2015. október 1., csütörtök

Vagyok, aki nem vagyok

Alkatomnál fogva nem voltam és most sem vagyok kifejezetten konzervatív egyéniség. Ám olvasva Mark Nelissen magatartásbiológiai, pontosabban darwinista eszmefuttatásait, azt kell mondjam, konzervatív énem felágaskodott bennem. Megtudtam ugyanis a veretes igazságot: én tulajdonképpen nem is létezem.

Persze értem mit akart Nelissen mondani. Testünk nem ugyanaz, hiszen mindig változik. Vérünk folyamatosan megújul, bőrsejtjeink cserélődnek (a legkülső hámréteg sejtjei percenként tízezerszámra peregnek le rólunk!), de még a csontvelőállomány tizede is minden évben lebomlik bennünk. És akkor a tudatunkról, a neuronáramkörök szakadatlan változásáról még szót sem ejtettünk. Az állandónak tűnő agy is folyamatos mozgásban van, márpedig akkor valahol személyiségünk központi magja, azaz mi magunk sem vagyunk ugyanazok - írja Nelissen. Végül egészen odáig megy, hogy azt is kijelenti: "én nem létezem... A feleségemmel sem vagyok már rég házas, egy másik férfi egy másik nőt vett feleségül, nem azt, aki most a gyűrűmet hordja." Csupán génjeink ugyanazok, mint voltak, de mi magunk - bármit is jelentsen ez - tulajdonképpen nem létezünk. Ez persze nem dobja fel az embert - összegez végül Nelissen.

Ha röviden akarom mindezt a magam számára summázni, azt kell mondanom, én gyakorlatilag egy olyan jószág vagyok, aki nincs. Amikor hazaérek fáradtan a napi munka után, a feleségem már nem ugyanazzal az emberrel találkozik, aki tegnap is hasonlóan besétált a ház ajtaján, mitöbb a következő este sem "én" leszek mellette, hanem olyasvalaki, aki a nevemet viseli. Cserébe vigasztalhatnám magamat a ténnyel, hogy a feleségem sem ugyanaz a nő, akit a tegnapi nap során még ismerni véltem, és természetesen holnap sem vele találkozom majd. Szóval vigasztalhatna, de mégsem vigasztal, hiszen nincs kit vigasztaljon: mire megvigasztalódnék, az akit Sytkának hívnak, már valaki más lesz, nem az a fárasztóan okoskodó teológus, aki éppen ebben az időpillanatban ezeket a sorokat írja.

De miért is lep meg, hogy az ember mindig változik? Nem lep meg. Ám nem tudom tagadni, hogy mégis tiltakozik bennem valami, amikor ezt a gondolatot meghallom. Túl ismerősnek hangzik.

Megismétlem, amit a bevezetőben leírtam: nem vagyok ultrakonzervatív, aki szándékosan tíz körömmel ragaszkodik a múlt árnyaiba, és nem akar haladni a modern felfogással. Mégis egyre inkább azt látom, itt nemcsak biológiai látásmódról van szó, hanem olyan gondolatokról és szemléletmódról, ami leépíti és felmarja mindazt körülöttünk, amiért eddig élnünk volt érdemes. Azt egyre többen érzik, hogy a posztmodern határtalan relativizmusában lassan már mindent elveszítünk, ami valaha a miénk volt. Az értékek viszonylagossá válnak, a szilárd kapaszkodópontok megszűnnek. Ez eddig közhely, amit mindannyian ismerünk. Ám az azért meglepetést okozhat, ami a fentebb leírtakból következik, nevezetesen hogy miután feléltük a kincseinket, végül mi magunk, azaz antropológiai értelemben az ember, mint olyan is eltűnik a semmiben.

Arról már korábban is írtam itt a blogban, hogy az elfogultan redukcionista látásmód szerint az erkölcsöknek (még konkrétabban a jó és a rossz fogalmainak) nem marad hely a mai világban. Most pedig egyre inkább arra haladunk, hogy már nem csak az erkölcs, mint olyan, hanem az erkölcsöt gyakorló lény, azaz az ember mint személyiség oldódik fel ebben a látásmódban. Ha nincs ÉN, nincs testtől független tudat, akkor ha lenne is erkölcs, nem lenne kin számonkérni. A darwinista világnézet rideg és élhetetlen materialista antropológiájában az erkölcs és a személyiség összeölelkezve ugrik bele a fekete semmibe. Gyakorlatilag sem stabil erkölcs, sem számonkérhető, erkölcsi lények nincsenek. 

És ha ezen esetleg most felháborodik egy-egy materialista olvasóm, mert rossznak és hibásnak tartja a gondolatmenetemet, szeretettel kérem, hogy csitítsa le magát: felháborodása jogtalan, hiszen nemhogy rossz nem létezik, de velem vitatkozni sem tud, hiszen én sem vagyok, csak voltam.

De a gyenge tréfálkozást félretéve: hát tényleg egy erkölcsök és személyiségek nélküli világban szeretnénk élni?

Teológusként egyetértek Wolfhart Pannenberg antropológiai látásmódjával, amikor azt írja, hogy "az ember nem más, mint a világon át Isten felé tartó mozgás". Ez a mozgás azonban nem szakadatlan, mert az ember hajlamos ugyan Isten felé tartani gondolkodásában, mégis mindenki saját univerzumának középpontjaként él, ez a középpontúság pedig egyfajta ellenerőként húzza vissza. Az emberi személyiség Pannenberg szerint ezzel a paradoxonnal küzd, amikor a végtelenbe akar hatolni, de - ragaszkodva saját céljaihoz és elképzeléseihez - mégis képes magába bezárkózni. Az egész emberi élet a világra való nyitottság és az énre irányultság feszültségében telik. Ez a feszültség csak akkor tud csökkenni, ha az ember kihasználva felfelé nyitott állapotát Istennel kerül kapcsolatba, és ez a dialógus visszahat a bezárkózásra hajlamos énjére is. 

Félő azonban, ha már énről sem beszélhetünk, nem lesz kinek csökkenteni ezt a belső feszültségét. Ez pedig - ahogy elnézem a mai viszonyokat - a nagyon is erős éntudattal rendelkező posztmodern ember belső feszültségének további növekedéséhez vezet. Akik nagyon is létezőnek tűnnek.

18 megjegyzés :

  1. Wow, ez nagyon érdekes volt!
    Nem tudom, jól értettem-e, de Nelissen elsősorban a test oldaláról közelíti meg a kérdést, azaz a változást. Mivel darwinista, feltételezzük a materialista látásmódot. Csakhogy éppen azzal adja alá a lovat a hívőknek, amit kifejtett.

    Ugyanis ha a test, az anyagi részünk állandó változásban van, de mi mégis tapasztaljuk a folytonosságot: lényünk egészét emlékezetünkben tároljuk és nap mint nap elővesszük, pontosabban fenntartjuk, és az emlékezetünket is "tároljuk" valahol, hiszen akkor nem lennénk képesek hozzáférni - szóval ha ez így van, akkor lennie kell egy közegnek, ami változatlan, és ami a fennmaradást segíti a változó részeknek.
    Ez pedig mi lehetne más, mint egy anyagitól eltérő identitás, például a szellem?

    Ez a kötőanyag, a hordozó, minden változó alapja, ez a "tárhely" - innen hívjuk elő önmagunkat, és ezáltal vagyunk kapcsolatban Istennel. Én valahogy így képzelem.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Pont ez fogalmazódott meg bennem is mikor olvastam

      Törlés
    2. Pont ez fogalmazódott meg bennem is mikor olvastam

      Törlés
    3. :)

      És egyébként egyúttal ki is húzza önmaga - mint materialista - alól a talajt, hiszen ha az anyag folyton változó, vagyis "nem létezik", akkor az egész naturalista tudomány tárgya sem létezik, azaz a megállapításai hatálytalanok a teljes valóságra nézve. Ők csak az "okozatot" képesek vizsgálni, az ok, ami valójában maga a forrás (a szellem), számukra hozzáférhetetlen.

      Törlés
  2. Kedves Laura Gondoknő és Sefa! :-)

    Azért ez nem ilyen egyszerű. Egyrészt az emlékezet, amiről Laura ír, amit "valahol" tárolunk, az a biológia szerint nem az embertől független, hanem az agyhoz, az agyműködéshez kötődő neuronális jelenség. Tehát olyan, hogy "tudat" nem létezik az agytól függetlenül - ez az, amit a materialista állít. Egyébként az emlékeink is változnak, módosulnak, sőt, ha valaki fizikailag leépül, akkor el is tűnnek, felülíródnak. No, ilyen jelenségek miatt kötik az agyhoz a tudatot.

    Egyébként persze a példád jó, és ha ebben a fene nagy materializmusban tényleg kihúzzuk az éntudatot is, mint nemlétezőt, akkor nemhogy az egész naturalista tudomány megy a levesbe, hanem maga a kutató is, aki a tudományt művelné.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Persze, nyilván nem lehet egyelőre megkerülni a spekulációt ebben a kérdésben. Igazad van abban, hogy a saját magunkról alkotott kép is változik, de azért a folytonosság megfigyelhető, van egy kör, az információk egy csoportja, ami újra és újra továbbhagyományozódik, és az is megfigyelhető, hogy adott esetben olyan múltbeli tényekhez férünk hozzá, amikről addig nem volt tudomásunk, és egyszer csak "előjön". Illetve nagyon ritkán előfordul, hogy a jövőből is mintha megpillantanánk valamit, tehát mintha mégis létezne olyan része a lényünknek, aminek sokkal tágabb hozzáférése van a dolgokhoz.

      Ez megint csak spekuláció, de nem biztos, hogy a gondolatok, képzetek, emlékek, amiknek származási helye jelen tudásunk szerint az agy, valóban csak az agyban gyökereznek és onnan származnak. Az agy lehet egy "eszköz" is, mely a tudat magasabb formájával (szellem?) tart kapcsolatot, innen is áramlik be információ az agyba, és amikor az aggyal történik valami, akkor a kapcsolat is lazul ezzel a tudati formával.
      Persze felvetődik a nagyon fontos kérdés - amit nem feltétlenül tudunk kielégítően megválaszolni - hogy KI IS VAGYOK ÉN? Az vagyok-e, aki a halálom pillanatában vagyok, azaz aminek az időben legutolsó stádiumban tudom magamat (mintha az lenne végállomás), vagy már valamiképpen mindig is magunkban hordoztuk azt, akivé lettünk, és egyáltalán, van-e olyan részünk, ami mint valami esszencia, saját lényegünknek felel meg, azaz amiről bizonyos dolgok lekopnak, mások pedig erősen gyökeret vernek?

      Szóval bonyolult kérdés, de én azt gondolom, hogy a változón túl van valami, önmagunkban is, ami vagy nem változik, vagy nem "úgy" változik, nem lineárisan például, hiszen most úgy érzékeljük magunkat, mint valahonnan valahova tartó személyt.

      Törlés
    2. "Az vagyok-e, aki a halálom pillanatában vagyok, azaz aminek az időben legutolsó stádiumban tudom magamat (mintha az lenne végállomás), vagy már valamiképpen mindig is magunkban hordoztuk azt, akivé lettünk, és egyáltalán, van-e olyan részünk, ami mint valami esszencia, saját lényegünknek felel meg"
      Ez egy roppant érdekes és fontos kérdés, de sajnos nem nagyon adódik olyan kapaszkodó, amin el tudunk indulni a megválaszolása felé. Csak a spekulációkra és a megérzéseinkre hagyatkozhatunk.

      Törlés
    3. Azért szerintem lehet reménykedni abban, hogy a spekuláción is túl lehet jutni úgy, hogy közben nem ragaszkodunk az "objektív" bizonyítékokhoz. Nem vagyunk elég jártasak ezen a téren, de ezen valószínűleg lehet változtatni.

      Törlés
  3. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés
  4. Aki nem létezik, azt nem lehet megölni sem. És ha a nem létező illetőnek a családja sem létezik, nyilván meg sem érzi majd a nem létező illető, hogy véletlenül kiirtják, hiszen nem is, mert a semmivel nem történik semmi. Vagy igen? Nelissen csak annyit bizonyít, hogy a liberalizált elme elvadulásának semmilyen korlátja nincs - hacsak nem csak a valóság. De ha nem szereti a feleségét Nelissen, miért nem válik el tőle?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, valahol ez az egész gondolatmenet elvezethet eddig. Az emberi élet erkölcs nélküli, sőt személyiség sincs, de akkor a tetteknek következménye sincs, stb, stb...

      Mindez valahol egy félrecsúszott antropológiának is köszönhető, ami ennyire becsüli az embert, mint élőlényt.

      Pascal megjegyzése nekem nagyon tetszik, amikor megpróbálja leírni, hol áll az ember a valóságon belül: "Semmi a mindenhez képest, és minden a semmihez képest."

      Törlés
  5. Helyesbítés: "hacsak nem a valóság". Nelissen összezavarta a gondolataimat így korán reggel. :-)

    VálaszTörlés
  6. "Mégis egyre inkább azt látom, itt nemcsak biológiai látásmódról van szó, hanem olyan gondolatokról és szemléletmódról, ami leépíti és felmarja mindazt körülöttünk, amiért eddig élnünk volt érdemes"
    Bizony-bizony. Vészesen kibillent az egyensúly, a romboló erők kerültek túlsúlyba (a nyugati kultúrkörben legalábbis, de ez kihat az egész világra). És nem látszik egyértelműen, hogy a leépítés azért történik-e, hogy valami új épüljön fel, illetve ha mégis felsejlik valami az esetleg felépítendő újból, az nem ad okot bizakodásra.
    Ezért szimpatizálok többnyire ultrakonzervatív eszmékkel, akkor is, ha sok kérdésben magam liberálisabban gondolkodom. Az egyensúlyt helyre kellene billenteni valahogy.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ez az egyik lényeges pont, kedves Discipline! Hogy amíg a ontológiai redukcionizmus mögötti materializmus leépít, semmit nem épít fel a helyére. Ami új, az emiatt a leépítés miatt új, és nem azért, mert valami felépült volna. Noha hozzáteszem, ma már a militáns ateisták is próbálkoznak "istentiszteletet" csinálni, illetve itt-ott hangoztatják mennyire boldogok ateizmusuk miatt, ez őszintén nagyon nehezen nevezhető hitelesnek. Hogyan lehetne boldog egy ember, aki következetesen azt hiszi magáról, hogy determinált gépvilágban él, sőt valahol tulajdonképpen nem is létezik? Ez mitől tenne bárkit is boldoggá? (Ez csak az egyik az ellentmondások közül.)

      Legyenek bármennyire kacifántosak és sokszor ellentmondásosnak tűnők a vallási válaszok, még mindig inkább erőforrások, mint "a másik oldal" által kínált készletek.

      Törlés
  7. Ha már a kereszténységben viszonylag gyakran szoktak a Sátánra hivatkozni, akkor a témában talán érdekes lehet az "Ahrimán" nevű, keresztény ezotériában szereplő ördögi erő, a "hideg ördög", aki az ész, az intellektus világában kísért, míg Lucifer inkább a vágyakban: ő a "forróság", Ahrimán pedig a "jéghideg".

    "Ahrimán arra sarkallja az embert, hogy csak az anyagi természetű, a fizikai érzékszervekkel megismerhető dolgokat fogadja el valóságosként. Eszményít mindent, ami megmérhető és kiszámítható. Azt sugallja, hogy az anyagi világ az egyetlen valóság. Ahrimán az embert gondolkodása révén a földhöz akarja kötni."

    Csak érdekességképpen :).

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves "Gondnoknő" Laura, hát éppen erről van szó. A magam részéről kezdek lassan óvakodni a Sátán és a Gonosz emlegetésétől, mert nem tudom, mi lesz a fogadtatása. Nelissen, Sytka leírása alapján, a Sátán sok arcának egyikét mutatja. Úgy gondolom, hogy amikor Nelissen-féle szétziláló, destruktív "eszmékkel" kerülünk szembe, éppenséggel, hogy megragadhatóvá, kézzelfoghatóvá kell tennünk a jelenséget azzal, hogy a nevén nevezzük. Lélektani szemmel nézve Nelissen a jelek szerint leragadt tini én-kereső válságidőszakában, vagyis érzelmileg csökött maradt. Nyilván nem sikerült ez korszak szerencsésen, ha ebből mára könyv is született. De vajon mit tanít a gyerekeinek? Vajon nekik is pechjük van? Nem, nem személyeskedem, mindössze arról beszélek, hogy a gondolati és érzelmi zűrzavar állandósítása közönséges kompenzáció. Amíg az ember magányos, elbíbelődhet mindenféle vélt vagy valós válságával, de ha családja van, vagy akár tanít, annak már komoly tétje van. Az tragikus, ha valakiben a Nielsen-féle gondolatok egzisztenciális válságot okoznak, márpedig sajnos biztos van ilyen.

      Törlés
    2. Most látom, hogy Nielsent írtam. Mindegy, hiszen egyik sem létezik. Vagy mi van?

      Törlés
  8. Jó gondolatkísérlet ez a poszt, egy lépéssel akár még tovább is mehetünk.

    Vegyünk egy kétsejtűt, akinek hetente lecserélődik az egyik sejtje, miközben ő kétsejtű szervezetként egy adott környezetben él. Mi következik ebből? Hogy rég megszűnt, amint a második sejtjét is lecserélte egy azonos DNS-ű másikra? Az azonos DNS nem számít folytonosságnak?

    Ez nem túl hiteles valóságmodell, nem is praktikus, meg az egyéni életélményt sem igazán adja vissza.

    VálaszTörlés

Megmondhatod te is... de kérlek, NE tedd névtelenül!
(A szerző a beírt kommentek közül bármelyiket előzetes figyelmeztetés és minden magyarázat nélkül törölheti. Kommentedben ne használj túl sok hivatkozást, mert a rendszer automatikusan moderál!)