2015. október 28., szerda

A Mária-szakadék (4) - Mária mentes lenne az eredendő bűntől?

Trivialitás, hogy a Mária figurájáról szóló elsődleges információkat az evangéliumok tartalmazzák. Igaz, nagyon keveset: azt kell mondanunk, Mária ritkán kerül szem elé a szövegekben, de amennyit látunk belőle, az egy kedves és példásan alázatos fiatal zsidó hölgy benyomását kelti. Hogyan lehetett ezt a maga egyszerűségében ragyogó jellemet úgy továbbgondolni, hogy végül Mária bűntelenné is vált közben?

Mária mentes az eredendő bűntől - ebben a rövid tőmondatban tudnám jól összefoglalni a mariológia egyik, számomra legalábbis legfurcsább állítását. Ha az ember belegondol, a nem kis horderejű teológiai kijelentés rengeteg logikus kérdést vethet fel. Hogyan sikerült Máriának - ellentétben a valaha élt és még megszületés előtt álló összes emberrel - mentesnek maradnia a bűntől? Miért volt erre szükség? Ha ő maga bűntelen volt, és Jézus "megszülése" miatt kellett annak lennie, akkor a születés után is megőrizte bűntelenségét? Ezek szerint Mária tökéletes életet élt? És egy abszurd kérdés: ha bűntelen volt, akkor miért nem ő váltotta meg az emberiséget bűneiből? Elismerem, az utóbbi felvetés meredeken hangzik, de úgy hiszem jóval kevésbé, mint a Mária bűntelenségét hirdető tan.

Ami azonban a sokasodó teológiai dilemmáknál is magától értetődőbb kérdés - nevezetesen, hogy honnan is vesszük Mária bűntelenségét -, arra megintcsak nem szolgál igazi válasszal a katolikus teológia. A magyarázatok egy része a "kegyelemmel teljes" kifejezés körül szaporodik. A források szerint az óegyházban arra hivatkoztak, hogy a görög kekharitómené kifejezés szinte személynévként cseng Mária felé az őt meglátogató angyal szájából - ez pedig azt sugallja, hogy ő egész lényében tényleg teljes lehetett kegyelemmel. De csak akkor lehetett az - folytatódik a gondolatsor -, ha ez a teljesség a kezdettől megvolt benne, és az áteredő bűn nem árnyékolta be lelke tisztaságát. (Itt azért máris megjegyezném, hogy a textusban használt görög kifejezés "megajándékozottat" is jelent, azaz valaki olyat, aki kap valamit, ami korábban nem volt az övé...) A későbbi mariológiai fejlemények a kegyelemmel teljes megjelölést már Mária predestináltságával kötötték össze: ennek értelmében Mária eleve elrendeltetett, hogy az Ige (azaz Jézus) megtestesülésében kezdettől fogva közreműködjék - ennek a felkészülésnek "meg kellett kezdődnie élete első szakaszában" (Előd István). Az érvelés tehát szinte teljesen spekulatív és Lukács evangéliuma egyetlen kifejezésén ("kegyelemmel teljes") nyugszik, azt mintegy úgy értelmezve, hogy bűntelenséget takar, mely Mária életének elejétől reális volt.

Érdemes megjegyezni, hogy Mária eredendő bűntől való mentességét hiendő dogmaként csak IX. Piusz hirdette ki 1854-ben, ám az is igaz, hogy már Hippolütosz (Kr.u. a harmadik században) úgy vélte, hogy Mária valóban mentes volt az eredendő bűntől. Érthetetlen számomra, hogy miért.

Nagyon szeretném, ha esetleges katolikus olvasóim nem éreznék sértve magukat, de az őszinte véleményem az, hogy Mária ilyesféle "tökéletessége" és bűnmentessége merőben idegen a Szentírástól. Azon túl, hogy az állítás teológiailag nonszensz (mivel az égvilágon semmi sem igazolja a Szentírásban), teljesen életszerűtlen és szükségtelen is, ahogyan az örök szüzesség dogmája. Miért kellett volna Máriának, aki pusztán eszköz volt Krisztus megtestesülésében, eredendően bűntelennek lennie? A megváltás garanciája nem Mária, hanem Jézus bűntelenségében volt - röviden így lehetne összegezni a protestáns álláspontot. Ráadásul fontos azt is megjegyeznünk, hogy komoly dogmatikai konstrukciót súlyos baklövés egyetlen kifejezésre felhúzni ("kegyelemmel teljes"). Márpedig ezen a kifejezésen kívül semmi más szentírási kiindulópontra nem hivatkoznak az általam olvasott katolikus források. Meglehetősen furcsának tűnik az is, ha Mária bűntelen volt a szó bármilyen értelmében, amivel túlmutatna a "feddhetetlen és igaz" Jóbon, vagy éppen Énókhon is, miért nem tesz erről semmilyen említést a bibliai szöveg? Egy ember bűntelensége olyan jelenség volna a Biblia világában, amiről számomra elképzelhetetlen, hogy ne történjen említés.

Természetesen - ahogy azt az előző téma esetében is láthattuk - ezt az elképzelést is alaposan kikezdték az idők során, és nem csupán protestáns oldalon. Ahogy az örök szüzesség esetében, úgy ebben a kérdésben is bibliai alapokon fogalmazódtak meg kritikák. Érdekes módon a keletiek hívták fel a figyelmet arra, hogy Máriának asszonyi gyarlóságai is voltak. Például nem volt képes megérteni Fia szándékát (Luk 2,48), a kánai csodánál pedig nőies uralomvágya mutatkozik meg (Jn 2,1-12). Ezekre a kritikákra a már emlegetett Előd István megintcsak semmit sem reagál, hanem helyette megjegyzi, hogy a nyugati keresztények már nem voltak ilyen kukacoskodók, és végül az ő véleményük győzedelmeskedett: "a kegyelem teljessége éppúgy kizárja a bűnt, mint a ragyogó napfény a legkisebb sötétséget". Nem kicsit zavaró módon Alois Müller és Dorothea Sattler katolikus teológusok viszont már azt írják, hogy Duns Scotus óta lett Mária bűntelenségének tana elfogadhatóbb: mint minden ember, Mária is megváltásra szorult, de Isten először őt váltotta meg. A kérdést persze itt is feltehetnénk: honnan tudjuk, hogy Isten először Máriát váltotta meg? A válasz egészen őszintén az lehetne: a Bibliából biztosan nem. A helyzet ráadásul paradoxonhoz is vezet. Ha Mária is megváltásra szorult, akkor pontosan mit jelent, hogy mentes volt az eredendő bűntől? Ha valóban mentes volt az eredendő bűntől, akkor miért szorult megváltásra? Az újabb és újabb beemelt teológiai spekulációk csak újabb és újabb megoldhatatlan dilemmákhoz vezetnek.

Nem is csoda, ahogy a sok gyökértelen felvetés egymásra halmozódik, a dolog rendkívül zavarossá és követhetetlenné válik. S bár többször is elolvastam a témába vágó oldalakat a rendelkezésemre álló dogmatikakönyvekben, a sok idegen kifejezéstől és a csapongó, egymásnak feszülő gondolattól még több kérdőjel maradt bennem. Lehet, hogy a hiba az én értelmezésemben is van, de nekem úgy tűnik, azért nincs világos, egyszerű és lényegre törő fogalmazás, mert maga a kiinduló elképzelés, illetve az alapállítás átgondolatlan.

Megismételve reményemet, hogy senki sem sértődik meg a véleményemet olvasva, ismét csak úgy vélem, mivel Mária bűntelensége idegen gondolat a Szentírástól, mely a "kegyelemmel teljes" kifejezés és a predestinációs gondolat együttes alkalmazása ellenére sem válik elfogadhatóbbá, ezért a magam részéről minden értelemben elvetem teológiai gondolkodásomban. A következő kritikus pont valamivel enyhébb témát érint: Mária mennybemenetelének dogmáját fogjuk átgondolni, illetve azt, amit a szenthagyomány állít róla. Sajnos, a Biblia továbbra is csukva marad majd.

2015. október 25., vasárnap

A Mária-szakadék (3) - szűz és az is maradt?

Jézus édesanyjának nevét nemcsak egyszerűen Máriának szoktuk mondani, hanem ehhez általában hozzátesszük a "Szűz" jelzőt is. A Szűz Mária elnevezés azonban már nem ugyanazt jelenti a katolikus és a protestáns fejekben. A katolikus dogmatika ugyanis egyértelműen tanítja, hogy Mária élete végéig szűz maradt.

Mária szüzességét illetően leginkább arra gondolunk, hogy az eredendő bűntől való érintetlenség biztosítása miatt Jézus születése természetfeletti módon történt: József még nem vette feleségül Máriát, ám utóbbi mégis teherbe esett a Szentlélek közbelépésének köszönhetően. Mária tehát szűz volt, amikor megfogant. A katolikus dogmatika azonban háromféle értelemben kezeli Mária szüzességét:

1. Szűz volt Jézus születése előtt (ante partum)
2. Szűzen szülte Jézust (in partu)
3. Szűz maradt Jézus születése után (post partum)

A három közül az első kijelentés az, amit a protestánsok többsége is elfogad, s melynek bibliai alapja is van. Ezeket a részeket most nem kívánom idézni, mert mind Máté, mind Lukács születéstörténetében megtalálhatók, az egyházatyák pedig egy emberként vallották is Mária szüzességének tényét. Ám a második, "in partu"-nak nevezett tétellel kapcsolatban már a katolikus dogmatika is elismeri, hogy a Biblia nem tanít róla semmit sem formálisan: az fokozatosan ment át a köztudatba. Ráadásul ez az elképzelés a gnosztikusok - azon belül is a dokétisták - ténykedésére, valamint az apokrif Jakab-evangéliumra vezethető vissza. Utóbbi részletesen ecseteli, mennyire meglepődött Mária, amikor szülési folyamat nélkül, egyszerre maga előtt látta a kisdedet, és azt érezte, hogy terhessége megszűnt. A gnosztikusok ennek alapján már korán elkezdték hirdetni, hogy Jézus születése úgy történt, ahogy az üvegen áthatol a napsugár anélkül, hogy magát az üveget megsértené.

Az ilyesféle, tipikusan gnosztikusnak nevezhető spekuláció azután megosztotta az egyházatyákat: míg Mária szülés előtti szüzességében konszenzus volt, itt már korántsem beszélhetünk erről. Iranaeus és Alexandriai Kelemen támadták a dokétákat, de védték a szülés alatti szüzességet, ám Tertullianus, Órigenész vagy Jeromos mindenestül elvetették. Mária szülés alatti szüzességének dogmájához az is hozzátartozik, hogy egyetlen hivatalos egyházi megnyilatkozás sem beszél arról, pontosan mi is az értelme Mária szülés alatti szüzességének. Mária nem élt nemi életet? Fájdalom nélkül hozta világra Jézust? Előd István ezen a ponton csupán ennyit ír dogmatikájában: "... elég nekünk az, hogy számunkra elképzelhetetlen, "csodás módon" szülte meg szent Fiát". Vagyis a válasz röviden és tömören: "csak".

Ugyanez a helyzet Mária "post patrum" állapotával kapcsolatban is. A II. konstantinápolyi és az I. lateráni zsinat ezt is dogmaként tanítja, noha Máriának ez a fajta szüzessége egyáltalán nem igazolható a Szentírás alapján. Ennek ellenére a születés utáni szüzesség kérdésében valamivel nagyobb összhang van a hagyományokban. Ezen a ponton megint előkerül az apokrif Jakab-evangéliuma, amely azt tanítja, hogy akiket a Biblia Jézus testvéreinek mond, József egy korábbi házasságából származnak. Nagyon érdekesnek találom, hogy Tertullianus kivételével az egyházatyák mind elfogadták ezt a kijelentést, különösen is Órigenész, Nüsszai Gergely, Ambrosius vagy Augustinus. Bevallom őszintén, ez némi zavart okoz számomra: egy apokrif evangélium kijelentése ennyire meggyőzte őket erről a bibliai értelemben nulla alátámasztással rendelkező kijelentésről? Honnan veszik, hogy Józsefnek volt korábbi házassága? Van-e bármilyen jele annak, hogy Jézus testvérei József egy másik kapcsolatából származnak? Nem, az igazi és őszinte válasz az, hogy nincs. Mindez merő fikció, képzelgés, melyet egyáltalán semmiféle bibliai bizonyíték nem támaszt alá!

A helyzetet azt teszi még pikánsabbá, hogy a Szentírás nemhogy nem tanítja, de mintha az ellenkezőjét is állítaná Mária "megmaradó szüzességének": "... még mielőtt egybekeltek volna" (Mt 1,18) - írja Máriáról és Józsefről az evangélium. És később: "magához vette feleségét, de nem ismerte meg, míg világra nem hozta Fiát". Ez meglehetősen egyértelműen hangzik: József addig nem ismerte meg Máriát, ameddig Mária meg nem szülte Jézust. A kijelentésben az is benne van, hogy József - Jézus születése után - megismerte Máriát. Ez világos és félreérthetetlen megjegyzés, melyet csak kicsavart logikával lehet kikezdeni.

A katolikus dogmatika számomra egyenesen hajmeresztő teológiai tornamutatványra vállalkozik, hogy megmagyarázza a megmagyarázhatatlant. Meglátásuk szerint az egybekelés (szünelthein) nem nemi érintkezést, hanem csupán "összeköltözést" jelent, amikor a férj a házassági szerződés után pár hónappal bevezeti a feleséget saját otthonába. Arról már nem szól a magyarázat, mivel jár együtt, ha a férj az otthonába viszi fiatal feleségét... Vajon itt tényleg csak egyfajta ókori összebútorozásról van szó? Hát valóban úgy képzeljük, ha egy férfi feleségül vesz egy nőt és összeköltöznek, az pusztán azt jelenti, hogy egy légtérben tartózkodnak? Ez teljesen abszurd, életszerűtlen hozzáállás, különösen a zsidó kultúra ismeretében. Arról nem is beszélve, hogy az előző bibliai idézetben szereplő "még nem ismerte meg" tagmondat teljesen egyértelműen a szexuális kapcsolatra utal: ha a Szentírásban a megismerés szó ilyen kontextusban fordul elő, az mindig a nemi érintkezés egyfajta eufemisztikus megfelelője, és erre számtalan bibliai példát láthatunk. Ezzel a kifejezéssel Előd István egyetlen mondat erejéig sem foglalkozik, pedig éppen ez lenne a lényeg József és Mária kapcsolatát illetően.

A katolikus dogmatika szerint Mária örök és teljes szüzességére azért van szükség, mert csakis az fejezi ki önátadásának teljességét. A problémám itt a "csakis" kifejezéssel van. Hosszas vitát folytathatnánk arról, vajon a teljes önátadásnak csakis az felel-e meg, ha valaki megtagadja a nemi életet (különösen, ha még férjhez is megy...), vagy erre a szüzesség csak mint egy lehetőség kínálkozik?

Akárhogy is van, véleményem szerint a katolikus dogmatika Mária örök szüzességéről szóló koncepciója nagyon-nagyon ingatagnak tűnik. A fentieket összefoglalva a következő konklúziókra juthatunk:

(1) Mária szülés előtti szüzességét tanítja a Szentírás, ám a másik két opcióról, tehát a szülés alatti és utáni szüzességről semmit sem mond.
(2) Mária szülés közbeni és utáni szüzességének dogmája gnosztikus (doketista) alapokon, valamint az egyház által elvetett apokrif Jakab-evangéliumán is nyugszik.
(3) A Szentírás szövege több megjegyzésében is ellentmond annak a katolikus hagyománynak, mely Mária megmaradó szüzességéről beszél.

A fentiek alapján nekem az a meggyőződésem, hogy a protestánsoknak van igazuk, amikor elvetik a katolikus dogmatika kijelentéseit, melyek Mária megmaradó szüzességére vonatkoznak. A következő részben egy ennél is meredekebb állítást szeretnék megvizsgálni, mely Mária bűntelenségét állítja. Vajon tényleg nevezhetjük Máriát olyan személynek, aki mentes volt az eredendő bűn hatásaitól?

2015. október 21., szerda

A Mária-szakadék (2) - Mária, a nő, akit szeretek...

Ha valaki felületesen ismeri az Újszövetséget, Mária figurája már akkor is egyértelműen pozitív szereplőként rajzolódhat ki lelki szemei előtt. Kár lenne ezt a Mária-képet veszni hagyni egy esetleges dogmatikai vitában! Ezért, mielőtt megvizsgálnánk a mariológia főbb állításait, szerintem érdemes Máriát kicsit "leválasztani" a köré felépült teológiai konstrukciókról. Állítom, hogy egy szimpatikus és több szempontból is példaértékű zsidó hölgy áll majd előttünk, aki érdemes a figyelemre.

Ahogy az előző bejegyzésben említettem, a katolicizmus teológiai gondolkodásától leginkább a mariológia választ el, ám azt is be kell látnom, Mária akár közös pontokat is kínálhatna a protestánsok és a katolikusok közötti termékeny eszmecserére. Alois Müller és Dorothea Sattler katolikus dogmatikusok ki is emelik, hogy a mariológiának ma ökumenikus szellemben kellene működnie - mi ez, ha nem halvány utalás az egyház más részeihez történő kapcsolódásra?

De miről is beszélhetnének egymással protestánsok és katolikusok Mária kapcsán, akár egyetértően bólogatva? Csak a saját szempontjaimat tudom elmondani.

A katolikus felfogásban Máriát előszeretettel látják tipologikus szemüvegen keresztül. Ennek egyik példája a skotistákhoz kapcsolódik. A skotisták (azaz Duns Scotus követői) abból indultak ki, hogy Mária, mint új Éva segítőtársává lett az új Ádámnak, azaz Krisztusnak. A tipologiai megfeleltetés szerint amennyire Éva engedetlenségével "hozzásegítette" az emberiséget az elbukáshoz a bűneset narratívájában, úgy Mária engedelmességével éppen az ellenkezőjében segédkezett: az emberiség megváltását készítette elő Krisztus megszületésével. A párhuzam világos, Éva miatt elbuktunk, Mária miatt megszületett a Megváltó.  Engedetlenség és engedelmesség áll szemben egymással, és mindkettőnek globális következményei vannak.

Mindez frappánsnak tűnik, bár szerintem mindannyian érezzük, mint minden hasonlat, úgy ez is sántít. Ádám és Éva viszonya nem feleltethető meg Krisztus és Mária viszonyának, ám az tény, hogy míg Ádám és Éva elbuktak, Krisztus és bizonyos értelemben Mária a jó oldalon álltak, semmiképpen nem nevezhetjük bukott karaktereknek őket.

Számomra szimpatikus az a gondolat, hogy Mária engedelmessége hozzájárult a Megváltó megszületéséhez. Ez a fajta alázatos hozzáállás áthatja Mária személyét. S bár a Szentírás nem említi, azt tényleg elmondhatjuk Máriáról, hogy kiválasztottságát elfogadva így szereplőjévé vált, bizonyos értelemben hozzájárult a megváltás történetéhez, illetve annak elindításához. Az efezusi zsinat (Kr.u. 431-ben) a legrégebbi Mária-dogmát mondta ki, amikor Máriát "Isten anyjának", azaz a görög terminológia szerint theotokosznak ("istenszülő") nevezte. Ez a kifejezés persze nagyon furcsán és idegenül hat a protestáns fülnek. Pedig az "istenszülő" kifejezés nem eretnek gondolat. Egész pontosan a khalkedoni zsinat (Kr.u. 451) egyik krisztológiai következményét sűríti magában. A zsinat a Krisztusban jelenlévő hüposztatikus unióról is szólt, azaz arról, hogy Jézus személyében az isteni és az emberi dimenzió együttese van meg. Az "istenszülőből" ezért az "isten..." az istenire, a "...szülő" pedig a testélételre, vagyis az emberire kíván utalni. Azt is mondhatjuk, Isten Máriát egy konkrét történelmi pillanatban testestül-lelkestül igénybe vette, hogy szolgálja Isten Logoszának emberré válását az Istenember Jézus Krisztusban. Egyébként Mária ilyesfajta "istenanyaságát" és a szüzességére vonatkozó tételeket még Luther Márton is elfogadta.

Van még egy dolog, amit feltétlenül szeretnék kiemelni, ha már erről a témáról beszélünk. Úgy látom, protestáns körökben erős meggyőződés, hogy a katolikusok teológiájában Mária imádat tárgyát képezi. Nos, azok a katolikus források, melyeket olvastam mostanában - itt katolikus weboldalakra, Dr. Előd István dogmatikájára és más rendszeres teológiai művekre gondolok - egyáltalán nem tartalmaztak még hasonló kijelentéseket sem! Egyetlen szót, egyetlen halvány utalást sem találtam sehol, ami Mária imádatára, Mária isteni rangra emelésére ösztönzött volna. Nem azt mondom, hogy ezt nem teszik vagy nem tehetik katolikus hívő emberek, de nekem úgy tűnt, a saját dogmatikai bázisuk erre nem hatalmazza fel őket. Néha talán érdemes elválasztani egy-egy felekezet tanítását attól, ahogyan azt a felekezetet követő emberek megélik. Ez természetesen nem válasz a Mária-kultuszokra, a jelenésekre vagy egyéb, számomra már-már ezoterikusan ható furcsaságokra. Ám mégis jó azt magunk előtt látni protestánsként, hogy dogmatikai alapon még katolikus források szerint sem lehetséges ezeket igazolni.

A következő bejegyzésben már olyan témákat próbálok előszedni, melyek eltérésekre adnak okot, és amelyek számomra nem elfogadhatók. Remélem, továbbra sem érzi úgy senki, hogy kést mártogatnák a szívébe - márcsak azért sem tennék ilyet, mert Mária alázatosságának szem előtt tartása nem ilyen viselkedésre motivál... Azt hiszem tanulhatunk Máriától - aki meglehetősen alulértékelt karakter a protestáns világban, pedig több figyelmet érdemelne.

2015. október 18., vasárnap

A Mária-szakadék (1) - én és a mariológia

Ha az elmúlt éveimre visszagondolok, kétségkívül hálát érzek a nagyegyházak irányában. A könyvespolcomon sokféle teológiai mű sorakozik, de az igazán színvonalasak szinte kivétel nélkül a történelmi egyházak köreihez tartozó alkotók tollából származnak. Sokat tanultam és tanulok tőlük, ez pedig óhatatlanul lélekben is nyitottabbá tesz feléjük. A problémámat éppen ez okozza: szívesen lennék még nyitottabb, van azonban néhány dolog, ami markánsan elválaszt például a katolikus teológiától, sőt arra késztet, hogy határozottabban vállaljam protestáns szemléletemet.

Szóval, jól megvagyok én a katolikus testvérekkel, és nem kenyerem a konfliktus sem, úgyhogy inkább a közös pontokat igyekszem keresni velük. Mindazonáltal igazságtalan lenne tagadni, hogy a vitára okot adó témák nagyon is valóságosak, s ha nem is a felszínen, de látens módon finom elválasztó vonalakat rajzolnak közém, és a katolikus keresztények közé. Egymással találkozva ugyan kedélyesen elbeszélgetünk, de protestáns teológusként nem tudom elfelejteni, hogy fundamentális eltérések tátonganak köztünk. A katolicizmus dogmatikai felépítményében számomra a leginkább emészthetetlen teológiai konstrukció a Mária személyéhez való teológiai viszonyban sűrűsödik össze. Vannak még problémáim, de mégis a mariológia az, ami nálam leginkább kiveri a biztosítékot.

Máris megjegyzem: nem akarok belerúgni katolikus barátaimba. Sőt, van amiért felnézek rájuk, és ehhez nem kell megerőltetnem magam. Például el kell ismernem, hogy a katolikus dogmatikakönyvek, melyeket eddig kézbe vettem, magasan verik a kisegyházi irodalom hasonló műveit. Szégyenkezve írhatnám azt is, hogy tulajdonképpen a kettő egy lapon sem említhető, ha krisztológiáról, istentanról, teremtéstanról vagy szótériológiáról van szó. De akkor mindig és megint jön a mariológia, és már nyílik is a szakadék, ami elválaszt.

Ahogy a protestánsok többsége, úgy én is idő előtt lezártam magamban a "Mária-aktát" azzal a felkiáltással, hogy a katolikusok egyszerűen tévesen látják Jézus édesanyjának személyét és szerepét, hereziseket gyártanak vele kapcsolatban, és elfordultak a helyes bibliaértelmezéstől. A véleményemet annak ellenére fenntartottam, hogy korábban soha egyetlen katolikus dogmatikakönyvet kézbe nem vettem, soha egyetlen hozzáértő katolikus teológus érveit meg nem hallgattam, és nem is gondoltam, hogy ilyesmire egyáltalán szükség lenne. Röviden megfogalmazva, a Máriáról szóló döntésemet már azelőtt meghoztam, mielőtt a problémát egyáltalán megismertem volna.

Az elmúlt években több más téma kapcsán átéltem, hogy ez a hozzáállás vakvágányokra viheti az embert. Nemcsak dogmatikai, hanem más területeken is kénytelen voltam finomítani az álláspontomat, ahogy a nagyobb egyházak teológiáját tüzetesebben megismertem. Ezért úgy döntöttem, adok egy esélyt ennek a dolognak: én, a protestáns nekifogtam mariológiát olvasni. Szerettem volna meghallgatni az érveket, melyeket katolikus dogmatikusok mondanak. Tudni akartam, honnan származik Mária örök szüzességének, magasztosságának vagy éppen mennybemenetelének ideája. Miért hiszi ezeket több millió ember, milyen dogmatikai konstrukció húzódik meg az elképzelések hátterében, milyen bibliai alapok nyugszanak a nem kis horderejű doktrinális megállapítások mögött? Nos, az elmúlt hónap olvasmányélményei alapján azt tudom mondani, hogy kifejezetten meglepődtem. De nem úgy, mint eddig.

Nagyon úgy tűnt nekem, hogy a katolikus dogmatika igencsak gyenge lábakon áll ezekben a kérdésekben, ami a fenti mariológiai témák bibliai megalapozását illeti. Bevallom, erre nem számítottam. Azt gondoltam, ezek az olvasmányok olyan szentírási dolgokra és momentumokra irányítják majd rá a figyelmemet, amelyek felett talán eddig elsiklottam. Kihívás elé állítanak. Az arcomba tolnak bibliai tényeket. Kikezdik az eddig meggyőződésemet, ahogy sok más téma esetében az már megtörtént velem. Esetleg érdekes, az enyémtől eltérő módon exegetálják a bibliai textusokat. Ha nem is győznek meg a mariológiai tanításokról, azért legalább csiholnak belőlem némi empátiát.

De nem. Ennek éppen az ellenkezője történt. A dogmatikai szövegekből, melyeket - ismétlem - katolikus szerzők írtak, nagyfokú bizonytalanság csendül ki. Ilyesféle mondatokkal találkoztam: "különösen feltűnő, hogy Pál korai szövegei láthatóan semmi érdeklődést sem mutatnak a mariológiai reflexió iránt", "pusztán egzegetikailag nem dönthető el...", "... az Újszövetség nagy része (főként Márk és Pál) semmilyen érdeklődést nem mutat Mária személye iránt...", "Máriának szülés közben és szülés utáni szüzessége fokozatosan ment át az Egyház köztudatába. Hiszen a Szentírás egyiket sem tanítja formálisan.", vagy éppen "Máriának ez a fajta szüzessége sem bizonyítható a Bibliából közvetlenül...", de ami a legélesebb: "A Biblia nem tanítja tételünket közvetlenül, sőt több olyan kifejezést használ, amelyek egyenesen ellentmondani látszanak a régi hagyománynak, vagy legalábbis valószínűtlenné teszik".

Csaknem érthetetlennek találtam, hogy míg a könyvek egyik oldalán a fent említett, kétségekre okot adó megjegyzéseket olvastam, kettőt lapozva már arról értekeznek a szerzők, hogy a Tanítóhivatal rendíthetetlen magabiztossággal jelent ki dogmákat az előbb még ingatagnak nevezett témák alapján. Ez az ellentmondásosnak tűnő helyzet alaposan felkeltette az érdeklődésemet.

A következő bejegyzésekben tehát Máriáról és a mariológiáról szeretnék írni. Ez azonban megkíván néhány előzetes megjegyzést. Akik ismernek, azoknak ezek a megjegyzések feleslegesek lesznek, akik nem, azok jó ha tudják. A tisztánlátás kedvéért és az internetes kultúra jelenleg divatos, otromba stílusa miatt érdemes leszögezni: nem az a célom, hogy hergeljem a katolikus olvasóimat, vagy lerántsam a leplet arról, milyen ostobaságokban hisznek. Nem azzal a szándékkal írok, hogy elkeseredett dühöt váltsak ki belőlük, hogy a protestánsok felsőbbrendűségét emeljem ki, vagy szítsam a feszültséget az egyház különféle részei között. Ezt sajnos elég sokan megteszik mások. Ami a célom, hogy megpróbáljam megérteni a mariológia gyökereit és állításait, nem utolsó sorban pedig azt, mit állít a Szentírás Mária egyébként nagyon is tiszteletre méltó személyéről. Az igazságot szeretném megtudni ebben a kérdésben, amennyire az megtudható. Hiszek abban, hogy egy ilyen, vastag éket közénk verő témáról még akkor is lehet értelmes eszmecserét folytatni, ha a végén mindenki megmarad a saját véleményénél. A hangnem tekintetében pedig az esetleges hozzászólásokban annyit várok el a kedves olvasóktól, ahogy én most ebben a bejegyzésben megszólaltam.

Mária méltó a figyelemre, és méltó a tiszteletre is. A kérdés leginkább ennek mértéke körül forog. Szerintem jóval kevésbé ahhoz képest, ahogy katolikus testvéreim vélik, és jóval inkább ahhoz képest, ahogy a protestáns kereszténység gondolja. A konstruktív hangnem talaján állva, a következő bejegyzésben elsőként azzal szeretnék foglalkozni, melyek azok a pontok, melyekkel egyetértek a mariológiai reflexiókban.

2015. október 15., csütörtök

A tóra, ami elválaszt

Akár találós kérdés is lehetne: mi az, amit a zsidók nagyon szeretnek, a keresztények pedig nem? A megfejtés természetesen a törvény (ahogy mi ismerjük), vagy idegen szóval a Tóra. A keresztények általában ellenérzésekkel közelednek hozzá, ami ott kezdődik, hogy már a kifejezést magát sem a teljes jelentése szerint kezelik.

Ha a vaskályhától indulnánk, akkor mindenekelőtt a Tóra vagy tóra szavakkal kellene kezdenünk. A nagybetűs verziót a Pentateuchusra, azaz Mózes öt könyvére, a kisbetűset pedig az Isten által adott törvényre, mint fogalomra szokták használni. Megfigyelhető, hogy a hithű zsidók a mai napig nagy rajongói a tórának, míg a keresztények általában negatív kontextusban beszélnek róla. Kinek van igaza? A válasz persze nagyrészt attól függ, mit értünk tóra alatt.

Keresztényként ha meghalljuk ezt a szót, akkor csak és kizárólag a törvény jut eszünkbe, pedig a tóra kifejezés, ami a héber jrh gyökből származik, ennél sokkal többféle dolgot jelent. Joggal nevezhetjük útmutatásnak, tanításnak, irányításnak vagy oktatásnak. Az újszövetségi nomosz, amit a héber tóra fordításaként alkalmaznak ennél is sokoldalúbb, hiszen az előzőek mellett még a hangnem és melódia szavakat is magában foglalja - vagyis olyan kottaszerű rendszert, ami egy bizonyos szabályszerűséget tartalmaz. Összefoglalva tehát a tóra valami olyasmit jelent, ami megtanítja az embert egy úton járni, kijelöli számára a helyes ösvényt.

Az ilyen gazdag jelentésárnyalatok után szerintem elég meglepő, hogy a keresztények jó részének mindössze a törvény ugrik be a tóra szót meghallva, ahhoz pedig szinte magától értetődően a szigorúság, a szögletesség, a paragrafusok megszegését követő büntetés, no és persze a törvényeskedés, mint elítélendő cselekedet társul a fejekben. A törvény szó hétköznapi értelmében is inkább fenyegetőnek, mintsem barátságosnak tűnhet, hiszen könnyű hozzácsatolni a hatóságokat, a felettes szerveket vagy éppen a retorziókat. A szegényes fogalomértelmezés mellett a legtöbben azután meglehetősen leegyszerűsítve úgy vélik, az Ószövetség a törvényről, az Újszövetség az evangéliumról szól. Luther egészen addig ment, hogy a kettőt nagyon élesen szétválasztotta egymástól - meglehet, a mai szemléletet részben ennek is köszönhetjük. (Kálvin már sokkal  árnyaltabban látta ezt a kérdést).

A zsidóknál valami egészen mást látunk. Az Ószövetség tele van olyan utalásokkal, melyek a törvény gyönyörűségéről és példaértékéről szólnak. Ha ezeket megpróbálnánk összegezni, valami olyasmihez jutnánk, hogy egy zsidó számára a törvény pompás dolog, nagyszerű és hasznos. A 119. zsoltár 113. verse jól kifejezi mindezt:
"A megosztott szívtől irtózom, törvényedet szeretem egyedül."
(Zsolt 119,113)
Az évekkel ezelőtt elhunyt Raj Tamás a vers kapcsán megjegyzi, hogy a dőlt betűvel is jelzett megosztott (széafim) kifejezés egy hapax legomenon, azaz a héber Bibliában csak egyszer fordul elő. Ez a kifejezés a nyelvfejlődésben az emberi rendeletet és törvénycikkelyt jelentette. Ha így olvassuk, akkor ez a vers bizony azt fejezi ki, hogy Isten az emberi törvényt - ami itt a törvényeskedést, az isteni törvény háttérbe szorítását és annak emberi okoskodásokkal történő felváltását takarja - elveti magától, ellentétben az Istentől kapott tórát helyesli. A zsidó hagyomány egyébként tórából is kétfélét ismer: a mispatimot, mely erkölcsi-társadalmi parancsok csoportja és melyek minden emberre egyaránt vonatkoznak, és a bukimot, azaz olyan vallási (rituális) törvényeket, melyeket Isten csak a zsidóságnak szánt.

Egyszóval, a törvény nem olyan rossz, mint amennyire a keresztények jó része képzeli - s persze nem is olyan jó, amennyire az ortodox zsidók gondolják. Az evangélium azonban nem zárja ki, hanem előfeltételezi meglétét.

2015. október 11., vasárnap

Példaképek és sztárok, celebek és ideálok

Epimenidész
A krétai gyülekezet problémás terep volt, ez kiderül Pál apostol Tituszhoz írt leveléből. A nyúlfarknyi irományban elképesztő dolgokra szólítja fel Pál a gyülekezet tagjait: az öregasszonyok ne vedeljék a bort, ne rágalmazzanak másokat, a fiatal asszonyok legyenek szívesek ragaszkodni a férjükhöz, az ifjak legyenek fegyelmezettek. Nyilvánvalónak tűnik, hogy az ilyen kemény figyelmeztetésekre azért lehetett szükség, mert a keresztények híján voltak a felsoroltaknak.

Az elmúlt hetekben a Tituszhoz írt levelet olvasgattam, melyben az ókori filozófus, Epimenidész egyik rossz szájízű mondását is idézte az apostol. Eszerint a "krétaiak örök hazugok, gonosz fenevadak és falánk naplopók" (Tit 1,12). Az ember azt gondolná, Pál kicsit tompítani fogja ezt a metszően éles állásfoglalást, és jó keresztényhez méltón  megpróbálja helyretenni Epimenidész durva és ítélkező kijelentését. Nem ez történik. Ehelyett azt olvassuk, hogy az apostol nem zavartatva magát, rezignáltan hozzáteszi: "Ez a tanúság igaz." Aztán ő is beszáll a kíméletlen szavak szaporításába: "Hangoztatják, hogy ismerik az Istent, de tetteikkel megtagadják, mert utálatra méltók, konokok, semmi jóra nem képesek".

Pál súlyos véleménye, mely láthatóan nem sok irgalmat és keresztényi szeretetet mutat, sokféle vitára adott már okot a keresztények között. Ám azt nehéz lenne vitatni, hogy a brutális kritika igenis megalapozott: a krétaiak hazudozó lelkülete széles körben ismert volt az ókorban. Annyira igaz ez, hogy végül már külön kifejezést is alkottak rájuk. "Krétaizálni" egyszerűen annyit jelentett, mint hazudni. Mindez a lelkület aztán a krétai keresztények körébe is betört, a közösséghez tartozókat pedig olyan viselkedésre kellett inteni, ami szinte elképzelhetetlennek tűnik, ha figyelembe vesszük, hogy itt most nem egy neveletlen csürhéről, hanem egy keresztény gyülekezetről van szó.

Titusznak, azaz Pál címzettjének az apostoli felszólítás értelmében ebben a közösségben kellett példaképként helytállnia. Igazán nem irigyelhetjük őt.

A görög szöveg úgy fogalmaz, Titusz tüposzként, azaz egyfajta minta, forma, vagy szobor alakjában álljon az erkölcsileg szétesett hívők előtt. Más szavakkal, rendíthetetlenül, mozdíthatatlanul és olyan minőségben, ami eleve figyelemfelkeltő egy ennyire zűrös környezetben. Titusznak volt már korábbról tapasztalata, ami a konfliktuskezelést illeti, hiszen a Korinthusban keletkezett problémák elsimításában is segédkezett Pál apostolnak.

Az elmúlt hetekben elém került egy statisztika, ami meglehetősen érdekes és örömteli változásról számolt be a példaképek tekintetében. A felmérés egyértelművé tette, hogy az 50-es évektől zuhanni kezdett a példaképek jelentősége a fiatalok szemében, a mélypontot pedig a 90-es évek közepén érte el. Ezt követően azonban a tendencia hirtelen megfordult és mára szinte a példaképek reneszánszáról beszélhetünk. A mai fiatalok közel 60 %-ának vannak személyes példaképei. Ami ennél azonban fontosabb tény, hogy mára a távoli példaképek helyére (sztárok, színészek, sportolók, celebek) a közeli példaképek kerültek (többnyire a szülők, a nagyszülők). Ezek leginkább olyan személyek, akik nem a média csillogó világából, hanem közvetlen kapcsolatokon keresztül ismerhetők meg.

A tendenciának köszönhetően a sztár és a példakép fogalma is teljesen elvált egymástól. A sztárok leginkább vágyak szimbólumai, akiknek az élettörténete kevéssé érdekes, inkább az elért sikereik jelentenek vonzerőt. A fiatalabbak nem tanulni akarnak tőlük, inkább csak a táborukhoz tartozni, részesülni a kisugárzásukból, a szellemiségük vonzókörében lenni. A példakép ezzel szemben életstílust és értékrendet képvisel, vonzó világszemléletet, amit érdemes átvenni és személyre szabva megvalósítani.

Titusznak a fent említett nagyon nehéz gyülekezeti kontextusban ehhez hasonló példaképpé kellett válnia. Nem csillogó sztárként, hanem stabilan álló mintaként kellett a gyülekezet tagjai előtt megjelennie.

Mintha azt látnánk, hogy ez a minta ma is kapós lehet a gyülekezetekben. A "keresztény celebek", a "sztárpapok" vagy a "sztárszolgálók" ideje lejárt. Megragadva a statisztikából kirajzolódó jó tendenciát, úgy tűnik, inkább az igazi, hús-vér példaképek ideje jött el. A gyülekezeteknek ilyen emberekre, ilyen szolgálókra van szüksége a szellemi magaslatokon álló szuperhősök helyett. Olyanokra, akik tüposzként, határozott formában, jellemükben egy szobor rendíthetetlenségével állnak a közösségek élén. Akikre jó ránézni, akik szavaira érdemes odafigyelni, akik gondolkodását érdemes átvenni és terjeszteni. Tituszok kellenek, akik a krétaizálók korában fegyelmezetten, összeszedetten és egyenesen beszélnek. Köztünk vannak ilyen emberek? Hinni szeretném, hogy igen, és remélem, egyre kontúrosabban fogom látni őket.

2015. október 4., vasárnap

Tökéletes bűnösök

Mindenki, aki szívből megtért, el tudja mondani, hogy a bűnök igazi megvallása egy nehéz szüléshez hasonlítható folyamat, melynek végén felszabadulás és öröm következik. Átélni a tudatot, hogy Isten megbocsát és helyreállít, természetszerűen elvezet az ilyen emóciókhoz. És amikor az ember megfürödne ebben a napsugárban, jön a nyomás a másik oldalról. Nem is kicsit, de nagyon...

"Isten megbocsátotta a bűneidet, szabad vagy!" - így szól az üzenet első fele, aztán jön a második: "Most pedig Jézus azt kéri, légy tökéletes, ahogy a te mennyei Atyád tökéletes!" (Mt 5,48). A nyomás, ami az egyik ajtón távozott a bűnbánat során, az ablakon visszamászik. Egyszerűen lehetetlen, hogy olyan tökéletes legyek, mint Isten a mennyekben! Ez valami vicc? A tökéletesség, mint elvárás maga a megugorhatatlan nívó, a léc, amit az ember biztosan lever. Leverése okán aztán visszajön az a bűntudat is, amitől a megbocsátás miatt az ember egyszer már megszabadult. A kör tehát ezzel bezárul, nincs kiút, marad az életfogytig tartó küzdelem a sötétség, a bűn és a halál ellen. Ezért mondja sok ateista, hogy a vallás tulajdonképpen nem más, mint folyamatos lelkiismeret furdalás néhány vallási ünneppel megszakítva.

Magam is átéltem ezt. Megtérésem hónapjaiban semmi máshoz nem hasonlítható szellemi felszabaduláson mentem keresztül. A mézeshetek azonban gyorsan elmúltak. Utána már nem maradt más, mint a harc az ördöggel. Nem tudtam úgy elmenni egy konferenciára, nem voltam képes úgy elolvasni egy hitbuzgalmi könyvet, hogy a végén tiszta lelkiismerettel álljak fel. Minden prédikációból, emelvényről szóló üzenetből azt a tanulságot vontam le a magam számára: nagyon messze vagyok én attól, hogy az elhangzottakat megvalósítsam. Nem vagyok tökéletes, pedig Jézus azt kérte, legyek az. Nyomorult állapotom fenntartásához az is hozzájárult, hogy soha egyik prédikátor sem magyarázta el, mit is jelent ez a tökéletesség: adottnak vették, hogy az mindenki számára egyértelmű. Valószínűleg őket is úgy nevelték, hogy hallották az előttük prédikálóktól, és már azoknak sem mondta el senki. Szóval akkor, legyek tökéletes, mint a Jóisten. Na persze.

Így aztán az embernek vannak időszakai, amikor nincs kedve kereszténynek lenni. Folyton olyan élményei lesznek, hogy nekifut dolgoknak, igyekszik a legjobbat nyújtani, de a tökéletesség csak vibráló délibáb marad a távolban, ami felé hiába fut, sosem érheti el. Elég, ha csak magára néz, mindig elégtelennek bizonyul majd, amit lát. Bírja ezt egy ideig, végül vagy feladja a hitét, vagy amikor lehet, eljátssza mások előtt, hogy tökéletes.

Pedig a tökéletesség, amiről a Biblia ír, elérhető.

Ha csupán kritériumként az ember orra alá tolják, minden magyarázat nélkül, gyakran kontextusából kiragadva, akkor persze nem. A Szentírás azonban többekről ír, akik tökéletesek voltak Isten szemében. Így például Kálebről maga Isten mondja ki, hogy tökéletesen viselkedett (4Móz 14,24), Józsué elég szerénytelennek tűnő módon saját magáról beszél ilyen módon (Józs 14,8), az abszolút tökéletesnek nem nagyon nevezhető Dávid ugyancsak (2Sám 22,24). Noéról és Jóbról is hasonlót olvasunk, akikkel éppen feddhetetlenségük és tökéletességük miatt történt, ami történt. Egyszóval azt láthatjuk, hogy Isten a tökéletesség alatt valami olyasmit kér, ami elérhető, megragadható, teljesíthető. Miért is kérne számon valamit, amit lehetetlen megvalósítani?

A tökéletességre használt leggyakoribb héber szó a tám (illetve támim), melyet fizikai és erkölcsi értelemben használtak. Ebben a megközelítésben a tökéletesség első szinten a fizikai teljességet és sértetlenséget takarta, mégpedig kultikus módon. Az áldozatnak hozott állatok esetében feltétel volt, hogy az állat minden alapvető testrésze meglegyen, s ugyanez a testi épség elvárt volt a papoknál is. (Gondoljunk most arra, amikor Péter a Gecsemáné-kertben levágta a főpap szolgájának egyik fülét - meglehet, ezzel éppen szakrális hivatásától fosztotta meg...). A rituális tökéletesség mellett azonban a támim kifejezésnek más jelentései is vannak: ártatlan, hibátlan, egész - lelki és erkölcsi értelemben tehát mindazzal rendelkezik, amivel saját helyén, saját szerepét képes betölteni. Az erkölcsi teljesség, mint a tökéletesség másik síkja nem egy abszolút, Isten személyével egyenrangú tökéletességet jelent, hanem sokkal inkább azt, hogy az ember őszinte, ártatlan, lelki értelemben "minden része megvan", azaz személyre szabott feladatát képes betölteni. Ebből az is kicseng, hogy a tökéletesség sok szempontból rendkívül szubjektivizált kategória: azt mindenkinek saját szerepében kell elérnie. 

"Legyetek tökéletesek, ahogy a ti mennyei Atyátok tökéletes!". A felszólítás ebben a kontextusban tehát nem azt jelenti, hogy legyünk olyan tökéletesek, mint az Isten! Ahogyan Isten saját istenségéhez mérten, saját isteni szerepében, saját feladatvégzéseiben tökéletes, úgy ezt a mintát követve mindenki a saját lehetőségterében kell megtalálja a tökéletességet, a teljességet, a funkcionálisan hibátlant.

Ez persze nem kis feladat. De mégis fényévekre van a gyakran eszményként a keresztények elé tárt abszolút tökéletességtől. Szerintem sokféle görcs képes feloldódni az emberben, ha ráeszmél arra, hogy Jézus mindenki képességeihez igazítva várja el a lehetőségek maximumát, ahogyan Ő is a legjobbat nyújtotta saját pozíciójában. 

Így aztán elmondhatjuk magunkról a kissé paradoxnak ható, de igaz kijelentést, hogy bár bűnösök vagyunk, mégis lehetünk tökéletesek. Lehetőségeink határainak elérésben ráadásul az Abszolút Tökéletes támogatására is joggal számíthatunk.

2015. október 1., csütörtök

Vagyok, aki nem vagyok

Alkatomnál fogva nem voltam és most sem vagyok kifejezetten konzervatív egyéniség. Ám olvasva Mark Nelissen magatartásbiológiai, pontosabban darwinista eszmefuttatásait, azt kell mondjam, konzervatív énem felágaskodott bennem. Megtudtam ugyanis a veretes igazságot: én tulajdonképpen nem is létezem.

Persze értem mit akart Nelissen mondani. Testünk nem ugyanaz, hiszen mindig változik. Vérünk folyamatosan megújul, bőrsejtjeink cserélődnek (a legkülső hámréteg sejtjei percenként tízezerszámra peregnek le rólunk!), de még a csontvelőállomány tizede is minden évben lebomlik bennünk. És akkor a tudatunkról, a neuronáramkörök szakadatlan változásáról még szót sem ejtettünk. Az állandónak tűnő agy is folyamatos mozgásban van, márpedig akkor valahol személyiségünk központi magja, azaz mi magunk sem vagyunk ugyanazok - írja Nelissen. Végül egészen odáig megy, hogy azt is kijelenti: "én nem létezem... A feleségemmel sem vagyok már rég házas, egy másik férfi egy másik nőt vett feleségül, nem azt, aki most a gyűrűmet hordja." Csupán génjeink ugyanazok, mint voltak, de mi magunk - bármit is jelentsen ez - tulajdonképpen nem létezünk. Ez persze nem dobja fel az embert - összegez végül Nelissen.

Ha röviden akarom mindezt a magam számára summázni, azt kell mondanom, én gyakorlatilag egy olyan jószág vagyok, aki nincs. Amikor hazaérek fáradtan a napi munka után, a feleségem már nem ugyanazzal az emberrel találkozik, aki tegnap is hasonlóan besétált a ház ajtaján, mitöbb a következő este sem "én" leszek mellette, hanem olyasvalaki, aki a nevemet viseli. Cserébe vigasztalhatnám magamat a ténnyel, hogy a feleségem sem ugyanaz a nő, akit a tegnapi nap során még ismerni véltem, és természetesen holnap sem vele találkozom majd. Szóval vigasztalhatna, de mégsem vigasztal, hiszen nincs kit vigasztaljon: mire megvigasztalódnék, az akit Sytkának hívnak, már valaki más lesz, nem az a fárasztóan okoskodó teológus, aki éppen ebben az időpillanatban ezeket a sorokat írja.

De miért is lep meg, hogy az ember mindig változik? Nem lep meg. Ám nem tudom tagadni, hogy mégis tiltakozik bennem valami, amikor ezt a gondolatot meghallom. Túl ismerősnek hangzik.

Megismétlem, amit a bevezetőben leírtam: nem vagyok ultrakonzervatív, aki szándékosan tíz körömmel ragaszkodik a múlt árnyaiba, és nem akar haladni a modern felfogással. Mégis egyre inkább azt látom, itt nemcsak biológiai látásmódról van szó, hanem olyan gondolatokról és szemléletmódról, ami leépíti és felmarja mindazt körülöttünk, amiért eddig élnünk volt érdemes. Azt egyre többen érzik, hogy a posztmodern határtalan relativizmusában lassan már mindent elveszítünk, ami valaha a miénk volt. Az értékek viszonylagossá válnak, a szilárd kapaszkodópontok megszűnnek. Ez eddig közhely, amit mindannyian ismerünk. Ám az azért meglepetést okozhat, ami a fentebb leírtakból következik, nevezetesen hogy miután feléltük a kincseinket, végül mi magunk, azaz antropológiai értelemben az ember, mint olyan is eltűnik a semmiben.

Arról már korábban is írtam itt a blogban, hogy az elfogultan redukcionista látásmód szerint az erkölcsöknek (még konkrétabban a jó és a rossz fogalmainak) nem marad hely a mai világban. Most pedig egyre inkább arra haladunk, hogy már nem csak az erkölcs, mint olyan, hanem az erkölcsöt gyakorló lény, azaz az ember mint személyiség oldódik fel ebben a látásmódban. Ha nincs ÉN, nincs testtől független tudat, akkor ha lenne is erkölcs, nem lenne kin számonkérni. A darwinista világnézet rideg és élhetetlen materialista antropológiájában az erkölcs és a személyiség összeölelkezve ugrik bele a fekete semmibe. Gyakorlatilag sem stabil erkölcs, sem számonkérhető, erkölcsi lények nincsenek. 

És ha ezen esetleg most felháborodik egy-egy materialista olvasóm, mert rossznak és hibásnak tartja a gondolatmenetemet, szeretettel kérem, hogy csitítsa le magát: felháborodása jogtalan, hiszen nemhogy rossz nem létezik, de velem vitatkozni sem tud, hiszen én sem vagyok, csak voltam.

De a gyenge tréfálkozást félretéve: hát tényleg egy erkölcsök és személyiségek nélküli világban szeretnénk élni?

Teológusként egyetértek Wolfhart Pannenberg antropológiai látásmódjával, amikor azt írja, hogy "az ember nem más, mint a világon át Isten felé tartó mozgás". Ez a mozgás azonban nem szakadatlan, mert az ember hajlamos ugyan Isten felé tartani gondolkodásában, mégis mindenki saját univerzumának középpontjaként él, ez a középpontúság pedig egyfajta ellenerőként húzza vissza. Az emberi személyiség Pannenberg szerint ezzel a paradoxonnal küzd, amikor a végtelenbe akar hatolni, de - ragaszkodva saját céljaihoz és elképzeléseihez - mégis képes magába bezárkózni. Az egész emberi élet a világra való nyitottság és az énre irányultság feszültségében telik. Ez a feszültség csak akkor tud csökkenni, ha az ember kihasználva felfelé nyitott állapotát Istennel kerül kapcsolatba, és ez a dialógus visszahat a bezárkózásra hajlamos énjére is. 

Félő azonban, ha már énről sem beszélhetünk, nem lesz kinek csökkenteni ezt a belső feszültségét. Ez pedig - ahogy elnézem a mai viszonyokat - a nagyon is erős éntudattal rendelkező posztmodern ember belső feszültségének további növekedéséhez vezet. Akik nagyon is létezőnek tűnnek.