2012. szeptember 25., kedd

A hit és a formája

Reggeli felkelés után ajánlatos egyesével felcsatolni a szellemi fegyverzetet: egytől-egyig az összeset, az igazlelkűség derékövétől a Lélek kardjáig. Ha hiánytalanul öltözködünk, az megvéd egész napra. Aztán ott van az ima és bibliaolvasás: minden nap kötelező, az imát pedig úgy kell befejezni, hogy "Jézus nevében, ámen". Ördögűzés? Nem probléma. Hangosan rá kell parancsolni a démonokra (katolikusoknál jó az is, ha van szenteltvíz valahol a farzsebünk környékén) és kikiabálni őket a paciensből.

Bibliai gyakorlatok? Engem sokszor inkább a mágiára emlékeztetnek. Csiribí-csiribá, halleluja, ámen.

Nem gúnyolódom, csak kicsit pukkasztani szeretnék. Tényleg csak kicsit, mert tulajdonképpen elkerülhetetlen, hogy a hitünk ne járjon együtt bizonyos formákkal. Vannak az ember életében olyan pillanatok, amikor látható alakba önti a meggyőződését, és ezek a pillanatok nem feltétlenül kötődnek valamilyen vallásosan szakrális eseményhez sem. A fiúk és lányok gyűrűvel jegyzik el egymást és kiöltözve, nagy zabálás keretében adják hírül a világnak azt a belső meggyőződésüket, hogy szerelemből házasodnak. A gyerek tortát kap a születésnapjára, lángoló gyertyákkal, marcipánfigurával, közben vakuk villannak, felhangzik a hepibörzdéj és mindenki együtt örül annak, ami nem megfogható, ám nagyon is valóságos jelenség az ünnepi légkörben. A lényeg odabent, a forma idekint van.

A meggyőződés, a belső értékrend, a gondolkodásmód tehát megtestesül, alakot kap, s nincs ez másként a hitéletünkben sem. Bemerítkezünk, mert kifejezzük a hitünket, és úrvacsorázunk, mert megmutatjuk, hogy gondolunk Jézus halálára. A hitünk együtt jár formákkal, ez nem vitatéma, ezen azt hiszem nem fogunk összeveszni. A probléma akkor kezdődik, amikor a sorrend megfordul, és már azt kell mondjuk, a formákat követi némi hit. Ez az a küszöb, amin átlépve a hitből a mágia térfelére jutunk.

Mindez azért jutott eszembe, mert Szkéva fiairól olvastam az Apostolok Cselekedeteiben. A sztori ütős, két világot, két szemléletmódot feszít egymásnak. Először is megtudjuk, hogy Pál munkáján keresztül Isten ou tas tychousas, "rendkívüli és szokatlan" (görög kifejezésmód) csodákat tett. Még a Pál keze által érintett kendők és kötények is betegeket gyógyítottak. Elsőre talán már ez is elég mágikus hókuszpókusznak hangzik: gyógyító kendők, gyógyító kötények. Ilyesmi az egykori Budapest Tévé késő esti műsorába passzol, nem a Szentírásba. Lukács azonban tudja miről tudósít, és az nem mágia: ugyanis épp ezután tesz említést azokról, akik a formákat lemásolják. Ez már abban az időben sem volt ritka jelenség. A diaszpóra-zsidóság tagjai között akadtak olyanok, akik egyszerűen megpróbálták kopírozni Izrael és a pogány vallások elemeit. Maga a tartalom, a hit veleje nem kellett nekik, mert azt gondolták, bizonyos technikák magukban is hatékonyak. A másolások között fennmaradt egy híres varázslóformula: "kényszerítelek téged Jézusra, a héberek Istenére". Szkéva fiai is ilyesféle formával próbálkoztak, ám a mágia nem fejtett ki valódi erőt és a démonűzéssel próbálkozó hét srác beégett. Noha az akció balul sült el, ám egyetlen pozitív hozadéka azért mégiscsak volt: az Efezusban mágiával foglalkozók magukba szálltak, hívők lettek és közülük sokan elégették mágiával foglalkozó könyveiket. Megértették mi a különbség a Jézus-hit és az abrakadabra között: leginkább az, hogy csak az egyik működik...

Jó kis csavarral van itt dolgunk: Pál kendőiről a látszattal szemben kiderül, hogy azok nem mágikus kellékek, hanem eszközök Isten gyógyításában. A formálisan szinte keresztényinek tűnő eljárás a démonűzésnél - mely ráadásul Pál tekintélyére is hivatkozott - pedig éppenhogy mágia, amihez a látszat ellenére sincs semmi köze Istennek. Hát nem ismerős térfélcsere ez? Előfordul ma is!

Érdekes egyébként, hogy a katolikus egyházban hétféle szentséget tartanak fontosnak, míg a protestáns gyakorlat csupán két formalitáshoz (a bemerítkezéshez és az úrvacsorához) ragaszkodik. Persze tudjuk jól, a felszín alatt sokkal több próbál utat törni magának mindkét táborban. Én azt hiszem manapság igencsak a formák idejét éljük. Ezek többsége persze nem mágikus, hanem egyszerűen üres. Miért? Az erő hiánya miatt. Hihetetlen mennyiségű formát kell legyártanunk, ha már erő nincs túl sok a kereszténységben. A formák legnagyobb veszélye ebben a fajta helyettesítésben rejlik: fenntartja a működés látszatát, tehát megnehezíti az őszinte szembenézést, lassítja a felismerést és ezáltal a helyreállást is. Vajon mikor jön el az a pont, amikor a forma a hit elé kerül és mit lehet tenni azért, hogy visszatelepedjen a saját pozíciójába?

Egy biztos: ha a kereszténységben nincs igazi erő, inkább látnék az egyházban ürességet, a papok arcán tanácstalanságot, a vezetők homlokán kérdőjeleket, mintsem a forma-gyár újabb "megoldásait". Az egyház üressége meglehet rossz üzenet a világnak, de őszinte vallomás Istennek. A formák és mechanizmusok túlzott erőltetése viszont leleplező, mert csak azt mutatja, takarni akarjuk mennyire üresek vagyunk.

2 megjegyzés :

  1. Igen. Nekem is az őszinteség jutott eszembe, mikor láttam Londonban a Szent Pál katedrális altemplomában a McDöncit és, hogy a vendégek a régi előkelőségek sírkövein lépkedve vitték kajáikat a talponálló asztalokhoz. És szintén Angliában csodálkoztam rá a szép régi anglikán templomban berendezett bútoráruházra.

    VálaszTörlés
  2. "És szintén Angliában csodálkoztam rá a szép régi anglikán templomban berendezett bútoráruházra."

    Azt hiszem - még ha groteszkül hangzik is - sok templomban már amúgy is csak bútorok vannak.

    De a látszólag nyüzsgő helyek is sokszor inkább egyfajta közösségi háló szerepét töltik be, az pedig természetfeletti jelenlét nélkül is működik. Szerintem könyörtelen őszinteség nélkül nem is lesz ebben változás.

    VálaszTörlés

Megmondhatod te is... de kérlek, NE tedd névtelenül!
(A szerző a beírt kommentek közül bármelyiket előzetes figyelmeztetés és minden magyarázat nélkül törölheti. Kommentedben ne használj túl sok hivatkozást, mert a rendszer automatikusan moderál!)