2012. május 31., csütörtök

Miért hisznek az amerikaiak?

Miért hisznek az emberek Istenben? Akik hisznek, miben látják mások hitének alapjait? Egy 1998-ban készült felmérés (melynek részletes elemzése a korábban már említett Shermer könyvben olvasható) az erősen kereszténynek vélt amerikai lakosságból mintegy ezer főt választott ki véletlen minta alapján. A válaszadók átlagéletkora negyvenkét év volt, a kérdésekre 63 százalékban férfiak, 37 százalékban nők feleltek. Még ha a statisztika csalóka is lehet, érdemes megnézni hogyan látják saját hitüket az amerikai keresztények! Úgy vélem, a dolog tartogat meglepetést az előítéletekkel terhelt európai embernek.

Amerika kereszténysége nehezen megítélhető és bonyolult kérdés, különösen Európából szemlélve. Mindenesetre gondolkodóba ejt némelyeket, akik a kereszténység jelenlétét majdhogynem csak társadalmi jelenségként magyarázzák. Egész konkrétan a (vallás)szociológusok azok, akik erősen vakargatják a fejüket, ugyanis elképzelésük szerint minél inkább jólétinek nevezhető egy társadalom, annál kevésbé hajlik bármilyen transzcendens magyarázatra: ezzel szemben ahol az életkörülmények nehezen elviselhetők, garantáltan magasabb lesz a vallásos emberek aránya. Lecsupaszítva a kérdést, a "szegényebb országokban" jobban megférnek a spirituális elemek, míg a "gazdag országok" nem igazán igénylik az ilyesmit. Amerika azonban olyan, mintha vaskos kivételt képezne a szabály alól, hiszen a jólét és a hit remekül megfér egymás mellett.

De valóban így van ez? Mostanában akárhányszor felmerül Amerika neve egy-egy baráti beszélgetésben, összejövetelen vagy írásban, mindig az az egységes vélemény formálódik a végére, hogy ez a nemzeti keresztény öntudat csupán látszat. Amerika kereszténysége nem valóságos, vagyis nem sokkal valóságosabb, mint bármely más nemzeté. Az igazi hit folyamatosan kopik, ami megmarad belőle, annak hátterében történelmi okok, kulturális hagyományok és egy nagy adag patriotizmus áll.

Nem szeretném, mert nem is tudom eldönteni az előzőek valóságtartalmát, nem látom tisztán, hogy Amerika tényleg a "világ legkeresztényibb nemzete" vagy sem, mindenesetre elgondolkodtatott az a kérdőív, melyről a bevezetőben tettem említést. A terjedelmi korlátok miatt pusztán egyetlen kérdést emelnék ki, melyben arról faggatták az amerikai hívőket, hogy miért hisznek Istenben? A következő válaszok fogalmazódtak meg:
1. A világ (az univerzum) tervezettségén / szépségén / bonyolultságán alapuló érvek  (28,6%)
2. Isten megtapasztalása a mindennapi élet során (az érzés, hogy Isten velünk van) (20,6%)
3. A hit megnyugvást, vigaszt, megkönnyebbülést, értelmet és célt ad az életnek (10,3%)
4. A Biblia így mondja (9,8%)
5. Egyfajta szükséglet kielégítése miatt (8,2%)
Ezek voltak tehát a leggyakrabban előforduló válaszok. Meglepődtem: nem gondoltam volna, hogy az amerikai keresztények leginkább a világ tervezettségét és bonyolultságát találják legfőbb indoknak saját hitük valóságát tekintve. Az okokról hosszasan lehetne töprengeni, a töprengés során pedig számtalan irányba elindulhatunk. Egyesek talán felhívnák a figyelmet arra, hogy a sokszor lenézett amerikaiak talán nem is annyira tudatlanok, ha egy alapvetően racionális ok húzódik meg hitük hátterében (legalábbis gondolkodnak ezen a kérdésen...), mások a kreacionista lobbi hatékonyságát sejthetik az eredmény mögött, megint mások elindulhatnak abba az irányba, mely szerint a 63% férfi arány állhat a háttérben - a férfiak pedig inkább szeretnek a dolgoknak intellektuálisabb hatásokat tulajdonítani, míg a hölgyek érzelmi oldalról ragadják meg a kérdéseket...

Mindenesetre érdekes és ezután tényleg kíváncsi lennék arra, hogy nálunk Magyarországon a hívők milyen többségi választ fogalmaznának meg, ha hitük okairól kérdeznének őket.

2012. május 25., péntek

Fel Felé

A klasszikus ábrázolás
Jézus Krisztus életének minden epizódját darabokra szedték és számtalan módon összerakták már a teológusok, vallástudósok, szkeptikusok és a téma iránt érdeklődő nagyközönség. Ha áttekintjük Krisztus földi pályafutását, a favorizált elemek közé Jézus születése, a Hegyi Beszéd, a kereszthalál és a feltámadás került, míg az egyik legnehezebben érthető pillanat, a mennybemenetel általában nem sok érdeklődést váltott ki.

A dolog persze érthető, hiszen maga a Szentírás is igen szűkszavúan - mondhatni egy elejtett mondatban - tudósít a mennybemenetel tényéről, melynek a szöveg szerint szemtanúi is voltak:
"Miután ezt mondta, szemük láttára felemeltetett, és felhő takarta el őt a szemük elől" (ApCsel 1:9)
Nyughatatlan természetű ember vagyok, ezért igen kíváncsi arra, hogyan kell konkrétan elképzelni Jézus "felemeltetését". Túl azon, hogy ennek az eseménynek milyen teológiai vonatkozásai vannak (ezekről is írhatna valaki egy bejegyzést), engem leginkább a mennybemenetel "kivitelezése", fizikai megvalósulása érdekel. A történtek megértésében sajnos az ószövetségi előképnek nevezhető két példa sem segít túl sokat, vagyis Énók és Illés sztorija, akik egyfajta módon szintén felemeltettek. A szöveg elég szűkszavú, ami két dolgot sugall: egyrészt nem akarja érthetővé tenni az érthetetlent, másrészt a korabeli olvasók nem mutathattak különösebb érdeklődést az ilyesféle "felemelkedések" természetét illetően, így nem volt szükség azok magyarázatára sem.

Akárhogy is van és legyen bármilyen elképzelhetetlen Jézus mennybemenetele, a mennybemenetel érdekessége azért némelyeket foglalkoztatott. A leggyakrabban két ellenvetést szoktak felhozni vele kapcsolatban, melyek érzésem szerint abból az előfeltevésből indulnak ki, hogy nem létezik természetfeletti sík. Különösen a másodikkal szeretnék foglalkozni:

1) Jézus mennybemenetele a tömegvonzás legyőzését jelenti, vagy legalábbis annak egyfajta felfüggesztését. Persze mitől lenne ez kisebb csoda, mint vízen járni?

2) A mennybemenetel epizódja azt érzékelteti az olvasóval, hogy Jézus egy olyan helyre ment, ami térben meghatározható: felfelé emelkedett, hiszen "felhő takarta el". Akkor a Menny egy másik dimenzióban létező valóság, vagy földrajzilag elindulhatunk egy irányba, mintha arra kellene keresnünk? A felfelé egyébként már önmagában problematikus, hiszen rendkívül viszonylagos kifejezés.

Sokak számára mindebből nyilvánvaló az a nehezen vitatható gondolat, hogy teljesen felesleges empirikus módon igazolni az igazolhatatlant. Lukács sem azért írhatta le Jézus mennybemenetelét, hogy precíz közlést nyújtson egy valószínűleg számára is nehezen felfogható eseményről, valószínűbb, hogy teológiai célok vezették a tollát. Szimpatikus Robert Culver megjegyzése:
"Ha Pál semmi elmondhatót sem tudott mondani a mennyről, és ha János sem mondta, hogy ő ott volt, akkor - már csak a tőlük való időbeli távolság és a további, mérvadó bibliai kijelentések hiánya miatt is - a legjobb, ha mi sem folytatjuk tovább a menny helyzetének a meghatározását."
A mennybemenetel leírásának nyilván teológiai okai vannak. A világ három osztatú elképzelése klasszikus elem némely vallásban (nem csak a kereszténységben, de még a primitív animista jellegű szemléletekben is). Eszerint Isten és az angyalok, pestiesen szólva a "jók tábora" mindig odafent, az égben találhatók. Az emberek a Föld felszínén élnek, a gonosz lelkek pedig a "föld alatt". Nyilvánvaló, hogy ezek a "fent-lent-föld alatt" kategóriák nem szó szerinti, földrajzilag behatárolható pontokat jelölnek, hanem sokkal inkább van teológiai, etikai, filozófiai vonatkozásuk.

Persze erre is találni ellenpéldát: nem is annyira régen közkeletű mém volt az Interneten egy állítólagos hangfelvétel, melyet a hihetően összerakott történet szerint Szibériában fúrásokat végző geológusok rögzítettek. Fúrás közben 9 kilométerrel a földfelszín alatt egy üregbe csúszott a fúrófej: egy speciális mikrofon leeresztése után (mely állítólag a fúrás menetrendjéhez tartozik) a kutatók emberi sikolyokat rögzítettek - természetesen arra következtetve, hogy azok a pokolból származnak. Hát nem megkapó és tanulságos? Hallgassátok meg ti is! :-)

2012. május 23., szerda

Sándor megmondta és fáj

Németh Sándor
Sokan felszisszentek (Szabados Ádám verbálisan is kifakadt), amikor Németh Sándor, a Hit Gyülekezete vezető lelkésze a következő kijelentést tette egy televízióinterjú során: "Az egyházaknak is fel kell ébredniük, hogy egy olyan közegben élnek, ahol versenyezni kell. Az emberekért küzdeni kell, hogy megnyerjék az embereket, az embereknek a bizalmát...". Cinizmus, üzleti szemlélet, könyörtelenség, rivalizálás: ezekkel vádolták a lelkészt, amit valahol meg is értek, érzelmi alapon legalábbis feltétlenül. Azért kár volna elhallgatni: igaza van.

Sok-sok évvel ezelőtt valamelyik kereskedelmi csatorna műsorában vitára került sor a Magyarországon működő szektákról, vallási mozgalmakról és a gyanúsnak tűnő kisegyházakról. A vitában ezek képviselői a stúdió és a televíziónézők nyilvánossága előtt estek egymásnak. Az egyik jelenlévő, mindenféle hitrendszertől független szociológus az elharapózó acsarkodást látva végül megjegyezte, hogy az a balhé, amit éppen most szemlélünk, teljesen normális. Egyszerűen óriási harc és küzdelem zajlik a "lelkek piacán", melyben az kerekedik felül, aki több embert képes maga mögé állítani.

Felháborító vagy sem, mindenesetre tény és tapasztalat. Vallásilag plurális világban élünk, ahol erősödő piaci verseny zajlik a lelkekért. Kántálnak a Krisnások, kopogtatnak a jehovák, térítenek a mormonok. Ebben a közegben kell talpon maradnia a kereszténységnek, mely ráadásul saját, belső harcát is vívja, hiszen felekezetei és közösségei egymással konkurálnak. Egy keresztény gyülekezet nem csak a hitetlenséggel és a közömbösséggel, a többi világvallás expanziójával, hanem még a hozzá hasonló gyülekezetekkel is versenyez. Rosszul hangzik? Eléggé. Krisztusinak tűnik? Nem igazán. De ez teljesen mindegy. Persze egy olyan világban, ahol igazi és gyakorlati módon megélt kereszténység van, nem lenne az. Ez azonban nem az a világ.

Be kell látnom, hogy ez a lelkekért zajló ámokfutás groteszk módon megmosolyogtat: látványosan megmutatja, hogy az evolúciót bőszen tagadó kisegyházak reprezentálják leginkább a természetes szelekció mechanizmusát. Hiszen mi másról lenne szó? Aki tehetségesebb, megnyerőbb és több erőforrás áll rendelkezésére, valamint jobban alkalmazkodik a társadalmi adottságokhoz, jó eséllyel több lelket toboroz maga köré, vagyis sikeres gyülekezete lesz. A gyengébbek, a kevésbé rátermettek pedig kíméletlenül kihullanak a rostán és legjobb esetben is vegetálni fognak. Ők azok, akiknek magyarázataik vannak arról, hogyan kell az átlagost átlagon felettinek, a középszerűt áldottnak látni. A növekvő és haladó közösségeket leköti a sok tennivaló, a stagnáló vagy csökkenő társaik pedig ráérnek filozófiát kreálni saját gyengeségükre. A kocka persze bármikor fordulhat: bukás és felemelkedés követheti egymást, indokok mindig lesznek mindkettőre. Egyetlen dolog marad konstans: az állandó küzdelem.

Szóval ne kerteljünk, mert Németh Sándor valóban sértő módon beszélt, sebekbe szórt sót, tyúkszemekre lépett, mindezt ráadásul egy létszámát tekintve stabil gyülekezet kapitányi hídjáról tette, de a helyzet az, hogy mindent összevetve mégiscsak az igazat mondta. Piaci verseny van. Németh úr kiejtette a száján, amire legtöbben még gondolni sem akarunk és undorodva fordítjuk el a fejünket előle. Az igazságnál jobban pedig semmi nem tud fájni.

2012. május 21., hétfő

Babonák és hit

A hívőket többé-kevésbé utoléri az a vád, hogy hitük nem több puszta babonánál. Tiltakozhatnék és kategorikusan elhessegethetném ezt a sértő megállapítást, pedig be kell látnom, hogy a hiszékenység jelensége igenis képes felütni a fejét a kereszténységben. A hamis dolgok mindig az igaziak közelében rejtőznek. Mi a különbség tehát a hit és a babonaság között?

Az ismert agnosztikus (vagy inkább ateista) Michael Shermer szemléletes listát állított össze a középkori babonákról. Tudvalevő, hogy a sötétnek is nevezett korszakban az emberek még a Bibliát sem olvasták, hiszen erre lehetőségük sem adódott. Szinte mindenki hitt a varázslat erejében, a farkasemberek, manók, boszorkányok létezésében és a legképtelenebb babonákban is. Ha egy nemes asszony meghalt, szolgái körbejárták a házát és kiürítettek minden edényt, amiben víz volt, nehogy a nő lelke esetleg megfulladjon. Ha a halott bal szeme nem csukódott le teljesen, arra gondoltak, hogy lelke biztosan sokáig lesz a purgatóriumban (innen származik, hogy a halott szemeit szertartásosan lezárják). Hullócsillag vagy a ház fölött keringő keselyű megpillantásakor tudható volt, hogy közeleg a halál. Ha egy farkas üvöltött az éjszakában, azt tartották, hajnalra titokzatosan eltűnhet, aki meghallotta. A környező világot is benépesítették elveszett lelkekkel, megkereszteletlen gyermekek szellemeivel, vízi nimfákkal, vámpírokkal.

A legtöbben, a mai "civilizált" világban élő és magunkat felvilágosultnak tartó emberként jókat mosolygunk az ilyen "középkori butaságokon" és azt kérdezzük, hogyan voltak képesek az emberek ennyi ostobaságot komolyan venni? Mielőtt kinevetnénk elődeinket, érdemes belegondolni, vajon mi mennyiben vagyunk mások hozzájuk képest és előadódhat-e olyan körülmény, melyben babonás dolgokba vetjük a meggyőződésünket? Túlságosan védettnek érezzük magunkat a hitünkben? És egyáltalán: mi váltotta ki az akkori emberekből, hogy ezeket a butaságokat komolyan vették?

A legtöbb ateista reflexszerűen azt válaszolná, hogy a kereszténység is pontosan ugyanilyen babona. A tudományos gondolkodás előretörése és a világ jobb megismerése épp ahhoz járul hozzá, hogy periferikussá teheti az ilyen meseszerű dolgokat - gondolják sokan.

A probléma azonban messze nem ilyen egyszerű. A fentebb említett Shermer hatásosan leírja, hogy a középkor babonasága a modern világban is tovább él, függetlenül mindenféle technológiai forradalomtól és a kereszténység háttérbe szorulásától. Ebben a "hiszékenységi játékban" pedig bizony magasan képzett emberek is részt vesznek. Az okok nyilván összetettek, de ezek egyik legtipikusabbika az élet bizonytalanságával függ össze. A középkorra visszatérve, a pestisjárványok idején sokszor száz gyermekből hatvan nem érte meg a felnőttkort, a pusztító tüzek teljes településeket égettek porig, nem voltak biztosítótársaságok, bankok, a létbiztonságot célzó intézmények. Ahogy valaki megjegyezte, az élet "piszkos, kegyetlen és rövid" volt. A babonaság arra nyújtott lehetőséget, hogy az ember a világ működését egyfajta módon feldolgozza. Oldotta a bizonytalanság szorongását, egyben lehetővé tette a személyes felelősség áthárítását balszerencsés eseményekre, szellemekre és lényekre. Az asztrológia népszerűsége tetőpontján megmagyarázta, hogy a különféle jelenségeknek mi áll a hátterében, vagyis megnyugvást hozott azzal, hogy válaszokat kínált.

Nyilván sok más oka is van annak, hogy az emberek hajlanak a babonaságra, félnek a péntek tizenháromtól, lekopogják a szerencséjüket vagy gyanakodva vizsgálják a fekete macskákat. Engem azonban az érdekel, hogyan vehetem észre a keresztény hit és a hiszékenység elemei közti differenciát? Ha elfogadjuk a fenti érvelést és a babonaság erősödését a (lét)bizonytalansággal kötjük össze, akkor azt mondhatjuk, az olyan ember hajlik talán erősebben a hiszékenységre, aki tele van félelmekkel és bizonytalansággal. Magyarán szólva, akinek minden kapaszkodó megfelel.

Legyünk őszinték: erre mindannyian képesek vagyunk. Félni és bizonytalankodni jól tudunk. Talán nem véletlen, hogy Jézus a Hegyi Beszédben külön is említést tesz az aggodalmaskodás feleslegességéről és épp azt mondja, Isten minden egzisztenciális szükségünkről gondoskodik. A Belé vetett hitet pedig ahhoz hasonlítja, mint amikor valaki kősziklára, azaz rendíthetetlenül stabil alapokra építkezik. Érdekes belegondolni abba, hogy bár a Szentírás nem kendőzi el a hívő emberek kételkedését és hezitálását, a Jézust követő apostolok hibáit, utóbbi csoport tagjai azonban (Jánost kivéve) az életüket is odadobták a hitükért, annyira biztosnak érezték azt. A babonaság és a hit között feszülő ellentétben tehát - legalábbis részben - a bizonytalanság által okozott hiedelmek keresése és a hit bizonyossága által nyújtott stabilitás áll. Szerintem a babonás ember is kapaszkodót keres, akár a hívő, de nem jut semmiféle nyugvópontra: válogatás nélkül mindent beépít saját gondolkodási rendszerébe, ami valamennyire jónak tűnik és megoldást jelenthet számára, de ezek egyike sem ad igazi békességet. Vajon a mi keresztény hitünk megélése során mikor sodródunk arra a pontra, amikor nagyon nehéz észrevenni a két dolog közti határvonalat?

2012. május 16., szerda

Hitesek hitele

Az önkormányzati tervek szerint két középiskolát is átvehet a Hit Gyülekezete Ajkán, ami négyszázmillió forint plusz pénzt hozhat a városnak az intézmények fenntartásához. A kérdés azonban nem gazdasági, hanem inkább hitelvi és szociológiai hullámokat vet: a szülők mindenféle módon tiltakoznak "a hitesek" ellen és attól félnek, a gyerekek elvesztik azt a lehetőségüket, hogy vallásukat szabadon gyakorolhassák. Mi lehet a kiút ebből a helyzetből?

Az ember már abból is sokat megtud, ha a különféle hírforrások szalagcímeit átböngészi. Az objektivitásra törekvők csak a tényeket közlik, miszerint a Hit Gyülekezete jelenléte ellen tiltakoznak a szülők, a baloldali média a remélt anyagi hasznot emeli ki, az erősen magyarérzelmű portálokon pedig "szektaellenes tüntetésről", illetve a Fidesz "háziszektájáról" esik szó. Beszédes hallgatás, hogy a közösség reakcióját a szülők tiltakozására nem nagyon lehet olvasni... Vajon mit gondol a helyzetről maga a gyülekezet?

Nem szeretnék ebben a blogban a politikai (és azon belül az egyházpolitikai) célzatú témáknak túl nagy terepet adni, ezért - elnézve például az Index videóját - itt is az emberi tényezők és a szülők részéről érezhető hozzáállás ragadta meg a figyelmem. Az emberek reakcióiról, érzelmeikről és félelmeik jogosságáról hosszasan vitatkozhatnánk. A helyzet valószínűleg kétoldalú: egyrészt maga a gyülekezet is tett azért, hogy a "veszélyes szekta" képét elhintse a hazai társadalmi többségben, másrészt az emberek is túlzásba esnek, amikor kívülállóként markáns véleményt alkotnak róluk. Mindenesetre tény, hogy az 1979-ben alapított Hit Gyülekezete harminchárom év alatt sem tudta meggyőzni a magyar társadalmat saját veszélytelenségéről. Tagadhatatlan, hogy az elmúlt évtizedben egyfajta konszolidációs folyamat zajlott az egyre inkább nyilvánosság elé lépő közösségben. A jelek szerint azonban az erősödő karitativitás, a folyamatos médiajelenlét és az államilag elismert egyházi státusz együttesen is kevésnek bizonyultak. A magyarok jó része még mindig destruktív vallási csoportként és gyanakvóan tekint rájuk.

Az előbb említett videóban érdemes megfigyelni, hogy az őszinte vélemények milyen módon buggyannak elő a diplomatikusság látszata mögül. (Persze már maga az indok is furcsa volt, miszerint az ajkai diákokat a hites jelenlét akadályozná vallásuk szabad gyakorlásában. Aki ismeri a mai középiskolásokat, nagyon jól tudja, hogy a vallás mint fogalom sem igazán tényező számukra, tehát nincs miben akadályozni őket.) A riporteri kérdésre először az elvárt formai válaszok érkeznek, miszerint a szülőknek egyébként semmi bajuk a Hit Gyülekezetével, ismernek ők kedves és szimpatikus hiteseket is, s valójában nem az egyház ellen, hanem a vallásszabadság megsértése okán tüntetnek. Aztán a későbbiekben mégiscsak azt látjuk, azzal szembesülünk, hogy a félelmek táptalaja és kiváltó oka egész konkrétan ez a gyülekezet, a maga minden kellékével. Előkerülnek a prekoncepciók, melyek túlságosan ismerősek: egyfajta módon talán idegen hatalmat szolgálnak ki, közük van az agymosáshoz és a szcientológiához, démonokat űznek, és természetesen az egész közösség valójában a pénzről és nem a hitről szól. Ezek pontosan azok a reakciók, melyek évtizedek óta hangzanak az emberek szájából - nem is feltétlenül csak a "hitesek", hanem általában a kisebb felekezetek, egyházak, közösségek felé.

Mennyire tehetünk arról, hogy milyen kép alakul ki rólunk az emberek fejében? A határokat nehéz meghúzni. Nyilván felelősek vagyunk a saját dolgainkért és figyelnünk kell a nyilvánosság előtt tett kijelentéseinkre, megjelenéseinkre, ugyanakkor az evangéliumi hit mindig idegen lesz az emberek szemében és ellenkezést vált ki belőlük. Jézus ilyen értelemben "hiába" volt Isten Fia: az elutasítás kudarcát és a róla szóló pletykaáradatot neki is el kellett viselnie. A saját magunkról kialakított képet a körülményektől függetlenül azért csiszolnunk kell, számolva azzal, ha egyszer bemutatkoztunk a nyilvánosság előtt, az ott publikált énünk nagyon nehezen változtatható meg a későbbiekben.

Kíváncsi leszek arra, hogy a Hit Gyülekezete engedve a szülői felháborodásnak lemond a két iskola átvételéről, vagy mindenáron megtartja és működteti őket. Melyik döntésük hatna pozitívabban?

2012. május 12., szombat

A barbár nyelveken szólók...

A nyelveken szólás jelensége igazi dogmatikai problémaforrásnak számított az elmúlt évtizedekben. Embereket, gyülekezeteket, felekezeteket sodort parázs vitákba, komoly szóharcokhoz, sőt szakadásokhoz vezetett. Aki gyakorolta, szellemibbnek tűnt a többiekhez képest, aki ellenezte, rajongástól túlfűtöttnek nevezte a nyelveken szólókat. Nem vállalkoznék arra, hogy az idegen kifejezéssel glosszoláliának nevezett megnyilvánulásról széles körű teológiai panorámaképet adjak, de egy aprócska szócska kapcsán eszembe jutott valami arról a lelkületről, ami a jelenséget körülvette.

Az ajándék egy dolog, a keresztény jellem egy másik. Soha, senki nem tanított arra és nem is mondta nekem, hogy a nyelveken szólás ajándékát nélkülöző hívő alacsonyabb rendű lenne a többiekhez képest. Sem szószékről, sem házicsoportban, sem négyszemközti beszélgetésekben nem emlékszem arra, hogy ilyesmit hallottam volna. Vannak azonban dolgok, melyeket nem szükséges tanítani, sőt határozottan kimondani sem kell ahhoz, hogy az ember eljusson bizonyos következtetésekre. Ha olyan közegben éled meg a hited, ahol a nyelveken szólás mondhatni hozzátartozik a mindennapok liturgiájához, ez a tény önmagában kiválthatja belőled, hogy kisebbrendűségi érzésed lesz, amíg meg nem kapod. Mint amikor bekerülsz operarajongók körébe, akik mindenféle zeneművekről, előadókról, az opera korszakairól beszélgetnek, te pedig csak nyújtogatod a nyakad, egy kőkorszaki hülyének érzed magad és egyre inkább elönt a szégyen saját műveletlenséged miatt. Az ilyen ember előtt két lehetőség áll: vagy kiműveli magát az opera világának tekintetében, vagy előbb-utóbb megutálja az egészet.

A korinthusi gyülekezetben valami ehhez hasonló is lejátszódhatott. Pál soraiból kiderül, hogy ezek a kedves tesók a nyelveken szólást különösen szellemi tevékenységnek érezhették, az apostol pedig leírt nekik egy mondatot, melyben a beszéd érthetőségére hívja fel a figyelmet:
"Így ti is, ha a nyelvetekkel nem fejeztek ki világosan érthető szót, miképp lesz érthető, amit mondotok? Csak a levegőbe fogtok beszélni.  Példa mutatja, oly sokféle szólás van a világon, és azok közül egy sem érthetetlen. Hogyha azért nem tudom a szónak értelmét, a beszélőnek idegen leszek, és a beszélő is idegen előttem" (1Kor 14:9-11)
Itt és most nem kívánok mélységes exegetikai elemzésekbe belemenni, pusztán a dőlt betűvel kiemelt "idegen" szócskára akarom felhívni a figyelmet! Cserháti Sándor kommentárja hívta fel a figyelmem arra, hogy a legtöbb (nem csak) magyar fordítás kifejezetten elveszi az itt olvasható görög szó jelentését. Bárki megnézheti, hogy az eredetiben valójában a barbarosz, azaz "barbár" kifejezés olvasható, ami már abban a korban is többet jelentett idegennél. Aki az akkori római-görög civilizáción kívül élt, nem csupán idegennek számított, hanem vadnak, durvának, kegyetlennek is. Ez a megbélyegző és erőteljes kifejezés tehát Pál olvasói számára azt is jelenthette, hogy a közösségben érthetetlen nyelveken szólás nem szuperszellemivé, hanem éppenhogy "barbárrá", kívülállóvá változtat a másik ember előtt. A trendi szemléletmóddal ellentétben, miszerint a nyelveken szóló ember mégiscsak szellemibb társaihoz képest, ez elég mellbevágó szókép lehetett a levél olvasóinak.

Elképzelhető, hogy Korinthusban az ilyesféle ajándékkal rendelkezők nagyon szelleminek és "felsőbbrendűnek" érezték magukat - Pál azonban mintha arra figyelmeztetne, hogy egy igazán érett közegben a karizmatikus testvérek nem azt várják el, hogy az "elmaradottak" felemelkednek az ő szintjükre, hanem ők beszélnek érthetően mindenkihez. Az igazán szellemi ember (bárkit is értsük a sokszor elcsépelt kifejezés alatt) ugyanis nem a hihetetlen karizmájáról lesz ismerős, hanem arról, hogy mindig hajlik a térde...

Elgondolkoztam azon, hogy egy olyan egyházi közegben, ahol domináns jelenségek is előfordulnak - legyen ez a nyelveken szólás vagy attól teljesen független elem - mennyire felelős maga a környezet abban, hogy egy avatatlan kirekesztettnek érzi magát? Az operarajongós példához visszatérve, kézenfekvő megoldásnak tűnik, hogy a témába belecsöppenő, teljesen kívülállót ahelyett, hogy az operáról szóló emelkedett társalgást hallgatná, megpróbálják bevonni az opera világába - és ezáltal a társaságba is. A probléma megoldása szerintem abban van, amiben nem túl erősek a mai gyülekezetek: odamenni a "kezdőkhöz", szóba állni a vendégekkel, beszélni az érdeklődőkkel. Nem várhatjuk el, hogy egy avatatlan majd saját erejéből betör a mi szubkultúránk köreibe, különösen ha mi "barbár" módon érthetetlenné is tesszük magunkat előtte. A jézusi etika inkább úgy kívánja, hogy mi kommunikáljunk azok szintjén, akiket szeretnék ezekben a körökben viszontlátni.

2012. május 7., hétfő

Protekciósnak lenni...

Volt egy János nevű, általános iskolai osztálytársam, akinek az édesanyja tanárnőként dolgozott az iskolánkban. Az egyik évben úgy alakultak a dolgaink, hogy tanított is bennünket. Mondani sem kell, az előbb említett srác igen keserű helyzetbe került: jogosan vagy anélkül, állandóan rásütögettük a "kivételezettség" bélyegét. Pusztán az a tény, hogy anyuka saját csemetéjét tanítja, az egész osztálynak elegendő volt ahhoz, hogy felháborodva kiközösítse szegény Jánost, aki innentől kezdve egyfajta protekciós fekete bárányként számlálta napjait közöttünk.


Kivételezettnek lenni nem mindig jó. Keresztényként azonnali válasszal is szolgálhatunk: Isten nem személyválogató. Amikor Péter apostol - az Úr háromszori győzködésének köszönhetően - végre veszi a cipőjét és elmegy a pogány (értsd: nem zsidó) Kornéliusz százados házába evangéliumot hirdetni, azzal hatalmas gátat tör át. Egyik pillanatról a másikra megérti, hogy Isten nem tesz különbséget, hanem minden nemzetből kedveli azokat, akik tisztelik őt. Ez persze kissé paradoxnak tűnő kijelentés: nincs különbség, mert minden nemzetből el lehet találni Istenhez, ám mégis van különbség, hiszen kedvesek csak azok lesznek, akik Istent tisztelik...

A gyengébb idegzetűek minimális bibliai műveltséggel is felhorkanhatnak: ha Isten nem személyválogató, akkor miért tesz mégis különbséget emberek, csoportok, népek között? Hogyan lehet választott népe? Mi alapján dönt?

Ezeket az egyébként jogos kérdéseket egy olyan világ talaján állva fogalmazzuk meg, ahol mindenféle dolog épül a protekció vastag talpazatára. A munkahelyre sokszor a góré haverját veszik fel, a színházba a legjobb helyeket a csókosok kapják, sőt még egy családon belül is lehet kedvenc kölyke a szülőknek. Vajon Isten is kivételez? Minderről az Eleven Hold Sehol című számának refrénje jutott eszembe:
"A Mennyben számomra nincs hely még / Mert oda nem elég ilyen kis végzettség
Bár jó barátom a Főnök rég / Túl alacsony vagyok és távol az ég"
Legyünk őszinték: ha a protekció nem bennünket érint, akkor szívből utáljuk - sokszor azokkal együtt, akik részesülnek belőle. Azonban azt hiszem éreznünk kell a differenciát a személyválogatás és a különbségtétel között.

És ezt a kérdést talán nem is a Bibliánál meg Istennél, hanem saját magunknál volna érdemes kezdenünk. Ugyanis azt őszintén beismerhetjük, hogy különbséget teszünk az emberek között, és eközben még csak nem is azt kérdezzük magunktól, hogy mindezt máshogyan kellene-e tennünk, hanem hogy ez a gyakorlatunk adott pillanatban indokolt vagy sem?

Szerintem a személyválogatás és a különbségtétel között az egyik fő eltérés az, hogy a személyválogatás ott is különbséget tesz, ahol arra nem lenne szükség. Az ilyen cselekedet ezért mindig hátrányosan érint bizonyos egyéneket vagy közösségeket, sőt gyakran direkt ellenük irányul! Jakab levelében felhívja a figyelmet arra, hogy ne legyünk személyválogatók, figyelmeztetése után pedig példa is következik. Eszerint egy előkelő vendéget a gyülekezetben kényelmes és exkluzív helyre ültetnek, míg a szegényekkel nem törődnek. Pedig a gyülekezeti ülésrendben semmi igazán súlyos okot nem találhatunk a különbségtételre. Egyszerűen tök mindegy, ki hova ül.

A különbségtétel azonban nem személyválogatás. Isten se kezel egyformán bennünket, aminek az oka rém egyszerű: különbözőek vagyunk. A hasonlat szerint Isten a fazekasmester, aki edényként alakít minket és azt hoz ki belőlünk, amit csak óhajt. Mindehhez hozzátehetjük, hogy Isten tökéletes, ezért amikor különbséget tesz emberek között, Charles C. Ryrie frappáns észrevételét idézve "... bizonyosak lehetünk afelől, hogy az összes lehetőség figyelembevételével cselekedett".

A kérdés az, mi vajon képesek vagyunk-e arra, hogy a lehetőségek felmérésével tegyünk különbséget? Vajon nem azért csúszunk át különbségtételből személyválogatásba, mert kihagyunk paramétereket, átsiklunk egy csomó dolog felett, vagy egyszerűen puszta szimpátia alapján döntünk?

Szerintem különbséget tenni emberek között egészséges, ha az nem kifejezett hátrányára válik embereknek. A saját gyermekeimet nyilvánvalóan előnyben fogom részesíteni - ami nem azt jelenti, hogy a világ összes többi gyerekét utálnám. Azokat, akik testvéreim a hitben, a Galata levél alapján is inkább szem előtt tartom - ami nem vezethet ahhoz, hogy lenézzem és ellökjem magamtól a nem hívő embereket. A különbségtétel tehát valaki vagy valakik javára, a személyválogatás pedig célzottan valaki vagy valakik hátrányára szolgál. Az emberek, csoportok és társadalmak közti határok nem véletlenül léteznek. Ezeket a vonalakat meglátásom szerint tudni kell meglátni, azonban nyilvánvalóan túlzottan hangsúlyozni sem érdemes. Emberként ugyanis ez egy olyan terület, ahol igen könnyen hajlamosak vagyunk a bukásra. 

2012. május 4., péntek

Ó, ember... mi van az óemberrel?

Pál apostol ellentmondást nem tűrő módon jegyzi meg híres soraiban, a Római levél hatodik részében: ha valaki Jézust követi, óembere Krisztussal együtt meg lett feszítve, ezért meghalt a bűnnek és új természetet kapott. Sokszor éreztem ellentmondásosnak ezt a sarkos véleményt, és talán nem vagyok ezzel teljesen egyedül. Konkrétan, bár láttam magamban az új természetet, de nem éreztem teljesen halottnak a régit sem.

"Új ember vagyok" - lobogtatják sokan a címkét, de őszintén szólva szavaikon és viselkedésükön sokszor semmi ilyesmi nem látszik - a megfeszített óember képe helyett jobban illik rájuk, hogy ideiglenes fegyverszünetet kötöttek régi természetükkel. A felszín alatt azonban látens módon dolgoznak bennük a régi ösztönök és beidegződések, és csak idő kérdése, hogy régi énjük mikor tör elő a sötétből.

Az óember-újember szimbolikája egyértelműnek tűnik a páli értelmezésben: előbbi a megtérés előtti régi, utóbbi a megtérés utáni új természetet jelenti. Ha mindezt egyfajta definícióként elfogadjuk, hogyan kell értelmezni az óember megfeszítését? Miként lehetséges, hogy a régi természet "kereszthalála" után is előbukkanhat?

Nem meglepő módon nincs egységes magyarázat a hozzáértők körében. Egyesek azt állítják, ahogy a fizikai halál esetében megszűnik az ember öt érzékszervének működése és érzéketlenné válik környezete ingereire, úgy a szellemi értelemben keresztre feszített óemberünk is ehhez hasonlóan lesz élettelen. Azaz, az új ember, a Krisztust követő hívő érzéketlen a bűnre, nem reagál a kísértésre, ahogy egy döglött kutya sem moccan, ha valaki jól belerúg. Egy bizonyos C. J. Vaughan így ír a kérdésről:
"Halott ember nem vétkezhet... Te pedig halott vagy... Légy olyan érzéketlen, érzéstelen, mozdíthatatlan a bűnnel szemben, akár a halott ember"
Vaughan ezzel a véleményével nincs egyedül. Számos más tanító ugyanezen az állásponton van. A megfeszített óemberű hívő valóban érzéketlen lenne a bűnre? John Stott kommentárjában három erős érvet hoz fel ezzel a véleménnyel szemben:
  1. Mindez nem fér össze Krisztus halálának jelentésével. Mit értett Pál azon, hogy Krisztus "meghalt a bűnnek egyszer és mindenkorra"? Nyilván nem azt, hogy Jézus érzéketlenné vált a bűnnel szemben, mert ez azt jelentené, hogy korábban fogékony volt rá és a bűnnek élt. Ez dogmatikai nonszensz.
  2. Pál a levélben arra inti az olvasóit, hogy ne hagyják a bűnt uralkodni testükben és ne engedelmeskedjenek a gonosz kívánságoknak. Ha az ember érzéketlenné válna a bűnnel szemben, az ilyesféle felszólításokra semmi szükség nem lett volna.
  3. A legerősebb érv nem meglepő módon személyes tapasztalatunk. Akármit is jelent "meghalni a bűnnek", mindannyian tudjuk, hogy ezen a téren sebezhetőek vagyunk és igen fogékonyak. Messze esünk attól, hogy érzéketlennek nevezhessük önmagunkat.
Stott szerint a hiba ott keresendő, hogy a Krisztus - óember - meghalni analógiát a szó legteljesebb értelmében párhuzamként vesszük saját valóságunkkal. Egyszerűen tudni kell, hogy a bibliai hasonlatokat mely pontokon kell értelmezni és összekötni a realitásokkal, és melyeken nem. Jézus példáját hozza fel, aki arra kéri a benne hívőket, hogy legyenek olyanok, mint a gyermekek. Nyilvánvaló, hogy ez a kérés sem arról szól, hogy a gyerekek minden vonását utánozzuk (éretlenségüket, szeszélyes viselkedésüket), hanem alázatos hozzáállásukban legyenek minták számunkra.

Ehhez hasonlóan a "meghaltunk a bűnnek" esetében sem kell a halottak minden vonásának megjelennie egy keresztényben, hogy a párhuzam a páli képben érthető legyen. Pál analógiájában sokkal inkább arra utal, hogy Krisztussal a keresztségünk által egyesültünk, és így "résztvevői" lettünk az ő halálának. Én ezt egy kicsit a megigazulás kérdésével kötöm össze: igazzá az ember kétféle módon lehet. Az egyik, hogy önmaga erejéből eléri ezt az állapotot, a másik hogy Isten igaznak nyilvánítja. Nem nehéz kitalálni, hogy az utóbbiról van szó. Valami ilyesmit jelenthet az óember halála is. Nem mi vagyunk azok, akik képesek bűntelenek lenni, hanem Isten lát bennünket Krisztuson keresztül megigazultnak, akivel azonosultunk a keresztségben.

Lehet, hogy ez a bejegyzés több kérdést vet fel, mint amennyit megold. A Római levél Pál egyik legkomplexebb alkotása, a rendszeres teológia egyik alapvető irata. Meg sem kísérlem ezt az összetett teológiai kérdést néhány sorban kibontva megmagyarázni. Mindenesetre szerintem nem kell felesleges aggodalmat éreznie senkinek, aki küzdelmeket vív régi természetével. Az ilyesféle belső harcok azt is mutatják, hogy az emberben új természet dolgozik, hiszen emiatt ismeri fel a régit és tudja felvenni a kesztyűt vele szemben. Bizakodásra adhat okot, hogy ebben a küzdelemben nem vagyunk magunkra hagyva.

2012. május 1., kedd

Kockatalálkozó

Az egyháztűznézőben eddig kivétel nélkül gyülekezetekről írtam, ám most először kicsit felborul az egyensúly és leginkább egy kedves testvéremet kívánom a végletekig fényezni. Ennek oka, hogy bár a veszprémi Evangéliumi Keresztény Gyülekezetben jártam, bevallom őszintén a közösségen túl legalább ennyire kíváncsi voltam arra, kicsoda is a kiváló teológusblogot vezető lelkipásztor, azaz Szabados Ádám.

A látható paraméterekkel többé-kevésbé tisztában voltam: szakállas, családos, negyven körüli fiatalember, masszív teológiai képzéssel, nívós témákat felvető internetes naplóval és két könyvvel a háta mögött. Mindezekkel nem árulok el nagy titkokat, hiszen Szabados Ádám a megszokott kibertéri arctalanság helyett névvel és képpel is vállalja önmagát. Ő nem olyan, mint a bibliai Ádám, aki elbújik egy fa mögé szégyenében - sokkal inkább előlép és bedob valami súlyos teológiai kérdést, felvet valami mély filozófiai témát, amin egyre többen rágódnak olvasói közül. Talán nem sértődik meg, ha "lekockázom": teológusként sem szégyen kockának lenni, szeretni a műfajt és nyakig elmerülni benne. Számomra jó érzés olyan emberek közelében tartózkodni, akik tudják mit akarnak az élettől, és azt is tudják, az élet mit akar tőlük.

Ennek ellenére a nem látható dolgok a láthatóknál is jobban érdekeltek. Így családommal együtt elmentem Veszprém egyébként csodaszép városába, hogy megnézzem ki is áll a kiváló írások mögött. Egy helyi művelődési házba vezetett az utunk, annak is egy viszonylag kicsi termébe, ahol egy klasszikusnak nevezhető, egészségesen visszafogott, azaz természetesen viselkedő emberekből álló gyülekezetet találtunk. Minden nagyon egyszerű volt, ezért lélekben kapcsolódni sem jelentett lehetetlen feladatot számunkra. Ádám felesége vezette a dicsőítést (aki remekül főz, ahogy arról később megbizonyosodhattunk :-)), az istentisztelet többi részét úrvacsora és igehirdetés töltötte meg. Utóbbit természetesen Ádám végezte, aki a 2Tim 1:3-5 szakaszról prédikált. A legtöbben egyfajta "töltelékként", formalitásként tekinthetnek ezekre a versekre, melyek Pál levelének bevezető szakaszához tartoznak. A vérbeli teológus persze nem ijed meg az ilyesféle prekoncepcióktól, és még ezekből a szakaszokból is magvas üzenetet fabrikál - ahogy az nem meglepő módon történt is. Nem tisztem és nem jogom értékelgetni, de az igehirdetés sokoldalúságára mégis érdemes felhívni a figyelmet: egyháztörténelmi kitekintések, a mindennapokból vett illusztrációk és magvas üzenetek egyaránt kirajzolódtak belőle.

Honnan ez a sok ismeret? A választ egy teológusnál mindig az "oroszlánbarlangban", azaz a dolgozószobájában kell keresni. Nos, Ádám esetében ez a kifejezés nem fedi a valóságot: az "angol nyelvű könyvtár" sokkal jobban illene a látható nyersanyag leírására. Voltak ötleteim, hogy ennek az embernek lesz egy nagyobb könyvespolca néhány figyelemre méltó anyaggal, de erre a mennyiségre nem számítottam. Képzeljünk el egy szobát, amit földtől-plafonig megtölt a szakirodalom, körbe minden falon és elérhető szabad helyen. Első reakcióm a "hűamindenségit" volt, a második meg a konkrét, felszín alatt fortyogó, szűnni nem akaró sárga irigység. :-)Olyanokat kérdeztem magamban, hogy "neki miért van, nekem miért nincs?", illetve "hogyan volt képes ennyi mindent beszerezni és mennyibe kerülhetett mindez?". Bár a helyzet rám nézve felháborítóan igazságtalan, abban azért nyugalmat leltem, hogy Ádám blogja sokáig működni fog. A mennyiség alapján a következő kétszáz évre elegendő ihletforrás áll rendelkezésére, csak győzzön írni, mi pedig győzzünk olvasni!

A könyvhegy persze nem önmagáért és az esztétikai látvány megteremtéséért létezik. Ádám nagyon frappánsan fogalmazva azt mondta, egy-egy kötet kinyitásakor nem lapokat és arra nyomtatott betűket lát, hanem mindig egy új világ tárul fel előtte. Aki olvas, tulajdonképpen világról-világra jár, személyes univerzumokba mélyed el, melyek az adott szerzőről és remélhetőleg annak Ihletőjéről adnak képet.

A sok ismeret és tömény szakirodalom ellenére mégis azt láttam, a teológia nem ment szerzőnk agyára. Tapasztalatból tudom, hogy ebben sokat segít egy egészségesen gondolkodó családi légkör egy talpraesett feleséggel és gyerekekkel. Ádám "kockasága" nem csinált belőle szellemi dimenziókban lebegő lényt: bizonyíték erre, hogy néha még arra is ráveszi magát, hogy két rendszeres teológiai mű között egy-egy regényt elolvasson. :-). A hangsúly minden szószaporítás ellenére nem is a könyveken áll, hanem azon az evangéliumi alapokon nyugvó hiten, ami szépen kirajzolódott a gyülekezet karakterében és a családi atmoszférában is. Ha Veszprémben jártok, feltétlenül látogassátok meg őket!