2016. március 30., szerda

Ne legyünk anyagiasak! - a teremtéstörténet funkcionális keretben (1)

Már megint? Már megint. A teremtés a lerághatatlan csont, az örök vitaalap, a kiapadhatatlan teológiai forrás. A szakadatlanul zúduló publikáció és könyváradatban úszva az emberben erősödik a meggyőződés, hogy már nagyon nehéz bármi elgondolkodtatót és frappánsat felvetni a világ és az ember eredetével kapcsolatban. Mi van még, amit a teremtésről el lehet mondani? Nos, meglepetésemre a korábban már említett John H. Waltonnak sikerült erre a kérdésre válaszolnia, nem is akárhogy: keményen megütötte az ingerküszöbömet. Könyve annyira felcsigázó, hogy bár még be sem fejeztem, úgy döntöttem, máris sorozatot írok róla.

Egyik kedvenc konzervatív teológusom, John Lennox keményen kritizálja Walton teremtéssel kapcsolatos teóriáját. Lennox kritikájának alapja, hogy Walton egy meglehetősen furcsa és merész kijelentést tesz: szerinte a Genezis hatnapos teremtéselbeszélése nem a materiális eredetről akar bennünket tájékoztatni. Őszintén szólva ez a megállapítás nemcsak Lennoxot, de engem is fejbe vágott. Az első gondolatom az volt, hogy ez biztos valami hülye vicc. A teremtés nem az anyagi világról szól? Nem a fizikai valóság eredetéről akar beszámolni? Akkor ugyan miről? Hogy lehet egy ilyen kijelentést komolyan gondolni, és legfőképpen komolyan venni?
John H. Walton

Mivel Waltontól korábban már olvastam, és azt is tudom, hogy az általam nagyrabecsült Wheaton College ószövetséges professzora, ráadásul a héber nyelv specialistája, nem tudtam hova tenni az egészet. Ráadásul az elgondolásait kifejtő The Lost World of Adam and Eve című könyvét a Christianity Today az év legjobb művei közé jelölte, a könyvet ajánlók között pedig ismert evangéliumi kutatók nevei szerepelnek. A kötetben ráadásul N. T. Wright is jegyez egy szakaszt, akit újfent hiteles teológusnak vélek. Persze nem kell megszédülni a nagyobb nevek vagy a siker hallatán, hiszen a téveszmékről szóló könyveknek is megvan a maguk piaca - de ez a csomag így együtt igencsak felkeltette az érdeklődésemet, mert számomra hiteles emberek adták a nevüket hozzá. Egyszóval, beszereztem a kötetet és elkezdtem gyűrni. És amit eddig találtam benne, az kétségkívül nagyon gondolatébresztő volt. Nem leszek képes részletesen leírni és igazán visszaadni a tartalmat, egyelőre csak a főbb vonások bemutatására törekszem. Bár a végső értékelést mindig a végén illik kimondani, előzetesen mégis megjegyzem, hogy nekem úgy tűnik, Lennox félreértette Walton mondanivalóját. Erről maga Walton is tehet, mert néhol félreérthetően fogalmaz: mintha tényleg azt kívánná mondani, hogy a Genezis teremtéselbeszélésnek nincs köze a fizikai valósághoz. Olvasva a könyv tartalmát azonban kiderül, mire is gondol valójában. 

Természetesen nincs olyan épelméjű ember, aki úgy vélekedne, hogy a teremtéstörténetek nem a valós világról beszélnek. Amire Walton gondol, hogy ezek a narratívák a világot alapvetően nem materiális érdeklődéssel közelítik meg, és ez a perspektíva észlelhető a szövegben. Kérném az olvasót, hogy mielőtt az asztalra csapva felháborodna, micsoda égbekiáltó eretnekséget is állít itt Walton, most adjon egy esélyt ennek a gondolatnak, és tekintse át ezt a néhány részes sorozatot! A döntést meghozhatja utána is.

Walton azt mondja, az ismerkedést és a megértést nem a Genezis szövegénél, hanem saját kultúránk háza táján kell kezdenünk. Kétségtelen, hogy a nyugati világot, és benne a nyugati embert nagyon erősen áthatja és meghatározza az anyaghoz, a matériához kapcsolódó szemlélet. Sajnos vagy szerencsére, ez alól a keresztények sem mindig kivételek. A szó minden értelmében anyagiasak vagyunk, és amikor az univerzum eredetéről gondolkodunk, akkor (többek között a tudomány tekintélye miatt is), ontológiánk az anyag eredetére, az anyag származására redukálódik. Úgy is fogalmazhatunk, hogy számunkra a világ eredetének kérdése valahol ott kezdődik, hogy az anyag eredetére kérdezünk rá: honnan van a kézzelfogható, a materiális világ? Mivel mindez ennyire alapvető és meghatározó a mai kultúrában, eleve nem vesszük figyelembe, hogy más helyeken és más korokban másként gondolkoztak, és egészen más állt érdeklődésük homlokterében. Amikor a Genezis nyitó fejezeteit olvassuk, akkor is ezzel a "materiális-szemüveggel" tesszük, ezért magától értetődően azt gondoljuk, az anyag érdekelte az ókori szerzőket, az anyagi dolgok eredete áll a textus fókuszában.

Annyit jó szívvel beismerhetünk, hogy igencsak valószínű: a szöveg megalkotói nem tarthattak szem előtt bennünket, mai olvasókat, akiknek a létezéséről sem volt tudomásuk. Nem osztoztak velünk a naturalista, materialista világképünkben, vagy akár a tudományos paradigmáinkban és az ebből következő értékrendünkben sem. Valószínű, hogy az archaikus emberek nem voltak materialisták. Ha szeretnénk megérteni mit értettek létezés alatt, mit jelentettek számukra a teremtés előtti állapotok, akkor nekünk kell az ő világukhoz alkalmazkodunk és nem azt várni, hogy a bibliai szöveg idomul majd hozzánk. Ez eddig trivialitás - százszor hangoztatott közhely a teremtéstörténet kapcsán. Nézzük meg mi történik, ha ezt tesszük!

A teremtés elején nem olvasunk arról, hogy Isten bármiféle anyagot alkotott volna. Isten az eget és a földet hozza létre, nem pedig egyféle "ősgyurmát", amiből építőmesterként összehozza a világot. A Gen 1,2 szerint inkább úgy tűnik, a teremtés legelején egyfajta kezdőállapot (a föld és a vizek) állt rendelkezésre, de formátlanul és kialakítatlanul. Az erre utaló "tohu wabohu" kifejezésből a bohu még húsz alkalommal fordul elő az Ószövetségben (ennek fele Ézsaiás könyvében olvasható), és jellemzően vadont, pusztaságot vagy kietlen helyet jelent. Olyan is előfordul, amikor egy pusztítás eredményeként előállt állapotot takar, valamikor pedig céltalan vagy jelentés nélküli dolgokra kíván rámutatni. Mindazonáltal ha megpróbáljuk a bohu jelentését megragadni, akkor leginkább valamiféle olyan dologra vonatkozik a héber észjárás szerint, amely nélkülözi a rendezettséget és a funkcionalitást. Ebből az következhet, hogy a teremtés előtti szituációban a "tohu wabohu" nem az anyag létezésének hiányára, hanem sokkal inkább a már létező anyag elrendezésének hiányára, a dolgok funkciótlanságára és kialakulatlanságára utal. Az ősi héber gondolkodás szerint a teremtés tehát nem az anyag hiánya, hanem a rend hiánya. Amikor a teremtés kontextusában "nemlétről" beszélünk, akkor ez elsősorban nem anyagi kategória, hanem állapotra utaló szó, azaz rendezetlenség, formátlanság, funkció nélküliség. Ebből arra következtethetünk, hogy szemben a mi materiális érdeklődésünkkel, az archaikus kor embere első megközelítésben nem az anyagra, hanem a rend eredetére kíváncsi a teremtésben. Ám ha a teremtés előtti állapot tekintetében a bibliai szerzők számára nem az anyagi eredet volt az érdekes, akkor felvethető az elképzelés, hogy magát a teremtés aktusát - azaz a hat nap leírását - sem elsősorban a matéria szemszögéből fogalmazták meg. Inkább arra számíthatunk, hogy a funkcionalitás perspektívájából kezelik a kérdést, azaz a "rendrakást" tartják szem előtt, az anyag elrendezését, és nem magukat a konkrét teremtett dolgokat, objektumokat, élőlényeket.

Az az elgondolás, hogy a teremtés nem a "honnan van az anyag?", hanem a "honnan van a rend?" kérdésre akar elsősorban válaszolni, egyáltalán nem ismeretlen a Közel-Kelet más teremtéselbeszéléseiben. Az egyiptomi kozmológiákban például a sivatag és a tengerek, mint "nemlétezők" jelennek meg - nem azért, mert a szó szoros értelmében nem léteznek sivatagok vagy tengerek, hanem mert formátlannak, kaotikusnak, pusztának és vadonnak tűnnek. A sumér és babiloni szövegek hasonló gondolkodásról adnak tudósítást: a kezdeti állapot egyfajta "negatív kozmológia", a rend hiánya, a főistenek nemlétezése, amikor még nincsenek funkciók, a papok nem áldoznak és nem látják el szerepüket. A közel-keleti használatban tehát a "nemlétezés" gyakran a szerep nélküliség, a funkciótlanság eszméjeként interpretálódik.

Ugyancsak érdekes, hogy a Szentírás legfontosabb szava a teremtésre (a héber bárá) nagyon sokszor nem konkrétan az anyagra vonatkozik. Valamit teremteni (bárá) azt jelenti, hogy a nemlétezésből átemelni a létezésbe olyan módon, hogy szerepet és funkciót társítunk hozzá egy rendszer keretén belül. A bárá eredménye nem elsősorban az anyag megjelenése, hanem a rend, a szerepek és a funkciók helyrekerülése, mely a Genezis szövegében két módon, az elválasztás és megnevezés aktusain keresztül történik.

A hosszúra nyúlt első rész végére érve mindezt úgy összegezhetjük, hogy Walton koncepciója szerint a teremtéstörténet szövegének érdeklődése nem az anyag körül forog, hanem a rend eredetére akar magyarázatot adni. Nem az izgatja, honnan van az anyag (a creatio ex-nihilo későbbi fejlemény - a sorozat további részeiben majd szeretnék kitérni erre), hanem úgy tűnik arra kíváncsi, az anyag hogyan rendeződött el és kapott minden szerepet és funkciót a világban. Innen folytatjuk.

2016. március 27., vasárnap

Aki igazán felelős Jézus haláláért...

Ahogy az előző bejegyzésben kissé provokatív módon felvetettem, az evangéliumi elbeszélésből úgy tűnik, mintha a szerzők eltorzították volna Pilátus figuráját. A Biblián kívüli történelmi források és az újszövetségi perikópák összehasonlítása arra a következtetésre vezethet némelyeket, hogy Pilátus nem is volt bizonytalan alkat, hanem nagyon is erős kézzel vezette a rá bízott provinciát. Ám fontos meglátnunk, hogy az evangéliumi beszámolók mögötti szerzői szándék nem az volt, hogy hamis képet adjanak Pilátusról: a hangsúlyeltolódás oka másban keresendő.

Mindenki, akinek van egy csöpp esze, tudja hogy a magyar sajtópiac és tájékoztatás a politikai orientációját tekintve balra vagy jobbra dől. A szó szigorú értelmében elfogulatlan, csont objektív újságírás nem létezik. A híreket, a tudósításokat szűrve kapjuk: nem csupán az események tálalása szubjektív és felel meg bizonyos pártérdekeknek, hanem egy lap vagy hírműsor anyagainak összeválogatása, azok sorrendje, az egyes hírekre szabott időtartam is. Gondosan koreografált módon kapjuk az információt, ami persze nem jelenti azt, hogy a hetilapok vagy hírforrások beszámolói mögött nem valós események állnak. Nos, szerintem Jézus passiótörténete mögött is ott találunk bizonyos szerzői szándékokat, illetve az első egyház, mint értelmező közösség munkáját. Keresztényként talán nem szeretjük beismerni, de Jézus követőinek is voltak koncepcióik, ők sem voltak elfogulatlanok. Többet szerettek volna nyújtani egy távolságtartó, objektív leírásnál: ehhez túlságosan szívügyük volt Mesterük élete, halála és feltámadása. Az evangélium, mint történelmi beszámoló ezért természetszerűleg egy valamennyire körülhatárolható szándékokkal megírt forrás, amely a történtekről szóló híradásokon túl bizonyos üzeneteket is közvetíteni akar. A passiótörténet ebből következőleg nem pusztán híradás, hanem értelmezett beszámoló Jézus szenvedéséről: annak leírása, ahogy az első keresztények a megtörtént eseményeket látták és értették.

Erre különösen jó illusztráció lehet János evangéliuma. Pilátus hezitálása, a Jézus kivégzését akaró felkorbácsolt tömeg követelőzése - úgy vélem, az evangéliumi beszámolók történetisége teljesen megalapozott és tartható. De miért érzünk mégis egy kis hangsúlyeltolódást? Miért tűnhet úgy, hogy Pilátus gyengekezű és bizonytalan ember, s mintha nem is ő, hanem a kiabáló zsidók lennének az okai Jézus kivégzésének? Érdekes megfigyelni, hogy János tudósításában Jézus, mint király és uralkodó jelenik meg a passitörténet eseményeiben. Ez a "király-motívum" - pozitív és negatív kontextusban - végigvonul az egész jánosi textuson.

Jól kifejezi ezt, amikor a Gecsemáné-kertben, Jézus elfogásakor az érte jövő különítmény tagjai a földre esnek: kénytelenek leborulni előtte, ahogy az emberek egy uralkodó előtt teszik. Kétszer is kérdezi őket Jézus, kit keresnek, és kétszer kell tehetetlenül válaszolniuk: "a názáreti Jézust". Jézus végig tudja mi vár rá, úgy tűnik, a kezében tartja az eseményeket. Roppant furcsa, de a jelek szerint uralja saját letartóztatását is. Később arról olvasunk, hogy Pilátus elé kerülve azt mondja: "Igen, király vagyok..." (Jn 18,37). János a "királytémát" következetesen végigvezeti Jézus megkorbácsoltatása és "töviskoronázása" esetében is. Amikor Pilátus szabadon akarja bocsátani Jézust, a tömeg ezt kiabálja: "Ha ezt elbocsátod, nem vagy a császár barátja; mert mindaz, aki királlyá teszi magát, ellenszegül a császárnak." Megint előkerül tehát a király-téma, miután Pilátus bírói székébe ül, és így szól: "Íme a ti királyotok!" vagy "A királyotokat feszítsem keresztre?". Végül Jézus megfeszítésénél a feje fölé titulust helyeznek el, amin ez áll: "A názáreti Jézus a zsidók királya." A feliratot héberül, latinul és görögül írják a táblára, vagyis Jézus királysága az egész világnak szól.

Mindez az egész "királyság téma" Jánosnál persze többnyire a nép gúnyolódásaként jelenik meg, de az evangélium szerzője mégis felhasználja ezt a motívumot, hogy megmutassa: Jézus önként ment a halálba, a szenvedésen és a halálon keresztül lépett trónra, mint Izrael igazi királya. A kereszt a gúnyolódok számára a bukás tényének szimbóluma, míg a Jézust értők számára a Király megdicsőülésének jele. János beszámolójából tehát valamennyire kitapintható a szerzői szándék, hogy Jézust többnek mutassa be egy szerencsétlen körülmények közé keveredett áldozatnál. Nem arról van szó, hogy Krisztus pechjére rossz időben volt rossz helyen, hanem éppen ellenkezőleg. Nagyon is tudatában volt annak mi fog történni vele, és ura volt a helyzetnek, ahogy az egy uralkodótól el is várható.

Nos, úgy vélem, ha azt a kérdést feszegetjük, vajon Pilátus vagy a zsidók felelősek Jézus haláláért, akkor erre a válasz az, hogy igazából egyikük sem. Jézus halálért maga Jézus a felelős. Az irányítás mindvégig az Ő kezében volt. Királyként uralta a történéseket, és dönthetett volna úgy, hogy nem viszi végig azt, amit értünk végigvitt. Az evangéliumok tehát érzésem szerint nem azt akarták hangsúlyozni, hogy itt "a zsidóság" vagy a gyengekezű Pilátus a felelős, hanem inkább azt, hogy Jézus saját döntése alapján halt meg. A kivégzést tényszerűen persze Pilátus jóváhagyásával, a jelen lévő zsidó érdekcsoportok kérésére hajtották végre (ezért ezeknek az embereknek a felelőssége szerintem vitathatatlan), de a végső döntés Krisztus kezében volt. Az első egyház, mint értelmező közösség pedig utóbbira akarhatta felhívni a figyelmünket, hogy meglássuk és respektáljuk saját megváltásunk tényét. Nevezhetjük ezt a beszámolót elfogultnak, de talán jobb szó erre, ha irányítottnak és átgondoltnak hívjuk, mint ami bizonyos motívumokra és gondolatokra akarja terelni a figyelmünket.

2016. március 23., szerda

A "krisztusgyilkos" zsidók, avagy mégsem?

Ha a víz és a vér szavakat együtt halljuk, általában a passiótörténet csúcspontjára, Jézus halálára gondolunk, akinek az oldalából víz és vér tört elő, amikor halott testébe dárdát szúrtak. Megragadta a figyelmem, hogy a keresztre feszítés előtt még egyszer, egy másik szituációban is egymás után fordul elő a víz és a vér, ebből pedig sokak fejében kemény antiszemita gondolatok támadtak. Hát tényleg a zsidók ölték meg Jézust? Nagypénteki eszmefuttatás következik.

Máté evangéliuma 27. részét már valószínűleg minden keresztény rongyosra olvasta. Ez az a pillanat, amikor Pilátus egy hosszabb lelkitusa után végül úgy dönt, átadja Jézust a halálnak és elrendeli a keresztre feszítését. Vizet hozat és mossa kezeit, ezzel kifejezve ártatlanságát - a tömeg pedig egy emberként azt zúgja, hogy "vére rajtunk és fiainkon!" (Mt 27,25). Víz és vér, egymás után, de teljesen más kontextusban. A vízzel Pilátus saját magát akarja menteni, a vérrel pedig a tömeg kívánja ugyanezt tenni, felvéve magára Krisztus halálának felelősségét.

Ez az a mondatszilánk, ami az ókori kereszténységben, de talán sok helyen még a mai egyházban is kiverte a biztosítékot a zsidósággal kapcsolatban. A koncepció úgy szól, hogy Jézust a zsidók ölték meg, őket lehet felelőssé tenni, még akkor is, ha ehhez a római jogrend kereteit használták fel. Nincs miről vitatkozni, hiszen önmaguk vették fel ezt a felelősséget ("vére rajtunk..."), ráadásul több generációra érvényes módon ("... és fiainkon"). Ebből az elképzelésből aztán szinte magától értetődően sarjadt ki a "krisztusgyilkos zsidókról" szóló, nem kicsit antiszemita látásmód, amely mind a mai napig életben van. Nem hívő ismerősöm is akadt, aki a Passió megtekintése után nemcsak azzal a megrendítő érzéssel távozott a moziból, hogy mi történt Jézussal, hanem azt is elkezdte dühösen hangoztatni, kik tették mindezt Vele. Hát persze, hogy a zsidók, úgyhogy jó lesz, ha befogják a szájukat!

Ha közelebbről szemlélni kezdjük a textust és a kontextust, és megpróbáljuk az evangéliumi szöveg kortörténeti hátterét jobban megérteni, úgy tűnik, mintha még rá is erősítene az antiszemita hangokra. Tudom, ez most durván hangzik, ezért mondok két példát. Az egyik maga a kézmosás aktusa. Ez a gyakorlat alapvetően nem római, hanem az Ószövetség világából származik. A Deuteronomiumban olvassuk, ha egy város mellett gyilkosság történik és a tettes ismeretlen: "Majd a meggyilkolt emberhez legközelebb fekvő város vénei mossák kezüket a patakban... s nyilatkoztassák ki: "Nem a mi kezünk ontotta ki ezt a vért"". A zsoltárokban ez áll: "Bár ártatlan vagyok, mosom kezemet" (Zsolt 26,6). Úgy is mondhatjuk, Pilátus itt egy zsidó szokást mutat be, és erre érkezik a kollektív felelősséget elismerő válasz. Úgy tűnik, Máté a tömeg válaszának horderejét még alá is húzza, mert a klasszikus "tömeg" (okhlos) kifejezés helyett "az egész nép" (pas ho laosz) kifejezést használja. Az a kettős tény, hogy Pilátus ártatlannak mutatja magát, a nép pedig önként magára veszi Jézus meggyilkolását, arra terelheti a gondolatokat, hogy akkor itt a zsidók a főbűnösök. Ráadásul az egész esemény a zsidóságra jellemző kulturális elemekkel telített térben történik.

Mindehhez még hozzájárul, hogy az evangéliumi leírásban Pilátus nem egészen úgy jelenik meg, ahogy az általános történelmi forrásokból ismerjük. Ahogy Rózsa Huba írja: "A történeti forrásokból ismert kegyetlen és erőszakos Pilátus nem felel meg az evangéliumokban megrajzolt gyenge, és a tömeg akarata előtt meghátráló helytartónak." Sokakban ezért felmerült az a gondolat, hogy Máté és a többi evangéliumi szerző szándékosan ábrázolja Pilátust egy hezitáló, gyenge, halovány karakternek, mert ezzel is jobban kiemeli a zsidóság kollektív bűnösségét Krisztus kivégzése kapcsán. Hiszen, ha nem is annyira Pilátus a felelős, akkor csakis a zsidók lehetnek azok! Vére rajtuk és fiaikon!

Nagyon röviden tehát ezrek és ezrek ehhez hasonló logika mentén kezdték el hangoztatni a zsidóság bűnösségét. Ez az antiszemita forgatókönyv azonban több sebből is vérzik. A vérző sebekre rámutatni pedig nem igényel súlyos történelmi háttérismereteket. Rózsa mindenekelőtt felhívja a figyelmet, hogy az evangéliumi beszámolókból az is egyértelműnek tűnik, Jézus halála Máté szerint csakis azokat terheli, akik átadták Pilátusnak, és Pilátus is felelős, aki végül halálra ítélte. Azt állítani, hogy Jézust "a zsidók" küldték keresztre, az evangéliumok teljes kontextusában elég meredek túlzásnak tűnik. Folyton lehet hallani, hogy azok akik virágvasárnap még hozsannázva üdvözölték Krisztust, néhány nap múlva szinte egy emberként ellene fordultak. Először ünnepelték és még a ruháikat is leterítették elé, aztán kórusban kiabálva a halálát követelték. Nem mondom, az emberi jellem forgandó, ám ez azért nem tűnik ennyire egyszerűnek. Ugyan miért tettek volna ilyet az emberek? Mitől változott meg ez a tömeg ilyen rövid idő alatt? Minek fordult hirtelen Jézussal szemben?

Nick Page, aki szerintem tök izgalmas könyvet írt Jézus utolsó hetéről, úgy látja, pofonegyszerű a megoldás: nem fordultak ellene. Az egyértelmű, hogy Máté "az egész nép" (laosz) alatt nem a teljes zsidóságot értette. Minden jeruzsálemi zsidót sem érthetett rajta, mert ez ellentmondana a Mt 26,5-nek, ahol arról olvasunk, hogy pont azért nem tudták elfogni Jézust az ünnepek alatt, mert az zavargáshoz vezetett volna a nép között. Az evangéliumokból teljesen az a kép sugárzik, hogy a nép Jézus oldalán állt, vagy legalábbis elég sokan álltak mellette ahhoz, hogy Jézus népszerűsége megnehezítse az elfogását. Ezért történt meg a letartóztatás éjjel, egy félreeső helyen, a Gecsemáné-kertben. A tákolt perrel is pontosan azért siettek, hogy elkerüljék a népharagot, a kivégzéshez pedig olyan időpontot választottak, amikor a zsidók nagy részének figyelme éppen másfelé irányul. Egyszóval azt állítani, hogy Jézussal szemben "a zsidók", vagy akár Jeruzsálem "teljes zsidó populációja valahogy átállt a másik oldalra, egyszerűen ostobaság." (Page) Sokkal inkább úgy tűnik, Jézussal szemben egy válogatott tömeg állt, melynek szóvivői a főpapok és vezetők, a Templom arisztokráciája és a hozzájuk kapcsolódó tábor lehetett. Ez a hipotézis ráadásul megfelel a kortörténeti ismereteinknek is: a Kr.u. 40-es évek végén és 50-es évek elején kinevezett Ismael ben Phiabi főpapról szóló beszámoló azt írja, az uralkodó osztályok gyakran vetettek be bandákat politikai riválisaik legyőzésére a nyilvánosság előtt, melyek igen agresszíven viselkedtek. Szerintem Jézus perének esetében is valami ehhez hasonló történhetett. A zsidók jó része a pészahra készült, míg Krisztus politikai ellenfelei saját csőcselékükkel megpróbálták gyorsan rövidre zárni az eseményeket Pilátus előtt.

Mindezt csak azért írtam le, mert sokszor hallom, hogy "a zsidók" felelősek Jézus haláláért, valamint "a zsidók", akik ünnepelték, néhány nap múlva gonosz módon "feszítsd meg!"-et kiabáltak rá. Szerintem jó óvatosnak lenni ezzel a retorikával, mert rossz dolgok jöhetnek ki belőle. Különben is, így Nagypéntek és Húsvét felé közeledve a legjobb azt tudni, hogy Jézus végülis saját maga döntött saját haláláról, ahogy azt Pilátusnak elmondta. Ez a halál pedig nem a zsidókról, hanem inkább rólunk, a mi megváltásunkról szól.

2016. március 20., vasárnap

Nem happy end - Isten háborúi (4)

Vajon valóban kemény és mozdíthatatlan éket vernek az Ó- és Újszövetség közé a durva népirtásokról szóló történetek? Igaza volt a második századi Marcion-nak, aki a Szentírás két részében két különböző istenség nyomait vélte felfedezni? Esetleg azoknak van igazuk, akik a brutális vérontást bemutató narratívákat legendás és mitikus, nem megtörtént narratívaként értelmezik? Csupa kérdés, melyekre Daniel L. Gard is megadja a maga válaszait. Gard - szerintem meglehetősen zord - megközelítésének súlypontja az eszkatológia, azaz azt javasolja, hogy a csaknem emészthetetlen történeteket a végidők szemszögéből próbáljuk megérteni.

Gard jó tudóshoz méltóan elismeri, hogy bizonyos előfeltevésekkel lát munkához, amikor az ószövetségi - főként a kánaáni - véres történetek helyes megértéséhez fog. Azon túl, hogy előfeltevésként a Bibliát megbízható történeti forrásként kezeli, álláspontja szerint az összes elbeszélést az Ószövetségben a kanonikus környezetével együtt kell olvasni, mint amelyek típusként szolgálnak arra, ami később az újszövetségi korban és azt követően bekövetkezik. Mielőtt azonban ezt az eszkatologikus távlatot megvizsgálnánk, még egy rövid időre térjünk vissza a herem fogalmára. Az előző részben már említett herem (azaz szent háború) kapcsán Gard felhívja a figyelmet arra, hogy az nem kizárólag Izrael gyakorlata volt a Közel-Keleten. A herem kifejezést és magát a gyakorlatot például a moábiták is használták, ahogy a Mesa-sztélén az szerepel is. Ugyancsak fontos aspektus, hogy a herem nem kizárólag egy mindent elsöprő, brutális népirtást jelent a Bibliában, sőt a fogság utáni időkben már más kontextusban fordul elő: az Ezsd 10,8-ban például nem személyek megsemmisítésére, hanem személyek kiközösítésére kíván utalni. Ahogy tehát haladunk az Újszövetség felé, maga a szent háborúskodás jelentése is változik.

A herem, mint szent háború szentségét természetesen az adta a zsidó nép számára, hogy a háborúkban maga Isten is részt vett - valamikor Izrael oldalán, valamikor Izrael ellen. Az az elképzelés, hogy Isten a saját népével szemben harcol, ugyancsak nem speciálisan bibliai jelenség: megfigyelhető a Biblián kívüli szövegekben is. Így például sumér szövegek leírják, hogy Guti istenség miként verte meg akkád királyát. A lényeg azonban, hogy a herem-jellegű háborúk kimenetele, kezdeményezése és irányítása mindig az istenség kezében van. A történelmet nem pusztán az emberek irányítják, hanem transzcendens erők is - ez az ókori vallások ideológiai közös halmaza a kérdésben. A héberek tekintetében pedig Jahve - bár szükség esetén harcol saját népe ellen is - sosem törli el az övéit teljesen, mindig van egy maradék, amelyből új kezdet sarjad. Isten bekapcsolódása és jelenléte a háborúkban alapvetően kétféle irányba mutathat: a szinergizmus és a monergizmus felé. Előbbi esetében Isten valakikkel összefogva, utóbbi esetében pedig teljesen egyedül száll harcba, ami meglehetősen páratlan jelenség a korabeli vallásos elképzelésekben.
  
Isten háborúskodása úgy kerül kapcsolatba az eszkatológiával, hogy az újszövetségi apokalipszisek gyakran számolnak be olyan eseményekről, amelyek az ószövetségi könyvekre (esetleg az apokrif 1Énókra) emlékeztetnek. Az utolsó időkben ugyanis lesz egy Dávid-jellegű király (természetesen Jézusról van szó), aki a végső, eszkatologikus háborút fogja majd vezetni. Ezt a király, akárcsak Dávidot is, támadni fogják (keresztre is feszítik), és ahogy az eredeti Dávid, úgy Dávid Fia sem veszít, hanem végül győzelmet arat. Végül, amiképpen Dávid után Salamon került trónra és megépítette a Templomot, a Dávid Fia eszkatologikus győzelmét is egy salamoni korszak, valamint egy Új Templom megépülése követi majd a végidők legvégén.

A herem, mint szent háború tehát nem pusztán egy régi, ószövetségi vérengzés valamikor a honfoglalás idejéből: megint megtörténik az eszkatologikus időszak során, és ahogy Isten parancsot adott a "népirtásra" például Józsuénak, úgy ismét parancsot fog majd adni erre az apokaliptikus korszakban. Ez tehát azt jelenti, hogy amikor mi szörnyülködünk az Ószövetség véres történetein, melyek a távoli múltban lejátszódtak, talán nem gondolunk arra, hogy azok csak előképei voltak egy még szörnyűbb jövőnek, melyek az utolsó idők végén várnak ránk vagy utódainkra. Nem a múlt szörnyűségein kell tehát egy kereszténynek borzongania - ha már kedve szottyan egy kis szörnyülködéshez, elég ha arra a borzalomra gondol, ami előtt állunk. Az eszkatológiai távlat vége persze bizonyos értelemben "happy end", hiszen egy új salamoni korszakról, egy új Templomról és békés időszakról tájékoztat, de a történelem kereke úgy forog, hogy a végső békéhez eljutni csak a végső nagy vérengzésen keresztül tudunk majd. Ez a fajta disztopikus jövőkép áll tehát az Isten háborúit megérteni kívánó, eszkatologikus szemléletmód magyarázati kereteiben. Jól érteni akkor fogjuk a véres kánaáni népirtásokat és más ószövetségi textusokat, ha a teljes kontextusban, a történelem egészében szemléljük őket.

Azt hiszem Daniel L. Gard meglátásairól sok mindent el lehet mondani, de hogy szívet melengető válasz lenne a felvetett problémákra, azt egészen biztosan nem. Akár hátrafelé nézünk a történelemben, akár előre, csakis tengernyi vérrel és isteni erőszakkal szembesülünk. Nem túl vidám kilátások. Persze Gard válaszolhatná erre, hogy ő nem is akarta senki szívét melengetni: egyszerűen a teljes Szentírásból ez a forgatókönyv következik. Noha kétségkívül felvázolható egy ehhez hasonló apokaliptikus vízió, azt hiszem Gard mégsem adott igazi feleletet arra, ami ennek az egész sorozatnak az alapkérdése: hogyan fér össze mindaz Isten jellemével, hogy halomra öli (monergizmus) vagy öleti (szinergizmus) az ártatlanokat egy-egy herem háború során? Az eszkatologikus válasz számomra nem válasz, hanem egy vérengzéssorozat menetrendjének felvázolása, egy halálfutam bemutatása, amitől a kiszáradt torkok még jobban elszorulnak, a meglévő kérdőjelek pedig még nagyobbakká válnak.

2016. március 16., szerda

Akik a kicsit nem becsülik

Most egy filmajánlót kellene írnom, mely valamiféleképpen oda lyukad ki a végén, hogy tessenek időt szakítani és megnézni a Spotlight című alkotást, de bevallom őszintén, nehéz magára a filmre koncentrálnom. A Spotlight témája ugyanis olyan intenzív és felháborító, hogy egy idő után mintha azt éreznénk, nem is egy filmet látunk már, hanem egy visszataszító ügy részleteinek a feltárásában veszünk részt a szereplőkkel: a katolikus egyház pedofilbotrányairól van szó.

Szóval, itt van ez az ügy. Boston városában, ahol a Boston Globe című napilap is megjelenik, újságírók egy csoportja a frissen érkezett szerkesztő kérésére új téma felderítésébe kezd. Ez a téma a katolikus egyház helyi papjainak gyermekmolesztálási ügye, amiben (spoiler következik) majdnem kilencven atya(!) vesz részt, csak ebben a városban! A Walter "Robby" Robinson (Michael Keaton) által vezetett oknyomozó csapat egyre mélyebbre merül az esetek feltárásában. A nyomozás részletei azt mutatják, hogy a gyermekek bántalmazásáról az egyház hierarchiájának magasabb köreiben is volt tudomás, a "megoldás" pedig újra és újra ugyanaz: a bántalmazó papot eltávolítani, áthelyezni egy másik körzetbe, az ügyről pedig mélyen hallgatni, az iratokat elsüllyeszteni.
Michael Keaton és Rachel McAdams

Nagy vonalakban ennyi lenne ez a film, és fájdalmas kimondani, de bizonyos értelemben nincs is benne semmi új, a pedofilbotrányokhoz hozzászoktunk már, hiszen ez a téma számos alakommal került terítékre a világsajtóban. Mégis, ez a film képes olyan módon prezentálni az iszonyatot, ami az átlagos hírekhez képest érthetőbbé teszi az érthetetlent. Az ördög nem pusztán az elképzelhetetlen bűntetteket elkövető papokban, hanem az egész grandiózus hálózat részleteiben rejlik. A Spotlight dinamikáját éppen az adja, ahogy a néző előtt lépésről-lépésre tárja fel a borzalmat. Percről-percre bomlik ki lelki szemeink előtt az egész molesztálási és elhallgatási struktúra, mint valamiféle maffiahálózat tervrajza, amelynek fekete tónusait még sötétebbre festi, hogy itt egy keresztény egyház rémtetteiről van szó - egy olyan szervezetéről, amelynek éppen a világosságot, a tiszta beszédet és erkölcsös tetteket kellene propagálnia. Látjuk az áldozatok vergődését, akik évtizedekkel a történtek után is képtelenek normálisan beszélni átéléseikről, látjuk a pedofil papokat védő és ezáltal támogató személyek agresszív felcsattanásait, amikor az újságírók megpróbálják fellebbenteni a fátylat az eseményekről, és látjuk a jog képviselőjének simulékonyságát, aki a törvény paragrafusait arra használja, hogy szőnyeg alatt tartsa az eseteket. Egy olyan nagyra nőtt vadállatot mutat be ez a film, melynek kényelméhez, etetéséhez és tisztán tartásához szervezetek, egyházi személyek, jogászok és politikusok adják magukat. Velük szemben áll négy újságíró a maguk eszközeivel, és próbálja felszaggatni a felszíni rétegeket, majd leírni mit talál a felszín alatt.

Végül aztán az egész feltárás mintegy hatszáz cikket magában foglaló publikációdömpingben végződik, melynek köszönhetően nemcsak jelentősen megváltozott az emberekben a katolikus egyházról addig kialakult kép, hanem például az Egyesült Államokban újrafogalmazták az egyházi személyeket érintő kivizsgálások rendjét is. Bevallom őszintén, számomra a film legsokkolóbb jelenete az utolsó néhány másodperc volt: a sötét képernyőn több oldalon keresztül hömpölyögtek azok a városnevek a világ minden tájáról, ahol a gyermekek elleni merényleteket elkövették az egyház berkein belül.

Tom McCarthy filmjét ezek után könnyű lenne azzal vádolni, hogy katolikusellenes propagandának készült, melyet olyanok pénzeltek, akiknek valamiért újfent érdekük besározni az egyházat. Nos, az ilyesféle kritikáknak éppen maga a film veszi elejét. McCarthy rendezői tehetségét pontosan az illusztrálja a legjobban, hogy egy ennyire kiélezett témában képes volt távolságtartó maradni. Nem hoz ítéletet a katolikus egyházról, nem ad demagóg mondatokat szereplői szájába, és egyáltalán nem érződik a szándék, hogy itt valamiféle globális leplet kíván lerántani az egész kereszténységről. Nem festi le angyalként a kezdetben újságírói szenvedélytől fűtött, a "nagy sztori" reményében oknyomozó zsurnalistákat sem. Nézőként bennem fel sem merült, hogy a film törekvése a "gonosz egyház kontra erkölcsös sajtómunkások" hangulatkeltő polarizáltsága lett volna. A film meghagyja a nézőnek, hogy maga mondjon ítéletet, hogy döntsön arról hova teszi, amit lát, ezt az alkotói szándékot pedig a remek színészek remekül kiszolgálják. (Egyedül talán Mark Ruffalo az, akiből néhol kibuggyan egy-egy markánsabb megjegyzés.) Amit ez a film üzen, hogy egy ekkora rendszer fenntartásában valahol mindannyian benne vagyunk - elsősorban az egyház, de a mindenkori hatalom, a jogászok és hivatalok, valamint azok az emberek is, akik nem emelik fel a hangjukat a durvaságokat látva.

A Spotlight kiegyensúlyozott és eltalált film egy olyan kérdésről, aminek léteznie sem kellene. Alkatomnál fogva nem vagyok egy olyan ember, aki képes lenne másokat fizikailag inzultálni, de eszembe jutottak Jézus szavai arról a bizonyos malomkőröl, amit nyakba kell akasztani. Az is a rendbetétel egyik módja, noha nyilván nem a legjárhatóbb út. Az elhallgatás azonban egész biztosan nem az.

2016. március 13., vasárnap

A kérdéses pont az abortuszban (3)

Az egész téma lezárásaként úgy gondoltam érdemes átfutni, hogy a jelentős világvallások hogyan vélekednek az abortusz kérdéséről. Természetesen ezek a nyúlfarknyi idézetek nem képesek arra, hogy részletesen kifejtsék egy-egy hitrendszer álláspontját, de legalábbis felvillantanak véleményeket, melyek jól mutatják, hogy - talán az elképzelttel szemben - nem a masszív elutasítás az egyetlen opció a vallások tekintetében.

Cser Zoltán, buddhista tanító azt írja, a buddhizmus alapvetően kétféle igazságról beszél: a Végső Igazságról és a Viszonylagos Igazságról. Az első azt tanítja, hogy egyetlen létező sem rendelkezik önálló léttel, minden csak viszonyokként valósul meg. Ha például egy asztal valódi létét keressük, nem találjuk meg, mert ha részeire kezdjük bontani, egyre inkább eltűnik maga az asztal-mivolta. Az asztal egy fogalommal ellátott jelenség, de még a fogalmak is viszonylagosak, ráadásul nyelvenként eltérően írják le azt, amit mi "asztal"-nak nevezünk. Álláspontja szerint mi emberek azért szenvedünk, mert, nem értjük a jelenségek természetét és nem látjuk át, hogy "a végső szinten megfoghatatlanok, üresek." A dolgok tehát viszonylagosak, az abortusz kérdését illetően pedig ugyancsak egy viszonylagos jelenséggel állunk szemben. Ennyi és nem több, amit Cser Zoltán állít - mindez nagyon filozófikus, de olvasva számomra annyira viszonylagosnak tűnt, hogy úgy éreztem, nem válaszolt semmi értékelhetőt az abortusz problémájára. :-)

Fekete-Fodor Kata, aki vaisnava teológus és Krisna-hívő valamivel konkrétabban fogalmaz. Azt mondja, a magzat azért tud fejlődni az anyaméhben, mert a lélek jelen van benne. Ha a lélek nincs jelen, nincs fejlődés sem és a gyerek halva születik. Ezért a Krisna-tudat szerint a magzat a fogantatás pillanatától kezdve autonóm személynek tekintendő. Kerek perec ki is mondja, hogy az abortusz ezért gyilkosság, ami egyértelműen tilos.

Az ismert rabbi, Köves Slomó az ószövetségi teremtéstörténettel kezdi a zsidóság abortuszhoz való magyarázatának felvezetését. Az alapvető isteni parancsolat eszerint a szaporodást preferálja, a gyermekáldást pedig olyasminek tartja, amiben kiteljesedik a házasság. A zsidó vallás általánosságban tiltja az abortusz alkalmazását, a konkrét tilalmat a Talmud a Noénak adott utasításból vezeti le: "... aki ember vérét ontja az emberben..." (Gen 9,6). Következésképp az a vérontás is a tilalom alá esik, ahol az áldozat egy másik "emberben", vagyis az édesanyában tartózkodik. Ugyanakkor Slomó azt mondja, mint mindig, itt is vannak kivételek. Ha áttekintjük a zsidóság tanítását, akkor főbb szabályokként a következőket mondhatjuk. Az emberi potenciális ember, de amíg az anyához kötődik, az anya élete a fontosabb, az mindenképpen előbbre való. Egészséges embrió abortusza tilos, ám ha teljes bizonyossággal lehet tudni, hogy a magzat súlyosan károsult, akkor egyes vallási szaktekintélyek szerint "még természetes terhesség esetén is megengedett a mesterséges elvetélés." A negyven napos terhesség előtt az emberi embrió kevéssé szigorú elbírálás alá esik, hiszen "negyven napig csupán víz az" (Talmud). 

A kereszténység véleményét nagyon-nagyon nehéz lenne összegezni - most Kustárné Almási Zsuzsanna, református lelkész került elém a kérdésben. Zsuzsanna első megközelítésben arra hívja fel a figyelmet, hogy a természet mindig küzd az életért, az életben maradásért - többnyire ösztönösen, tudattalanul. Az emberi lény ugyanezt nemcsak ösztönösen, hanem tudatosan is teszi: az abortusszal kapcsolatos egyik első kérdés tehát az, hogyan tekintünk magára az életre, az élet értékére, közelebbről az emberi élet értékére és a világban betöltött helyünkre. A Szentírás szerint embernek lenni és döntési képességekkel rendelkezni mindenekelőtt felelősségvállalást jelent, mégpedig az élet legapróbb megnyilvánulásaiért is. Zsuzsanna úgy fogalmaz, nőként biztosan tudja, hogy a benne növekvő apró élet embert rejt, nem valamilyen idegen szövettani elváltozást. Keresztényként pedig a fejlődő magzatra Isten ajándékaként tekint, amelynek nem birtokosa, hanem részese. Ugyanakkor elismeri, hogy az abortuszkérdésben számos határhelyzetet kell figyelembe venni, az egyházi hozzáállás pedig nem az ítélkezésben, hanem alapvetően a születendő élet melletti kiállásban vagy a már elvégzett abortusz utáni lelkigondozásban, a feldolgozás folyamatában való segítségnyújtásban kell megmutatkozzon.

Végül Dr. Tóth Csilla az iszlám vallás kontextusában morfondírozik az abortuszról. A két legfontosabb alapelv az emberi élet kiemelkedő fontossága (Korán 5,32), és különösen is a gyermeki lét (Korán 17,31). Az abortusz egészséges anya és magzat esetében súlyos bűncselekménynek minősül az iszlámban, egyenértékű a gyilkossággal, ezért szigorúan tilos. Ám tűnjön bármilyen szigorúnak, az iszlám mutat rugalmasságot az abortusz kérdésében. Az iszlám etika egyik alapelve, hogy ha szükséghelyzet merül fel, a tilalomtól el lehet tekinteni. Ez azokra az esetekre igaz, amikor a tilalom betartása nagyobb kárt okozna, mint a tilalom felfüggesztése. Az abortusz például engedélyezett, ha olyan szituáció lép fel, amely a terhes nő halálához vagy súlyos, visszafordíthatatlan egészségkárosodásához vezetne. Ugyanez igaz azokra az esetekre is, ha a magzatnál az élettel össze nem egyeztethető rendellenességek mutathatók ki. Ebben az esetben engedélyezett a terhesség megszakítása, de arra ügyelni kell az iszlám szerint, hogy ez a fogantatástól számított 120. nap előtt történjen. (Az ő hitük szerint a 120. nap után költözik a lélek az emberbe, és akkor már nem szabad elpusztítani.)

Nos, egyszerre könnyű és nehéz összegezni a világvallások felfogását az abortuszkérdésben. A magam számára úgy summáznám a fentieket, hogy a vallások alapvető hozzáállása az életpártiság, ha egy gyermekről vagy egy magzatról van szó. Ugyanakkor a zsidóság és az iszlám tekintetében érzékelhető egyfajta rugalmasság, ha a magzat súlyos rendellenességgel jönne világra: ilyen esetekben egy zsidónak vagy muzulmánnak nem nehéz vallási indokot találni az abortuszra. A keresztény választ nyilván szerencsésebb lett volna mélyebben részletezni, a buddhista felelet pedig őszintén szólva semmi konkrétat nem állít. 

A válaszadók gondolatait egyébként Rába Géza érdekes kötetéből vettem, melyben igen sokféle tudományos, társadalmi, hétköznapi kérdésre felelnek a világvallások képviselői - az abortusz problémájától függetlenül is érdemes beleolvasni a kötetbe!

2016. március 9., szerda

A kérdéses pont az abortuszban (2)

Az előző bejegyzés meglehetősen nagy vihart kavart, ami feltétlenül érthető, hiszen az abortuszkérdés  tétje, hogy amikor elpusztítunk egy magzatot, akkor egy fejlődő emberi lénytől jogosan vesszük el az életet vagy sem? Mindenképpen életről és halálról van szó, ráadásul egy olyan életről, amely nem képes magát megvédeni azon a helyen, amely elvileg pontosan arra szolgálna, hogy a védelmet biztosítsa számára: az anyaméhben. 

A könyv címére már nem emlékszem, de a szerző megjegyzésére még élesen: azt írta, tulajdonképpen elegendő lenne főműsoridőben levetíteni egy kemény abortusz felvételét valamelyik nézett televíziócsatornán. Ettől a pillanattól kezdve az abortuszkérdés sokak számára javarészt megoldódna. A kijelentés szerintem túlzó, de jól rávilágít arra, hogy érzelmi lények vagyunk: az emocionális dimenziót pedig nemcsak hogy nem lehet, de véleményem szerint nem is szabad kihagyni az abortuszt övező dilemmázásból. Minden értelmes ember ösztönösen berzenkedik attól, hogy a saját fajtársát megölje vagy kárt tegyen benne - ez az érzés még akkor is munkál bennünk, ha egyébként a másik ember elpusztítása elkerülhetetlennek és jogosnak tűnik. Az abortusz kapcsán fontosnak gondolom megjegyezni, hogy az átélő édesanyák jó része lelkileg is súlyos kínlódásokon megy keresztül. Ezek a traumák gyakran nem temporálisak, hanem kigyógyíthatatlan sebet jelentenek számukra, örökre szóló lelki hatásokkal. Mindez persze még nem érv az abortusszal szemben, de annyit legalábbis jól mutat, hogy természetes gondolkodásunk és érzelmeink szerint mindenképpen az élet megóvása felé hajlunk, és ameddig nincs nyomós okunk rá, nem is akarunk eltérni ettől az iránytól.

Az abortusz kapcsán természetesen fontos kérdésnek számít a magzat anyaméhen belüli fejlődése. Nem meglepő módon, többféle szemlélet létezik arról, vajon honnan beszélhetünk emberi minőségről a prenatális időszakot tekintve. Számos fordulópontot szokás meghatározni, melyek közül csak néhány példát említek, mert nem akarok végigmenni a teljes listán.

Roe azt írja, az amerikai Legfelsőbb Bíróság által elfogadott döntő pillanat az életképesség, vagyis az a pont, amikor a magzat már önálló életre képes az anyaméhen kívül. Az embrionális fejlődésben ez a huszonnegyedik és huszonhatodik hét közé tehető - sokaknak ez olyan tény, hogy innentől kezdve ruházzák fel a magzatot emberi státusszal. Az egyik gond ezzel, hogy az életképesség, mint létminőséget meghatározó változó, nem igazán mérhető: magzatonként eltérő, az orvostudománynak köszönhetően ráadásul egyre korábbi szakaszokra igaz. A pillanat tehát állandóan változik, ami nem teszi lehetővé, hogy objektív mércévé válhasson. A másik gond, hogy az életképesség a rendelkezésre álló orvosi eszközöktől is függ, ráadásul országonként és helyszínenként is eltérő: egy leharcolt nigériai kórház és egy csúcsfelszereltségű intézmény New Yorkban más és más, ég és föld a különbség a kettő között. Úgy tűnik, az életképesség inkább a magzat környezetéről és szükségleteiről szól, mintsem arról a kérdésről, mitől ember az ember.

Ezért aztán mások más időpontot javasolnak: például az agy kialakulását, ami a terhesség negyvenötödik napja körül történik meg. Ez a meghatározás azért kedvező, mert a halál definíciójához is kötődhet, ami ugye az agyműködés teljes megszűnését jelenti. Ahogy az agyhalál az emberi minőség végét, úgy az agyműködés megindulása az emberi minőség kezdetét illusztrálja - szól az érvelés. Ám az analógia a kettő között egy fontos ponton sántít: az agyhalál visszafordíthatatlan, a fejlődő magzat agya ugyanakkor csak ideiglenesen nem működik. A magzat a fogantatás pillanatától rendelkezik az összes szükséges képességgel, hogy agyműködése teljesen kifejlődjön. Ez a képesség ugyan rejtett a terhesség elején, de ez érzésem szerint még nem minősíti a magzat lényegét.

Amit még kezdőpontként rendszeresen meghatároznak, az érzékelés, vagyis az a pont, amelytől kezdve a magzat képes érzéseket - főleg a fájdalmat - észlelni. Ha ugyanis a magzat nem érez fájdalmat, akkor nem tűnik olyan problémásnak elpusztítani sem. Kérdés azonban, hogy az érzékelés milyen kapcsolatban áll a magzat emberi minőségével? Vajon ha a magzat nem képes érzékelni az ártalmat, az azt is jelenti, hogy nem éri ártalom és nem is emberi lény? Ha egy deréktól lefelé béna ember lábát levágja valaki, bár nem érzékeli a fájdalmat, mondhatjuk azt, hogy nem tettünk kárt benne? Ha az érzékelést adjuk meg mérceként az emberi minőséget tekintve, akkor például a visszafordíthatatlan kómában lévő, vagy bizonyos mértékben az öntudatlan, alvó személyt sem feltétlenül tekinthetjük embernek.

Természetesen vannak még más pontok is - például a megélénkülés, a születés vagy a beágyazódás - amelyekkel a fentiekhez hasonló problémák vethetők fel, ha ezeket az emberi minőség meghatározásához akarjuk felhasználni. Nekem úgy tűnik, a magzat a fogantatás pillanatától egyedi: táplálékra és védelemre van szüksége, hogy újszülött csecsemővé, majd felnőtté váljon. A fogantatás pillanattól kezdve potenciálisan rendelkezik az összes olyan képességgel, ami a teljes emberré váláshoz kell, vagyis minden lehetősége adott, hogy rejtett képességeit kibontakoztathassa. A fogantatásától a halála napjáig állandó átmenetben élő lény lesz, szakadatlan változások folyamatában.

Mindez természetesen még nem válasz a fő kérdésre, hogy mikor lehet indokolt maga az abortusz eljárása. Ha valaki úgy dönt, hogy a fogantatástól emberi életről beszélünk, az még nem jelenti, hogy az abortuszt egy az egyben el kell utasítania. Bármennyire is iszonyatos belegondolni egy magzat, egy emberi lény megsemmisítésébe, ha ezzel egy nagyobb szenvedést előzünk meg, vajon jogos lehet így eljárnunk? Szerintem ha az édesanya életveszélybe kerül, esetleg súlyos és maradandó egészségkárosodása, mint lehetőség fennáll, az abortusz indokolt lehet. A nagy kérdés számomra (amit még rágnom kell), hogy a várhatóan nagyon komoly betegséggel születő gyermek esetében mennyire lehet elfogadható az abortusz. A munkám során láttam már döbbenetesen kínlódó gyereket, és férfiasan bevallom, szinte képtelen voltam elviselni a látványt. Komolyan, óriási lelki teher volt nézni szegényt, napokig nem is aludtam utána, pedig szerencsére nem az én gyerekemről volt szó. Nem akarok végső szót kimondani ezzel kapcsolatban, mert az esetek között egyébként is nagy eltérések mutatkoznak, de a kiindulópontom, az alapállás, ahonnan tájékozódni próbálok, minden kétséget kizáróan az emberi élet szeretete és védelme, az abortusz lehetséges elkerülése, a magzat fejlődésének támogatása. Az óvatosság oldaláról közelítek, a radikális abortuszellenességet éppen úgy elvetem (a fenti példa miatt), mint a radikális nyitottságot az abortusz irányában. Úgy érzem, a radikalitás maga nem tesz jót ennek az egész témának.

Viszont a kérdés itteni lezárásaként szeretném még röviden átfutni, hogy a jelentősebb világvallások hogyan kezelik az abortusz problémáját. A legtöbben talán azt gondolnánk, a hitrendszerek egyként utasítják el az abortuszt, pedig a képlet közel sem ilyen homogén. Ez lesz az utolsó részben.

2016. március 6., vasárnap

A kérdéses pont az abortuszban (1)

Nagyon érdekes meglátásokat sepert össze etikai bevezetésében Scott B. Rae az abortusszal kapcsolatban. Miután bemutatja az abortusz eljárásait és néhány bírósági ügyet is ismertet azzal kapcsolatban, korrekt módon sorra veszi az abortuszpártiak érveit. Tulajdonképpen ki kell mondanunk, sokféle jól hangzó indokot lehet felsorakoztatni az abortusz mellett. Ám, hogy ezek tényleg jó érvek vagy sem, az gyakorlatilag egyetlen kérdésre adott válasz alapján dől el: honnan számítjuk az emberi lényt emberi lénynek?

"Vesszen el az a nap, amelyen születtem, és az az éjszaka, amelyen azt mondták, fiú fogantatott." - káromkodja el magát Jób sötét életnyomorában. A mondat szinonim párhuzamot tartalmaz, ami azt jelenti, hogy a második tagmondat tulajdonképpen az első megismétlésének tekinthető: ebből pedig az következik, hogy a megszületett és a megfogant kifejezések alapján nincs nagy különbség - a gyermek mindkét stádiumában emberi lénynek számít. Aki jelen van a születéskor Jób személyében, az egyenértékű a fogantatáskor jelen levővel. "Mielőtt megformáltalak az anyaméhben, már ismertelek..." - mondja Isten Jeremiásnak, ami újfent arra utal, hogy Isten már a születése előtt kapcsolatot ápolt Jeremiással, sőt jól ismerte a prófétát. Akkor tehát azt kell mondanunk, hogy Isten számára a magzat is személy? A válasz minden bizonnyal valami olyasmi lehetne, hogy Isten - aki per definitionem természetéből következően időntúli létező - jól tud mindent az emberről, akármikor születik vagy fogan. Isten szempontjából tehát az "előtte" kifejezés is nehezen értelmezhető. A kérdést inkább magunknak kell feltenni.

A legtöbb abortuszpárti érv tőkesúlya a magzat emberi minőségén áll vagy bukik. Mondok egy példát: az egyik érv szerint a társadalom nem kényszerítheti a nőt arra, hogy a nemi erőszakból származó terhessége következtében kihordja gyerekét. Mivel a nőt akarata ellenére kényszerítették szexuális aktusra, ezért nincs szükség egy újabb kényszerre, vagyis arra, hogy kötelezően megtartsa a magzatot. Ha mégis az a társadalmi elvárás, hogy nem vetetheti el, akkor a szerencsétlen nő tulajdonképpen ismét áldozat lesz, mégpedig az elvárások áldozata. Hát tényleg azt akarjuk, hogy az erőszakot átélt szerencsétlen nő kétszeresen bűnhődjön? (Szerintem az életszerűség miatt fontos megemlíteni, hogy a nemi erőszakok esetében százezer esetből egyszer fordul elő terhesség - csak hogy lássuk az arányokat is...) Súlyosan hangzó kérdés, jogosnak tűnő érv az abortusz mellett. Rae ugyanakkor érzésem szerint helyesen hívja fel a figyelmet arra, hogy a terhesség létrejöttének módja (jelen esetben a nemi erőszak) nem lényeges a központi kérdés szempontjából, nevezetesen hogy a magzat emberi lény-e vagy sem. Az nyilván nem képezheti vita tárgyát, hogy a nemi erőszak embertelen és elítélendő cselekedet. De az más kérdés, hogy a magzat - függetlenül attól, hogyan fogant - emberi lény vagy sem. Egy gyermek nyilván nem büntethető saját apja bűneiért. Ez pedig oda vezet, hogy a nemi erőszakot felhasználó abortuszpárti érvelés igazából csak akkor erős, ha eleve azt feltételezzük, hogy a magzat nem ember. Mert ha mégis az, akkor az egész érv magába roskad: hiszen a nemi erőszak lelki traumájának enyhítése nem jogosít fel senkit arra, hogy kioltsa egy másik ember életét.

Nos, hasonló gondolatmenet szinte az összes abortuszpárti érv mellé odatehető. Megsemmisíthetnek egy magzatot, ha az szegény családba születne, ezáltal nehéz életkörülmények között kellene felnőnie? Természetesen igen, de csak akkor, ha a magzat nem ember. Amennyiben mégis az, már a kérdés felvetése is borzalmas: hiszen akkor megindokolhatjuk minden olyan személy kivégzését is, aki valamiképpen terhes a társadalom számára vagy nehéz körülmények között él. De biztos, hogy a szegénység problémáját gyilkosságokkal kellene megoldani? A témában előkerül egy még komolyabb felvetés: az abortuszpárti érvelés szerint kegyetlenség egy nőt arra kényszeríteni, hogy súlyosan sérült gyermeket hozzon a világra. A terhesség alatti vizsgálatok képesek kimutatni az ilyen jellegű rendellenességeket, és nagyon rosszindulatúnak tűnik egy asszonytól elvenni a jogot, hogy elvetethesse a beteg magzatot. Ez az érv is súlyosnak és meggyőzőnek tűnik - de megint csak akkor, ha úgy vélekedünk, a magzat nem emberi lény. Mert ha a válaszunk mégis igen, és a magzatot embernek tekintjük, ám az abortusz mellett döntünk, akkor ezen az alapon az összes fogyatékos embert megölhetnénk. Erkölcsi szempontból ugyanis nem lesz különbség egy emberi magzat és egy fogyatékkal élő gyermek kivégzése között. (Egyébként pedig  minimum merészség azt állítani, hogy fogyatékkal élni nem érdemes: nyilván óriási fokozatbeli eltérések vannak a betegségekben, és egyáltalán nem bizonyított, hogy a fogyatékosság szükségszerűen boldogtalan élethez vezet.)

Szerintem mindezt átgondolva, elég kontúrosan körvonalazódik egy alapkérdés az abortuszvitában, ami újra és újra előkerül: honnan ember az ember? Melyek azok a pontok a magzati fejlődésben, ahol komoly biológiai változások zajlanak? Tekinthetjük ezeket a fordulópontokat olyannak, mint amelyek megválaszolják a központi kérdést, azaz az ember emberségét? Az ember fogantatása pillanatától már elnyeri méltóságát vagy ehhez az embrionális fejlődés bizonyos pontján hozzájut? Nos, ezek szerintem igen nehéz kérdések, és nem csupán biológiai, de etikai természetűek is. A rájuk adott válasz pedig javarészt mindent eldönt.

Annyit elárulok, hogy a magam részéről utálom az abortuszt, mert szeretem az embereket, különösen is a gyerekeket. De azt is tudom, hogy a dolog mégsem az érzelmeimen, vagy az érzelmeinken múlik. A következő bejegyzésben a magam laikus szintjén - Rae munkássága alapján is - megpróbálom végiggondolni, hogyan lehet felelni az emberségünket érintő fenti problémára. Teológus vagyok, nem biológus, ezért elismerem, hogy a dilemmát csak a saját nézőpontomból tudom megragadni, miközben kíváncsi vagyok az olvasóéra is.

2016. március 2., szerda

Az ima arcai

Hajdanában-danában, amikor blogom még egy másik szolgáltatónál üzemelt, időnkét jelentkeztem egy rovattal, melynek a "kép mutatás"  címet adtam. Az ötletet most előrángatom a múlt sötétjéből, mert úgy gondolom, a képek sokszor beszédesebbek tudnak lenni a cikornyás és hosszú blogbejegyzéseknél. 

Különféle, természetesen a hitet valahogyan érintő témákról szeretnék egy-egy felvételt felvillantani az olvasónak, mégpedig minden kommentár nélkül - meghagyva ezzel azt a szabadságot, hogy szóljatok hozzá, hogy nézzétek és emésszétek a képeket, és írjátok le, ami eszetekbe jut róluk. Csak arra kérlek benneteket, ne siessetek: hiszen a jó képet ugyanúgy olvasni és érteni kell, mint az írott szöveget.

A mostani témának a következő nevet adtam: fohász. Mit láttok, hogy látjátok?
Keresztény hölgy

Keresztények imádkoznak

Buddhista fohász

Hindu nők

Muszlim nők imádkoznak

Zsidó férfi a Siratófalnál
Katolikusok fohásza

Taoista templom