnak érzem teológiai szempontból is. És úgy látom, a Bibliában sem elhanyagolható ez a témakör: egy zsidó ember számára a teremtés nem önmagában volt érdekes, hanem mint magyarázat a dolgok eredetére. A Genezis könyve nevét is érdemes megjegyezni: ugye maga a "genezis" szó eredetet jelent, de ez nemcsak a világ vagy az emberiség eredetére vonatkozik. Ha végiggondoljuk, a Genezis könyve tele van mindenféle dolog eredetével: kezdve a világgal és a teremtményekkel (dolgok, állatok, emberek), ír a házasság eredetéről, a bűn eredetéről, a gyilkosság eredetéről, vagy éppen a beszélt nyelvek eredetéről. De mintha írna arról is, miért és honnan jönnek a természeti katasztrófák (özönvíz), nomeg mi az eredete a zsidó népnek, honnan ered az "Izrael" név, illetve még olyan kisebb volumenűnek tűnő dologról is, hogy miért nem eszik meg a zsidók a csípőizom inát (Gen 32,33). Tehát ez a könyv mondhatni tele van eredetmagyarázatokkal. És akkor most végigszaladhatnánk az egész Biblián, hogy még hányszor is kerül elő valamilyen formában a teremtés - például Jób könyvében vagy a Zsoltárokban, a próféták szövegeiben, esetleg Pál teológiájában vagy éppen a Jelenések Könyvében, amikor már az új teremtésről van szó.

Egyszóval és röviden: szerintem nehéz azt mondani, hogy nem kell feszegetni olyan kérdéseket, melyek valami létrejöttével, azaz eredetével kapcsolatosak, mert a Genezis könyve maga feszegeti őket. Nekem ebből úgy tűnik, az eredetkérdések hangsúlyosak és nem mellékesek, már csak mennyiségüknél fogva is. Az egy más kérdés, hogyan értelmezzük ezeket a szakaszokat, de az értelmezés fontossága szerintem nehezen vitatható - ehhez túl sokszor kerül elő a téma a szövegekben. De miért izgatták a zsidókat az eredetkérdések ennyire?

Helyesen írja Rózsa Huba, hogy a zsidók úgy gondolták, ha valami alapvető kérdésre keresnek választ, akkor azt legjobban az eredetnél lehet megragadni, vagyis az adott dolog kiindulópontjánál. "A pillanatnyi jelen, amiben most élünk, azért olyan amilyen, mert ilyen és ilyen volt a múlt, ahol az egész elkezdődött" - szólt a logika. A teremtésteológia egyik lényege tehát az, hogy feltárja a múltat, mert csak akkor értjük meg jobban a jelent. Ez az alapelv és gondolkodásmód szerintem ma is elsajátítandó és gyakorolt itt és most a mi világunkban is. Ösztönösen nyúlunk vissza a múlthoz, hogy megmagyarázzuk azt a helyzetet, amiben most élünk. Mai példa (és nem vitaindítónak említem!): a menekültek azért érkeznek ilyen nagy számban Európába, mert a nyugati országok szétverték az arab államokat és ez káoszhoz vezetett - így szól az egyik lehetséges eredetmagyarázata az aktuális migránsáradatnak. Ez tipikusan aetiológia: a múltat értelmezem, hogy a jelent magyarázzam vele. Annyira jellemző és hétköznapi eljárás ez, hogy szinte szót sem érdemel, és sokat is használjuk.

A bibliai teremtés és eredetkérdések is valami későbbi dolgot akarnak magyarázni, és ezért foglalkoznak ilyen sokat a kezdetekkel. Szerintem ez a "későbbi dolog" keresztény szemmel nem más, mint az egész Szentírás legfontosabb rétege, vagyis a megváltás. Én úgy látom, a teremtés és a megváltás bizonyos szempontból két összetartozó elem. Bár engem érdekel az evolúcióelmélet, mégis valahol rossznak gondolom, hogy mára a teremtésteológia szinte elveszett a "teremtés vs. evolúció" vitákban. Nekem az a véleményem, hogy a teremtést nem az evolúcióval, hanem a megváltással együtt lehet jól megérteni. Másként fogalmazva, a teremtés mondja el annak a teológiai hátterét, miért van szükség a megváltásra. A megváltás teológiája pedig arról (is) beszél, hogy mi az a múlt, ami a megváltás eseményének a kiindulópontját képezi - ami felől nézve összeállhat a kép. A kettő dialektikája ad ki egy teljes üzenetet, amiért talán az egész Biblia íródott.

Tudom persze, hogy vita az mindig, mindenről megy, a teremtésről és a megváltásról is. Mégis azt hiszem, egyik sem nélkülözhető, és a sok agyalás, verbális pofozkodás vagy teológiai koncepció ellenére is kirajzolódhatnak olyan üzenetek, melyeket nem lehet feleslegesnek nevezni. Én tehát valahogy ezen a nyomvonalon indulnék, ha a teremtés fontosságáról gondolkodnék, és ebben a kontextusban semmiképpen sem mondanám feleslegesnek a teremtéssel és az eredettel kapcsolatos felvetéseket. Úgyhogy, olvasóim egyike sincs biztonságban: számíthatnak rá, hogy időről-időre előszedem még az ehhez hasonló témákat...

2016. október 9., vasárnap

A puszta semmi

Hogyan kell felkészülni a világ megváltására? Az evangéliumi forgatókönyvet tudjuk: a Szentlélek elvisz egészen az ördögig, aki aztán megkísért. Jézus pusztai megpróbáltatásai egy rövid kis epizódnak számítanak az evangéliumban, ám a kolumbiai rendező, Rodrigo García úgy gondolta mégis megéri önálló filmet forgatni belőle. Nem volt rossz ötlet, de igazán jó sem. (Spoileres vélemény következik!)
Jézus (Ewan McGregor)
Csontig rágott közhely, hogy a négy evangéliumi leírást és a teljes kortörténetet összerakva sem kapunk mindent kimerítő Jézus-életrajzot. Krisztus földi életében bőven maradtak fehér foltok ahhoz, hogy a termékeny művészi fantázia kipótolja őket: ez a magyarázata a néhol megmosolyogtató, néhol elgondolkodtató apokrif irodalomnak és például napjaink filmművészetének is, melyben úgy tűnik megint reneszánszukat élik a bibliai témák.

Jézus pusztai megkísértése a bibliai perikópában tulajdonképpen néhány mondatra korlátozódik, amit minden vasárnapi iskolát végzett ember ismer: sátáni sugallatra előbb a követ kenyérré kellene változtatnia, aztán jön a föld összes országának felkínálása, majd végül a késztetés leugrásra a Templom tetejéről. Mindez a három villanásnyi próba soknapos böjtöléssel és pusztai gyötrődéssel együtt. No, hát ezekről egyetlen szó sem esik García filmjében.

A Last Days in the Desert-ben inkább azt látjuk, hogy Jézus (Ewan McGregor) kint van az egyébként gyönyörűen és elragadóan fényképezett pusztában, és csak vándorol egyik sziklahasadéktól a  másikig, miközben néha megpróbálja szólongatni a Mindenhatót. Néha meghúzza a vizes flaskát, kiszórja szandáljából az apró kavicsokat, de egyébként csak gyalogol napfelkeltétől naplementéig. Az már a film első öt percéből kiderül, hogy túlságosan sok szövegre vagy pergő akcióra nem számíthatunk - aminek egyébként sem lenne helye egy ilyen történetben.

Hanem aztán Jézus találkozik egy családdal, amely a pusztában él: szigorú, de zordan kedves apuka, a pusztába beleunt és Jeruzsálembe vágyódó kamaszgyerek, és egy haldokló édesanya. Tulajdonképpen a komplett család maga a csőd, ráadásul a semmi közepén: igazán szép feladat egy szolgálatára készülő Megváltónak, és az egyszeri néző arra is számít, hogy most jött el a pillanata Jézusnak, hogy végre cselekedni kezdjen. Nem feltétlenül valami velőt rázó csodára vagy a Hegyi Beszéd bétaverziójára várunk, ami még a formálás fázisában van, csak valamire, ami icipicit segít ennek a családnak kimozdulni a holtpontról. Egy kicsi ösztönzésre, ami egyszerűbb a vízenjárásnál, és amit egy átlagosan képzett családterapeuta is meg tud csinálni. Ám a McGregor által egyébként korrektül eljátszott Jézus-karakter a film teljes játékideje alatt abszolút tehetetlennek és tanácstalannak tűnik. Gyenge és ezt tudja is magáról, ám nem is kíván semmit tenni ellene. Ebben legalább következetes: tulajdonképpen nem csinál semmi különöset, csak a rezignált kívülálló közömbösségével szemléli ennek a három vergődő embernek a sorsát. Nem avatkozik közbe úgy igazán, nem mond semmi használhatót, egyszerűen csak próbál jelen lenni a család életében, mint egy meggörnyedt öregember, akit letámasztottak a hintaszékébe és ott felejtették a bekapcsolt tévé előtt.

A film legjobb pillanatait pedig elviszi az ördög. Aki egyébként Jézus formájában jelenik meg, sőt mintha inkább Jézus árnyékszemélyisége lenne. Neki vannak éles monológjai, ő a rossz lelkiismeret hangja, akit a néző ösztönösen utál, néhány mondatával azonban sokszor mégis kénytelen egyetérteni. Végül azért - legalább ennyiben hű marad a film az evangéliumhoz - Jézus felülkerekedik és maga  mögött hagyja, hogy egy teljesen értelmetlen záróképsorba torkollhasson a film.

A Last Days in the Desert nem került a magyar mozikba és ahogy látom, a közönség véleménye szerint sem sikerült túlságosan színvonalasra. Mégsem tudnám azt mondani rá, hogy rossz film lenne: van benne valami, ami miatt éppen hogy, de nem veri le a lécet. Mintha egy olyan üzenetet akarna átadni, hogy a távol lévő Atya, aki messze van tőlünk és odafentről figyel bennünket, akkor sem jött sokkal közelebb, amikor a Fiúban egészen emberré lett: addig a hatalmas Isten félelmetes erejének mi voltunk kiszolgáltatva, most pedig Jézus emberként nekünk szolgáltatta ki magát. Sarkos, teológiailag pontatlan és elnagyolt üzenet ez, mely sok sebből vérzik, mégis kitapintható benne az igazság morzsája. Ez a film tehát Jézus pusztai megkísértésének egy értelmezése, és mint ilyen, egy elszalasztott lehetőség. A bibliai sztori ugyanis olyan alapanyag, hogy egy-egy igazságmorzsánál többet is ki lehetett volna hozni belőle.

2016. október 5., szerda

Szent zsákutca

(A fiatal) Billy Graham
Igazán kiváltságosnak érzem magam, hogy amerikai utam során megnézhettem egy Billy Graham életét bemutató kiállítást, ami a világhírű evangélista egész életművét akarta időrendben bemutatni. A kiállítás jól volt megcsinálva és kifejezetten tetszett is. Ám az egyik vitrin előtt valami megzavart, és ezt az érzést a napokban megint átéltem, amikor belenéztem egy keresztény propagandafilmbe, melyben Graham és Charles Templeton életét hasonlították össze. Utóbbi olyasvalaki volt, aki nagy evangélistaként kezdte, ám végül elfordult a kereszténységtől.

Nem akarom hosszasan magyarázni, hogy tényleg tisztelem Billy Graham személyét. Nemcsak azért, mert egész életében kitartóan helytállt elhívásában - bár azt hiszem ez már önmagában megérdemelné a tiszteletet. Szinte páratlannak tartom abban is, hogy személyét széltében-hosszában respektálják az egész kereszténységben. Sosem volt igazán botrányhős, nem voltak látványos túlkapásai, szexuális botlásai, durva teológiai túlzásai. Ő csak beszélni akart és beszélt is az evangéliumról, és nem is akart ennél többet tenni. Hatását ismerjük, vagy úgy is fogalmazhatok: a többi történelem.

Mégis, amikor teremről-teremre és vitrinről-vitrinre végignéztem a róla szóló kiállítást a Wheatoni Egyetem elegáns épületében, az egyik ponton kis zavartságot éreztem magamban. Egy stációnál régi fényképeket láttam Billy Grahamről, amikor még ifjú hívőként kereste a helyét és az elhívását az egyházban. A képek alá írt szövegből kiderült, hogy ez a jóvágású fiatalember - talán mondhatom, hogy többségünkhöz hasonlóan - ugyancsak átélte a kételkedés idejét saját életében. Ez teljesen normális dolog, amiben semmi meglepő nincs. Graham is úgy járt, mint mindenki, aki egyszer csak eldönti, hogy saját hitének mélyére néz. Ahogy elmélyültebben kezdte tanulmányozni a Bibliát, eljött az idő amikor kritikus kérdésekkel szembesült, például a szöveg keletkezését vagy megbízhatóságát illetően. Azt is elismerte, hogy ezek a kérdések “falhoz állították” és nem tudta megválaszolni őket. Saját vívódásai közepette végül a lehető legkényelmesebb utat választotta:
“Hagyom, hogy a hitem túllépjen a kételyeimen és én egyszerűen csak hinni fogok.”

Másként fogalmazva, nem kívánt elmélyülni abban, hogy válaszokat találjon, ehelyett egyszerűen úgy tett, mintha ezek a kérdések nem is léteznének. Megemelte a lábát és átlépte őket. A kiállítás anyagából kiderül, hogy Graham ezek után határozta el magát végleg, hogy az evangélium hirdetésének feladatát fogja végezni. Amikor ezt olvastam, olyan érzésem támadt, mint amikor valaki egy frissen lemosott szép autón hirtelen észrevesz egy addig fel nem tűnt horpadást. Minden tiszteletem ellenére úgy éreztem, hogy ha itt állna velem szemben, egy erős kézfogás után kénytelen lennék vitatkozni Grahammel. De persze akkor és ott továbbmentem a kiállítás következő vitrinjéhez, hogy megtudjam az életmű folytatását.

Most viszont megálltam megint, és megfogalmaztam egy kérdést. Ha valaki arra teszi fel az egész életét, hogy evangélistaként az igazságot akarja hirdetni, hogyan hozhat olyan döntést, hogy szolgálata megkezdése előtt éppen az igazság feltárására nem kíváncsi azzal a Bibliával kapcsolatban, amiből prédikálni akar?

Ebből a kérdésből sok másik is következhet, melyekkel most nem kívánok foglalkozni. Inkább utalnék megint a bevezetőben említett propagandafilmre. A filmben Graham mellé Charles Templetont hozzák illusztrációnak. Templeton pályája elején hasonlított Billy Grahamra. Ugyancsak neves, tömeget megmozgató és megszólító evangélista volt a maga idejében. Ő is pontosan ugyanúgy, mint mindenki, eljutott a hitével kapcsolatos kritikus kérdésekhez, ám Grahammel szemben elmélyült teológiai tanulmányokba kezdett, mert válaszokat akart kapni. Ez végül odáig vezetett, hogy elfordult a hitétől és erről könyvet is írt. A filmben a néző számára küldött üzenet egyértelműnek tűnik: “ugye-ugye: ha nem akarod elveszíteni a hited, tegyél úgy, mint Billy Graham és ne úgy, mint Charles Templeton!”. Vagyis egyszerűen: ha kérdések merülnek fel, ne foglalkozz velük, hanem ugord át őket és "csak higgy”! 

Ám úgy vélem lesznek olyanok, akik a készítők szándékai ellenére Templeton és Graham pályafutásának összehasonlításából egészen más üzenetet fognak levonni. Ez valahogy így szól: “ha kellemetlen kérdésekkel találkozol, akkor az elmélyült kutatás végére a hitednek is vége lesz, mert ez természetes módon ide vezet”. Lehetséges, hogy még más üzenetek is találhatók mindebben, nem tudom.

Mindazonáltal mindkét üzenet lehangoló. Kikerülni a kényes és nehezebb kérdéseket és egyszerűen szemet hunyni a dilemmák felett - szerintem egészségtelen hozzáállás. Ilyen szempontból kissé groteszk, hogy ez a kiállítás pont Amerika egyik patináns keresztény egyeteméhez tartozik, ahol erőteljesen bátorítanak a teológia művelésére és a tudományos igényességű kutatómunkára. Mi ez, ha nem éppen az ellentéte annak, amit Billy Graham tett? Ugyanakkor arra gondolni, ha mégis kíváncsi valaki a válaszokra és elmélyül a nehéz kérdésekben, akkor fel kell adja a meggyőződését - ez sem éppen kellemes gondolat.

Nincs tehát más választás? Bezárkózás vagy aposztázia?

Úgy vélem, hogy van. És azt is hozzá kell tennem, hogy az ehhez hasonló üzenetek, melyek ezt a két opciót akarják felkínálni, túlontúl ismerősek számomra. A bináris látásmód, mely radikális, kemény és feszes "igent" vagy "nemet" akar kicsikarni, és nem ismeri az egyensúlyt két dolog között - ez a jó öreg fundamentalista észjárás, csomagolják bármilyen keresztényi papírba vagy tálalják is korszerű médiatechnikákkal. Nem más ez, mint szent zsákutca, melynek ráadásul van egy káros pszichés hatása is: arra ösztönöz, hogy az ember ne nézzen szembe a kételyeivel. A kételkedés nélküli hit pedig - fanatizmus. Az a tény, hogy az ember nagyjából harmincas éveitől kezdve elkezd szembefordulni önnön meggyőződéseivel és úgy érzi, az élet rákényszeríti arra, hogy kérdéseket tegyen fel, vagy már megválaszoltként elkönyvelt kérdésekre újra rákérdezzen, egészséges fejlődési stádium minden értelmes ember életében. Ennek az életszakasznak megvannak a súlyos kognitív nehézségei és az örömei is (mint az összes többinek). Ha mégsem engedjük eljönni valamiféle szentségre hivatkozva, éppen az Isten által teremtett "normális működésünkkel" kerülünk szembe.

A kérdés nem az, hogy kell-e kételkedni - mert ez velejárója a hitnek. Hívőként a kérdés inkább az - hangozzon bármilyen furcsán - hogyan kell jól kételkedni? Ez már egy másik bejegyzés témája volna.