Nehéz a blogolástól búcsút venni

Kedves Olvasóm!

A mai nappal befejeztem ennek a blognak az írását. Belefáradtam, nincs hova ragozni. Hat év után elegem lett a szócsatákból, vitákból, magyarázkodásból. Remélem, volt néhány olyan írásom, ami azért egy-egy olvasómnak jelentett valamit. De most úgy érzem arra van szükségem, hogy a vitáktól hátrébb lépjek, kiszálljak, megpihenjek.

Nem állítom, hogy soha többé nem veszem fel a fonál végét, de hogy ez mikor lesz, azt most nem tudom.

Mindenkinek szeretném megköszönni azt a kitüntető figyelmet, amit nem érdemeltem meg. Köszönöm a remek hozzászólásokat, a kommenteket, a színvonalas eszmecserét. Én most határozatlan időre eltűnök.

Isten legyen mindenkivel!

Tovább

Jób könyve - irodalmi alkotás vagy történelem?

Az előző téma kapcsán - lezárva a provokatív bejegyzéseim sorát - szeretnék egy konkrét példát mutatni arra, mi a különbség a relativizálás és a tényszerű kutatás között. Jób könyve kapcsán a teológusok általában nem tartják fontos kérdésnek, hogy valódi történelmi esemény áll a könyv hátterében vagy sem, mert a szöveg lényege, mondanivalója, tartalma az irodalmi értelmezés esetén sem sérül. De milyen érvek miatt tartják valószínűbbnek utóbbit előbbinél?

A legtöbb keresztény irtózik a gondolattól, hogy a Biblia néhány része nem történeti, és azt hiszik, ha valami nem történt meg, akkor az automatikusan nem igaz. Képtelenek különbséget tenni a "megtörtént?" és az "igaz vagy hamis?" kérdések között, pedig könnyen belátható, hogy egy dolog igazságtartalma nem feltétlenül függ annak történetiségétől.

Jób könyve kapcsán a teológusok jó része úgy véli, kevés vagy semmilyen történeti realitás nincs a könyv mögött, hanem irodalmi alkotásról van szó, mely az igaz ember szenvedésének okával foglalkozik. Itt persze a bibliatudománytól irtózók azonnal felcsattannak: a liberális teológia relativizálni akarja Isten Igéjét! Bele sem gondolnak abba, hogy mit jelent a relativizálás. Ha egy szöveg olyan vonásokat hordoz, melyek erősen irodalmi jellegére utalnak, akkor az nem lehet relativizálás ha ezt megállapítjuk, hanem éppenhogy az igazságnak való megfelelés. Éppen azzal adjuk meg a Bibliának kijáró tiszteletet és akkor vagyunk korrektek, ha ezt kimondjuk. Jób könyve pedig pontosan ilyen alkotás. Milyen érvek szólnak amellett, hogy inkább irodalmi, mintsem történelmi munka ez az egyébként zseniális könyv?

1. Semmiféle utalást nem találunk azzal kapcsolatban, mikor élt Jób: sem róla, sem felmenőiről nincs semmi a könyvben. Úc földje is bizonytalan adat. Maga a főszereplő Jób sem kap konkrét, történelmi arculatot: valahol a Keleten élt, valamikor - ezek a kifejezések nem illeszkednek jól egy történelmi személyhez, de egy irodalmihoz igen. Mindez nem perdöntő bizonyíték, de feltétlenül figyelemre méltó és nem mellőzhető!

2. Jóbot a történet szerint Isten megáldotta: hét fia, három lánya született, és tekintélyesebb volt minden keleti embernél. Hétezer juh, háromezer teve, aztán ötszáz pár ökör, ötszáz szamár jószága volt: ezek mind tízes kerekítések. Mindez történeti véletlen, vagy irodalmi eszköz? A tíz és a hét a teljesség, tökéletesség számai, az "ezer", a "tízezer" pedig tipikusan szimbolikus számok a Bibliában, melyek rengetegszer előfordulnak. Mindezen felül az ókori embernek komoly áldás volt, ha gyermekei születtek, s főként a fiak száma volt nekik nagyon fontos. Az egész Keleten eszményi állapotnak számított, ha valakinek hét fia, három lánya van. (Hét lány, három fiú már nem igazán nevezhető eszményinek... Elnézést kérek a hölgyektől! :-)). Jób ráadásul az egész Kelet legtekintélyesebb embere a történet szerint. Micsoda véletlen: pont Kelet legtekintélyesebb és leggazdagabb emberének van hét fia és három lánya! A könyv végén még az is kiderül, hogy Jób leányai a legszebbek voltak a vidéken. Nahát! Éppen a vidék leggazdagabb emberének van ideális számú gyermeke, s pont neki van ideális számú vagyona, végül "véletlenül" a legszebb leányai! Ha valaki tisztán történetinek tartja Jób könyvét, szélsőséges, sőt extrém véletlenek sorozatával kell számolnia, az irodalmi értelmezés esetében azonban ez teljesen normális és megszokott elrendezés.

3. Jób története négy súlyos katasztrófáról ad tudósítást. A "véletlenek" itt is egymásra halmozódnak. Mind a négy katasztrófa ugyanazon a napon történik, s mindegyiknek épp egyetlen túlélője van. Mindegyik hírt visz Jóbnak, mindegyikük éppen akkor toppan be, amikor az előző még beszél, se hamarabb, se később. Pontosan úgy, hogy Jóbra a legnagyobb hatást gyakorolják. (Ez az elrendezés az ókori irodalmi művekben egyébként klasszikus motívum - a történetírásban ellenben semmiképpen nem az.) Véletlenül éppen az utolsó katasztrófa a legsúlyosabb a négy közül, ezzel "véletlenül" éppen a fokozás irodalmi eszköze érvényesül. Ha történelmi szövegről van szó, ez már-már a hamisítást gyanúját is magában hordozza, de irodalmi értelmezés esetén minden tökéletesen helyére kerül.

4. Jóbbal három barátja száll vitába: Elifáz, Bildád és Cófár. A vita felépítése is elég művészi szerkezetű. A három barát és Jób vitája három szakaszban zajlik, melyek egyenként három szópárbajt tartalmaznak. A vitában a megszólalás sorrendje mindig azonos: először jön Elifáz, aztán Jób válaszol, azután Bildád, majd Jób felel, utolsóként Cófár, végül Jób neki is reflektál. Ez a szerkezet ismétlődik, soha, senki nem vág a másik szavába, a sorrend szigorúan kötött. Mindez nagyon életidegen egy valóságos vitától, ráadásul a szöveg ritmikusan felépített formában hangzik. Egyetlen reális vita nincs, ami művészi formában, ekkora precizitásban zajlana - ez teljesen idegen, ha történelmi beszámolónak tekintjük. A problémát fokozza, hogy történeti esetben még egy kérdés adódik: ki "gyorsírta" egyszerre ezt a hosszú beszélgetést menet közben? Jób maga fejből megjegyezte az egész vitát és utólag leírta? Nincs szó sehol senkiről a könyvben, aki jegyzőként jelen volt és rögzítette a vitát, ami egyébként is nagyon furcsa lenne egy ilyen szituációban.

A sort nagyon hosszan lehetne még folytatni, példáknak azonban talán ennyi is elég. Mielőtt valaki félreértené: nem az a cél, hogy az egész Bibliáról kimutassuk, minden amit eddig történetinek hittünk, az valójában irodalmi szöveg. Ez egyébként sem lenne igaz. A cél az, hogy a szövegeket megvizsgáljuk, és a vizsgálat eredményei alapján mérlegeljük a kérdéseket. Relativizálás az lenne, ha olyan esetben is ragaszkodnánk az irodalmi értelmezéshez, ahol ennek ellenkezőjére utaló jelek vannak túlsúlyban. Jób könyve esetében a szöveg irodalmisága semmit nem von le a könyv értékéből, a tartalma az igaz szenvedéséről egyáltalán nem csorbul.

Ezzel a bejegyzéssel a bibliakritikai vitát lezárttá szeretném tenni itt a blogban.

Tovább

Nem árt elolvasni!

Elhamarkodott dolog volna március elején kijelenteni, hogy elolvastam az év legjobb könyvét. De az a helyzet, hogy az „Árt-e a hitnek a bibliatudomány?” több kategóriában is magasra tette nálam a mércét – és nagyobb élményt jelentett számomra, mint amire fel voltam készülve.

A szerző, teológus professzor gennyes sebet tárt fel. Létezik egy terebélyes szakadék a kereszténységen belül. Az egyik oldalán a fundamentalista bibliaértelmezéshez ragaszkodók állnak, a másikon pedig olyanok, akik nem literálisan kezelik a szöveget. Kettőjük között az a könyv feszül, ami éppen arra szolgálna, hogy összekösse őket: a Szentírás. Siegfried Zimmer azonban sokkal többet tesz annál, minthogy erre a triviális helyzetre rámutasson. Mélyrehatóan, rendkívül érthetően, és ami legalább ennyire fontos: érezhetően őszinte istenhittel tárja fel a probléma gyökereit, és keresi rájuk a megoldást. Nem megy át liberálisba, magas lóról lenézve és becsmérelve a fundamentalistákat, nem támadó hangon érvel, hanem igyekszik megérteni a helyzetüket, beleérezni magát olyan emberek pozíciójába, akiknek neveltetésük során soha nem is volt lehetőségük máshogy gondolkodni. Igen sokat tesz hozzá a könyv szellemi színvonalához ez a mentalitás. Zimmermann a szélsőséges értelmezésekre nem szélsőségesen válaszol. Ez egy jó lelkületű könyv!

De miről is ír a szerző? Miben látja az okát, hogy ez a szakadék létrejött és ilyen szélesre tágult? A könyv nem burkolózik homályba, hanem kereken megnevezi az okokat. Zimmermann indoka szerintem helyes: a két tábor elválását főként a Biblia tekintélyének kérdése okozza, ami meghatározza azt is, ki hogyan értelmezi. A fundamentalista szemléletben létezik egy talán ki nem mondott, de nagyon is határozott realitás, miszerint a Biblia autoritása megegyezik Isten autoritásával. Egy kicsit olyan ez, mintha a Szentháromság kibővülne „szentnégyességgé”, azaz az Atya-Fiú-Szentlélek-Biblia képezné a hit lényegét. A könyv helyesen mutat rá, hogy az ábrahámista vallásokban éppen ez volt az egyik nagy különbség a zsidóság, az iszlám és a kereszténység között: míg az első kettő nem egyszerűen csak Isten kinyilatkoztatásaként kezeli a Tórát és a Koránt, hanem Istennel egyenrangúnak is tartja ezeket, a keresztények a Bibliát soha nem emelték Jézus magasságába. S bizony áttekintve az egész Szentírást, azzal szembesülünk, hogy a legnagyobb és megkérdőjelezhetetlen autoritás még a Biblia szerint sem maga a Biblia, hanem Jézus Krisztus. Éppen a Szentírás írja, hogy Jézus Isten legnagyobb és végső kijelentése, az abszolút tekintély, akit semmi és senki más nem helyettesíthet. Zimmermann ebben a kérdésben látja a különbséget: a nem fundamentalista értelmezés szerint Istennek alá van vetve a Biblia, a Bibliának pedig az egyház, míg a fundamentalizmus Istent és a Bibliát egy szintre helyezi. Pontosan úgy, ahogy az iszlám tesz a Koránnal, a judaista pedig a Tórával.

Ezért aztán nem is marad választás: ha a Biblia egyenrangú Istennel, akkor az számos következményt von maga után. Ha Isten tökéletes – márpedig az – és a Biblia vele egy szinten áll, akkor értelemszerűen annak minden betűje hibátlan kell legyen. Ez a felfogás nem enged meg túl nagy mozgásteret. Ha a Szentírás a szó abszolút értelmében tökéletes, az egyfajta mennyei tollbamondást és felügyeletet feltételez, melyben az emberi szerzők szerepe elhanyagolhatóan kicsire zsugorodik. Sejthető, hogy ez a szemlélet milyen iszonyatos stresszel jár azoknak, akik elkezdik mélyen kutatni a szöveget, és amikor szembesülnek a tényekkel, hogy mindez tarthatatlan, egyfajta kognitív disszonanciába futnak. 

A kötet utolsó része lélektani szempontból éppen ezeket az embereket mutatja be. Olyan fiatalokat vagy érett keresztényeket látunk, akik teológiai képzésre jelentkeznek, és szinte sokkot kapnak a ténytől, amikor kiderül, hogy évtizedes bibliaértelmezési gyakorlatuk nem az egyetlen lehetőség, sőt nem is feltétlenül a helyes. Zimmer tanárként nem egy ilyen esetet látott, s emiatt nagyon érzékletesen veszi sorra a lépcsőfokokat. Ahogy írja, a diákok egy része eleve lelki presszióval érkezik, hiszen gyülekezetéből úgy küldik teológiára, hogy előtte „alaposan felkészítik”: ott biztosan el akarják majd venni a hitét. Mindehhez többnyire a diákok neveltetése is hozzáadódik. Nagyon-nagyon nehéz valakinek leküzdenie egy olyan felfogást, amit gyakran kicsi gyermekkorától szüntelenül tápláltak benne, ifjúsági órákon, prédikációkon és konferenciákon építgették, komoly meggyőző erővel, Istenre hivatkozva. A saját bibliaértelmezést ráadásul olyan fogalmakhoz kötötték, mint a hűség, a bibliai hit, az istenszeretet – következésképp, ha egy keresztény más felismerésre merészel jutni csoportja elvárásaihoz képest, az hűtlen, bibliátlan, Istentől elforduló lesz ezekben a körökben. Így emelkedik a saját bibliaértelmezés végül az egyetlen, megkérdőjelezhetetlen rangra, tulajdonképpen észrevétlenül a Biblia tekintélye fölé.

Siegfried Zimmer

Siegfried Zimmer könyve igen szókimondó, precízen mutatja be a radikalizálódási folyamatot, és véleményem szerint korrekt meglátásokon alapuló dolgozat, mely mögött érezhető a vaskos tapasztalat és a jóindulat. Néhol azonban feleslegesen terjengősnek ítéltem, és bevallom, nem minden következtetését éreztem megalapozottnak. Ettől függetlenül remek könyvről van szó, hiszen a remek könyvek nem feltétlenül attól remekek, hogy mindenben erősítik az ember meglévő meggyőződését, hanem inspiratívak, ösztönzőek, konstruktív vitákat indukálnak, mégpedig úgy, hogy alapvetően nem a vita a végcéljuk, hanem a megoldások keresése. Ahogy Pecsuk Ottó fogalmaz, ez egy nyílt sisakkal érvelő és tisztázó szándékú munka, amivel csak egyetérteni tudok. Erősen ajánlom mindenkinek az elolvasását!

(Siegfried Zimmer: Árt-e a hitnek a Bibliatudomány?, Kálvin kiadó, 2012, 228.o.)

Tovább