2011. november 29., kedd

Több, mint tanuló...

Ha utánaszámolok, egy év leforgása alatt rengeteg tanítást hallgatok végig, olvasok el, sőt esetenként magam is dolgozok ki ilyeneket. Néha úgy érzem, hogy a kereszténység körülöttem egyfajta szakrális iskolapad, ahol a fejtágítás és az ismeretszerzés a legfontosabb teendő. Jézus azonban arra kért bennünket, hogy tanítvánnyá tegyük az embereket, nem tanulóvá. Mi a különbség a kettő között?

A híres "missziós parancsot" Máté evangéliuma utolsó fejezetéből mindannyian ismerjük, de kevesebben gondolunk bele mélyebben, mit is jelenthetett ez a felszólítás az eredeti környezetében. Sokan reflexszerűen úgy gondolják, a tanítvány dolga az, hogy tanuljon: ismerje meg a Bibliát, magoljon minél több igeverset, legyen tisztában az alapismeretekkel. Semmi bajom a tanulással, sőt kifejezetten szeretek tanulni: talán eddigi írásaimból is kiderült, hogy igencsak örömömet lelem a Szentírás boncolgatásában. De mégis azt hiszem, elsősorban nem a tanulás meg a sok ismeret teszi a tanítványt tanítvánnyá. Ma nagyon sok tanuló ül a padokban, de szerintem jóval kevesebb kevesebb tanítvány.

Máté evangéliumában a tanítványság határozottan kiemelt téma a másik két szinoptikushoz képest: Márknál 46-szor, Lukácsnál 37-szer, Máté esetében viszont 73 alkalommal kerül elő a téma. A görög mathétész, azaz tanítvány kifejezés csak itt szerepel felszólító módban és az esetek többségében az akoloutheó (követni) igével van összekötve. Máté tehát úgy vélekedik, a tanítványság és a követés összetartozó fogalmak. De kit követ a tanítvány és miben különbözik a tanulótól?

Tudjuk, hogy Jézus korában tanítványnak az számított, aki egy írástudóhoz ment el tanulni. Míg egy mai tanuló arra törekszik, hogy ismeretet szerezzen egy bizonyos tárgykörben, a tanítvány olyan valaki, aki egy személy behatása előtt nyitja meg magát. Nem egy intézettel, hanem egy tanítómesterrel van dolga, aki számára feltétlen tekintély. A tanuló futólagosan érintkezik saját tanítójával vagy a vele foglalkozó intézménnyel, a tanítvány viszont sorsközösségben él mesterével, ráadásul arra törekszik, hogy egyre jobban hasonlítson rá. A tanuló tehát elsősorban tudni akar, a tanítvány pedig hasonlítani.

Valami ilyesmi lehetett Pál és Timóteus kapcsolata. Az öreg Pál maga mellé vette a fiatalembert, akivel számtalan misszióban és szolgálatban együtt voltak. Kezdetben "testvérünk és Isten szolgája" (1Thessz 3:2) számára Timóteus, aztán már "hű gyermekem az Úrban" (1Kor 4:17), később pedig azt írja róla, hogy úgy volt vele, "mint atyjával a gyermek" (Fil 2:19-22). Ebből nekem az látszik, hogy a fokozatosan mélyülő bizalmi légkör, a kölcsönös és tartós együttműködés, a gyakorlati teendők végzése és a mély, személyes kapcsolat igazán jellemezik a tanítványságot.

Ehhez képest én sokszor azt látom, az emberek egyfajta "szent képzést", bibliai tanfolyamot kapnak, amitől sokat fognak tudni (vagy éppen ellenkezőleg: rendszerezetlenül összekavarodnak bennük a dolgok), idézni képesek a Bibliából, de pusztán ettől nem válnak tanítványokká. A nagy kérdés persze az, milyen körülmények tehetnék lehetővé a mai világban, hogy egy érett, tapasztalt keresztény egyfajta mentorlás keretében szoros életközösségben éljen egy kezdő tanítvány-jelölttel? Kézenfekvőnek látszik, hogy azok a területek tartozhatnak ide, ahol az emberek eleve sok időt töltenek együtt.

Mi a véleményetek erről? Van-e jelene és jövője annak, hogy a szó biblikus értelmében mathétészeket képezzünk tanulók helyett?

2011. november 26., szombat

Mennyország tourist

Szeretem a Mennyországot, de haragban vagyok azokkal a könyvekkel, melyek keresztény szlengnyelven fogalmazva akarják a képembe tolni, milyennek is kell látni az odafelvalókat. Todd Burpo vékonyka műve azonban mást ígér: az elmúlt évek legnagyobb könyvsikereként beharangozott soványka kötet egy kisfiú történetéről szól és a konkurens írásokhoz képest nagyon is földhözragadt.

A szituáció drámai: egy négyéves amerikai kisfiúnak műtét közben leáll a szíve, de az orvosoknak végül sikerül újraéleszteniük. Magához térve Colton Burpo csupa olyasmiről kezd mesélni, amiről nem tudhatott. Nem csak mély bibliaismeretről tesz tanúbizonyságot, de születése előtt meghalt családtagjairól mesél, akikkel állítása szerint a túlvilágon találkozott. A minimum az, hogy a főállásban garázskapuk forgalmazásával foglalkozó, szabadidős lelkipásztor apuka és a tanárnő anyuka torkában megáll az almacsutka: mi történt a gyerekkel? A vasárnapi iskolában a szokottnál is erősebb a tananyag, esetleg a kis lurkó túl nagy dózist kapott az X-Aktákból a szülői hanyagság okán, vagy még az is lehet, hogy tényleg ott járt, ahol sztenderd üzemmenetben nem lehet?

A könyv válasza egyértelmű. Colton a Mennyben volt. Ha mégsem, akkor miért kezd el olyanokat mondani, hogy odafent találkozott a "másik nővérével", noha négyéves kissrácként fogalma sem volt róla, hogy édesanyja korábban elvetélt? Honnan szedte, hogy édesapja elvonult a kórház egyik kis szobájába érte imádkozni, míg az életmentő műtét zajlott? És legfőképp az óvodás gyerekeknek szervezett vasárnapi iskolai tananyag helyett miért idéz mélyebb összefüggéseket az Újszövetségből? A kérdésekre a szerzők szerint csak túlvilági válaszok adhatók, szimpla feleletek aligha. Itt van tehát egy 180 oldalas bizonyíték a túlvilág létezésére? Valóban egy klinikai halálból visszatért helyes kis szőke gyerek tesz majd pontot számtalan teológiai-filozófiai, sőt tudományos területeket érintő vitákra?

Élénk fantáziánkkal képzeljünk el egy mérleget, melynek az egyik serpenyőjébe a könyv valós tartalmát alátámasztó, a másikba pedig az azt cáfoló érveket rakosgatjuk. Colton egy egyszerű, aranyos kisfiúnak tűnik, szavai hitelesen csengenek, a ravasz marketingmenedzser imidzse pedig sehogy sem illik rá: rakjunk egy súlyt a pozitív serpenyőbe, értékelve hogy a gyermeki őszinteség egy ilyen kérdésben különösen nagy erény. Ott van aztán az a tény, hogy egy ilyen témájú könyv feltétlenül valós igényeket elégít ki, elvégre mi lehet izgalmasabb, mint egy pillanatra benézni a függöny mögé és megsejteni valamit az örökkévalóságból? Sajnos a könyvön abszolút érződik, hogy piaci rés tömködésére készült. Számtalan gondolat ismétlődik, bizonyos panelek újra és újra visszaköszönnek, néhol teljesen olyan benyomásom alakult ki, hogy a kötet írói az előre meghatározott terjedelmi kereteket kívánják kitölteni. Bumm, egy súly a negatív serpenyőbe.

Colton olyan dolgokat mond, amiket nem tudhatott. Bevethetjük itt a kollektív tudattalant, az agyműködés leállásának fokozatos fiziológiáját, melyek a klinikai halál különféle eseményeit magyarázzák: nyilván lesz ezekben igazság, de hogyan beszélhet valaki sírdogálva a halott nővéréről, akinek a létezéséről sem tudott? Nem barátaim, legyen ez egy újabb súly a pozitív serpenyőben! Az viszont több, mint baki, amikor hősünk azt mondja, Jézus tenyerében "jelöléseket" látott a Mennyben: hiszen minden műkedvelő teológus rendíthetetlen magabiztossággal integet, hogy Jézusnak nem a tenyerébe ütötték azokat a bizonyos szögeket és ezt már kismilliószor bizonyította a történelem. De ha apuka ezt a figyelemre méltó részletet rosszul írta le, mi a biztosíték hogy a többi apróságban alaposan járt el? Semmi. Puff neki, újabb súly került a negatív serpenyőbe.

A könyv jelentősen eltér az eddigi, hasonló témát boncolgató kötetektől. Nincs semmi olyan benne, ami a mennyei látomásos irodalom zagyvaságait jellemezte és ez igencsak megnyugtató az ezektől meggyűrt olvasók számára. Megadjuk a pontot a pozitív oldalnak, pláne hogy a magyar kiadást nem is keresztény kiadó vállalta fel - az ideológiai elfogultság ezzel legalábbis kizárva. Ugyanakkor óriási tartalmi baki, hogy klinikai halálról semmiféle szó nincs a történetben: ezt csak a könyv hátoldalán szereplő ajánlásban olvashatjuk. Akkor most mi is történt valójában a súlyos műtét közben? A klinikai halál, mint hívószó, kiadói fogás csupán? Negatív pont a másik serpenyőbe!

Egyik szemem sír, a másik nevet. Többet kaptam annál, mint amire kezdetben számítottam, de kevesebbet, mint amit végül szerettem volna. Mintha egy farkaséhes ember kezéből három harapás után kiütnénk a hamburgert: evett is meg nem is, a gyomra már nem korog, de azért éhes maradt.

Az igazság tehát továbbra is odaát van és nem hagyja, hogy egy sovány kiadvány lapjaira beszorítsák. Mindenesetre üdvözlendő, hogy ezzel a könyvvel megtört a megszokott "mennyben járós" könyvek szürke egyhangúsága, ahogy különösen jó érzés volt bepillantani abba, milyen szeretetben és békében szervezi életét a Burpo család a messzi Amerikában. Ha mást nem, ez utóbbit remélhetőleg sokan megirigylik tőlük...

(Todd Burpo - Lynn Vincent: Igazából Mennyország, XXI. század kiadó, 189 oldal)

2011. november 22., kedd

Egyháztűznéző - új rovat!

Új rovatot indítok a blogban "egyháztűznéző" címmel, melynek során személyes élményeimet szeretném leírni mindenféle - többnyire protestáns - gyülekezettel kapcsolatban. Elmondom mire gondoltam és azt is leírom, milyen közösségeket szeretnék meglátogatni - így mindenki tisztában lehet azzal kik forognak veszélyben a közeljövőt tekintve. :-)

Az egyház állapotáról többnyire jó sokat kesergünk, de ezt leginkább saját gyülekezetünk biztonságos (vagy annak hitt) falai között tesszük. Valahol persze, mélyen eltemetve a tudatalatti alsóbb rétegeiben, tisztában vagyunk azzal, hogy a Gyülekezet fogalma nem kizárólag saját csoportunkat és annak holdudvarát jelenti. Ez az alapvető tény néha-néha megpróbál kitüremkedni a felszínre, amikor az egyes felekezetek valamiért találkoznak, de alapvetően mindenki a saját kis belső világában éli meg a hitét.

Rájöttem, hogy ebben a tekintetben én sem vagyok más. Csak a szám jár, de nem tudom pontosan ki mit művel a honi ekklézsiában. Azt látom, még a legbátrabb pásztorok is többnyire annyit tesznek, hogy néha meglátogatnak egy másik gyülekezetet, figyelve arra, hogy az az általuk favorizált kegyességi stílusnak megfelelő legyen! Pünkösdi csak pünkösdihez, baptista csak baptistához passzol. A többiek meg valahol messze vannak, a láthatáron túl.

Elhatároztam, változtatok a dolgon: időt szánok arra, hogy legalább Budapesten átfésüljem a terepet, és lehetőségeim szerint néha-néha megnézzek egy gyülekezetet, milyen is az élet máshol. Szeretnék olyan helyekre is elmenni, melyek egyáltalán nem hasonlítanak saját, szabadkeresztény jellegű közösségem stílusához. Nem az a célom, hogy összeszedjem az összes hibát a különféle gyülekezetekben, hanem csupán annyi, hogy beleszagoljak a levegőjükbe és leírjam ide a blogba mit tapasztaltam.

Egyelőre a következő "étlapot" állítottam össze, melyhez szívesen veszem olvasóim megjegyzéseit, kiegészítéseit, tanácsait:

Csepeli Evangélikus Templom
Élő Ige gyülekezet
Pasaréti Református Templom (Cseri Kálmán)
Hit Gyülekezete
Golgota Gyülekezet
Hegyen Épült Város Gyülekezet
Rózsakert Baptista Közösség
Péceli Pünkösdi Gyülekezet
Új Jeruzsálem Katolikus Karizmatikus Közösség

Eltökélt szándékom, hogy ezeket a közösségeket a "leghétköznapibb hétvégi" istentiszteletük keretében látogassam meg: azt szeretném látni, milyen egy "átlagos" alkalom náluk, ezért az ünnepi eseményeket kerülni fogom. Nem tudom pontosan milyen intenzitással zajlanak majd a látogatásaim, ugyanakkor szívesen megyek többedmagammal: ha szeretnél társulni egy-egy ilyen alkalomra, jelezd és te is gyere velem!
Több szem többet lát, több fül többet hall, több blogger többet post-ol! Nézzük meg együtt mi az ábra Budapesten!

2011. november 18., péntek

Nyáladdal szolgáld az Urat!

A minap hallottam a sztorit: egy keresztény üzletembert utolért a derék adóhatóság. Ez a tény már önmagában boldogtalanná teheti az embert, hát még akkor ha vaj van a füle mögött... Nos, hívő emberként olyan megoldást választott, amihez indokot a Bibliában keresett: megjátszotta az ostobát, hogy a hatóság ne büntesse meg - mondván, hogy Dávid király is hülyét csinált magából, ezzel mentve az életét. Jó indok a kamuzásra, ha a Szentírás mögé bújunk?


Dávid kétségtelenül az egyik legkedveltebb hős a Könyv szereplői közül, akár zsidó, akár keresztény olvasóról van szó. A Biblia "Isten szíve szerint való" embernek nevezi, ami persze nem jelenti azt, hogy Dávid abszolút értelemben tökéletes életet élt volna. Így például egyik alkalommal az őt üldöző Saul király elől egészen a zsidók ellenségeinek számító Ákishoz, Gát királyához menekült. Ott persze azonnal felismerték, sőt királynak nevezték (noha hivatalosan még az őt üldöző Saul volt a király), Dávid azonban megrémülve a helyzettől eldöntötte, hogy megjátssza a hülyét. A bibliai szöveg egész pontosan így ír:

"És félkegyelműnek tettette magát előttük, eszelősként viselkedett köztük, firkált az ajtószárnyakra, nyálát pedig a szakállára csurgatta. Akkor ezt mondta Ákis az udvari embereknek: Hát nem látjátok, hogy ez az ember bolond? Minek hoztátok ide? Nincs itt elég bolond, idehoztátok még ezt is, hogy a bolondját járja előttem? Egy ilyen kerüljön a házamba?" (1Sám 21:14-16)

Mondhatni, Dávidnak nem sok lehetősége volt: ha Saul elfogja, kivégzi. Arra számított, ha Izrael ellenségeihez menekül, oda talán nem mennek utána - viszont ha felismerik, akkor ott is meghal. Ezért adta az idiótát, amit olyan hitelesen játszott el, hogy Ákis és brigádja bevette a dolgot. Dávid megúszta a kalandot és két zsoltárt is írt: a 34. és 56. zsoltárokban Istennek ad hálát, aki átsegítette ezen a helyzeten.

Vajon ez a bibliai történet feljogosít bennünket arra, hogy adott szituációban színészkedjünk és például az adóhatóság felé eljátsszuk az ostobát?

Utánanéztem többféle kommentárban, hogy az igemagyarázók hogyan értékelik a fenti történetet. Többségük elfogadhatatlannak érezte Dávid viselkedését, még akkor is, ha azt ravaszságnak és a szorult helyzetből való frappáns kimenekülésnek mondanánk. H. Rossier szerint emberünk "természetes bölcsességének" engedett, és amikor azt gondolta, megmenekülhet Saul elől, csak az egyik ellenségét cserélte fel egy másikra. Ahogy DeRothschild megjegyzi, Dávid valószínűleg tisztában volt azzal, hogy az elmebetegeket akkoriban sérthetetlennek tekintették: úgy gondolták, ha már Isten lesújtott rájuk egy ilyen komoly betegséggel, akkor védelmet kell élvezzenek. Ezzel szemben egy kommentár úgy vélekedik, hogy bár a fenti sztori Dávid életének legmélyebb pontja, Isten adta neki az ötletet, hogy az őrülteknek kijáró védelem alá helyezze magát. Sőt ellenségei még azt is hirdették, hogy ő a király...

A kérdés természetesen etikai problémákat vet fel. Szabad hülyét csinálni magunkból, ha elég szorult a helyzet? Csorgassuk mi is a nyálunkat, firkálgassunk, színleljük a tompát? De mi számít "szorult helyzet"-nek? Amikor a zsidókat bújtatók ártatlan képpel hazudtak az őket faggató náci katonáknak, azt valószínűleg legtöbbünk valóban durva szituációnak tartja. De mi legyen az adóhatósággal? :-)

2011. november 15., kedd

Mi zavar a próféciákban?

"Ez az év a változások ideje lesz. A legjobb és a legrosszabb idő. 2011 valakinek aratásidő lesz, másnak pedig ítéletidő." - olvasom az egyik próféciában, melyet valaki erre az esztendőre mondott. És megint az jut eszembe, mint a legtöbb ehhez hasonló kijelentéssel kapcsolatban: nem tudok mihez kezdeni vele. Ez a "se veled - se nélküled" állapot, ami a leginkább zavar az ilyesféle jövendölések kapcsán. De mit mond a Biblia?

Tudjuk mindannyian, hogy a próféta dolga nem elsősorban a jövő kijelentése. Maga a próféta elnevezés kétféle formában fordul elő a héber szövegben: a nabi kifejezés azt jelenti, hogy "(ki)hirdetni, közölni", míg a róeh fordítása "látó". A próféta tehát lát valamit, amit Isten mutat neki és azt kihirdeti - ez pedig nem csak a jövőre vonatkozhat. Most azonban kifejezetten a jövőre vonatkozó próféciákkal szeretnék foglalkozni.

A problémám ezekkel a kijelentésekkel nem az, hogy egyértelműen hamisak lennének. A baj inkább ott kezdődik, hogy egyértelműen igaznak se tudom mondani őket. Nem tudok velük semmihez kezdeni. Éppen ezért gyanúsak. Most mire véljek egy olyan próféciát, miszerint a 2011-es év a legjobb lesz, ugyanakkor a legrosszabb is? Valakinek jó alkalom lesz az aratásra (azaz megtérnek emberek, beérnek folyamatok), másnak pedig éppen az ellenkezőjére.

A dolog pont olyan, mintha a 2010-es, a 2009-es vagy tetszőlegesen bármely más évről beszélnénk a legnagyobb általánosságokban. Mit szólnátok például, ha a következő esztendőre a következőket mondanám:
- nehéz év lesz, egyeseknek jobban, másoknak kevésbé
- lesznek keresztények, akik többet imádkoznak majd, mások kevesebbet
- előfordul majd, hogy emberek tüntetnek kormányuk ellen és olyan helyek is lesznek, ahol ez kevésbé lesz jellemző.

Nos, az ilyen üzeneteket terjesztő prófétáról milyen kritériumok alapján lehet eldönteni, hogy Isten szavait tolmácsolja vagy sem? Az ehhez hasonló kijelentések számomra teljességgel megfoghatatlanok és kezelhetetlenek. És azt látom, minél több van forgalomban belőlük, annál jobban növekedik a zűrzavar és értetlenség, a sok, egymásnak ellentmondó magyarázkodás. Persze a bibliai próféták körül is állt a bál, ezt azonban nem az üzenetük többértelműsége és kezelhetetlensége, hanem éppen azok egyértelműsége váltotta ki. Utálták hallgatni Jeremiást és lehazaárulózták konkrét próféciája miatt, végül mégis neki lett igaza.

A Biblia szerintem a próféciák megítélésével kapcsolatban két hibalehetőségre figyelmeztet bennünket. Az egyik, ha figyelmen kívül hagyunk egy próféciát, melyet valóban Isten mondott:
"Prófétát támasztok nekik atyjukfiai közül, olyant, mint te. Az én igéimet adom a szájába, ő pedig elmond nekik mindent, amit én parancsolok. És ha valaki nem hallgat igéimre, amelyeket az én nevemben mond, azt én felelősségre vonom." (5Móz 18:18-19)
Ez a kijelentés nem csupán az előbb említett hibás szemléletről beszél, hanem önmagában is prófécia, ami Jézus Krisztusban beteljesedett. Az Újszövetség utal is erre az igére:
"Maga Mózes mondta: Prófétát támaszt nektek testvéreitek közül az Úr, a ti Istenetek, olyat, mint én: őt hallgassátok mindenben, amit csak mond nektek." (ApCsel 3:22)
A másik hiba a próféciákkal szemben, ha tekintélyt adunk nekik, noha semmi közük Istenhez. A két eset közül itt valamivel nyersebb szavak hangzanak el, mint az előzőekben:
"Ha pedig egy próféta elbizakodottan olyan igét mond az én nevemben, amelyet nem parancsoltam neki, vagy ha más istenek nevében szól, az a próféta haljon meg! De gondolhatnád magadban: Miről ismerjük meg, hogy nem az ÚR mondott egy igét? Ha egy próféta az ÚR nevében mond egy igét, de az nem történik meg, nem teljesedik be: azt az igét nem az ÚR mondotta, hanem a próféta mondta elbizakodottságában; ne félj tőle!" (5Móz 18:20-22)
Egyértelmű tehát, ha valaki olyasmit állít Isten nevében, amit Isten nem mondott neki, esetleg idegen istenek nevében beszél, az hamis próféta. A kitétel pedig az, hogy egyszerűen nem történnek meg azok az események, melyeket a jövőről szóló prófécia beígért. Az ilyen próféta egyszer hibázhatott, aztán vehette fel a kőálló ruháját...

Manapság azonban rafinált módszerrel úgy fogalmazzák meg a kijelentéseket, hogy nem beszélnek egyértelműen, hiszen csak az egyértelmű beszédet lehet megítélni. A Szentírás kétségtelenül arra kér bennünket, hogy az elhangzott próféciákat ítéljük meg. Ez a puszta felszólítás több dolgot elmond számomra a fent emlegetett értelmezhetetlen üzenetekkel kapcsolatban:

(1) A "megfoghatatlan" próféciákkal szemben sem lehetünk közömbösek, hiszen minden próféciára vonatkozik a megítélés parancsa. A "mittudomén" tehát nem válasz.
(2) A próféciák nem "vegytisztán" szállnak le a mennyből: nem fordulhatunk azzal a bizalommal feléjük, hogy azok alapértelmezetten mind Istentől származnak. Ha így lenne, beszélni sem kellene a megítélésükről.
(3) Az, hogy meg kell ítélni a próféciákat, előfeltételezi, hogy az adott prófécia megítélhető. A Biblia tehát abból indul ki, hogy egyenesen, konkrétan beszél a próféta és kész arra, hogy üzenetét mérlegre tegyék. Nem kérné senki, hogy megítéljük a prófétai kijelentéseket, ha azok nem lennének megítélhetőek.

Mindebből számomra az következik, ha egy próféciáról nem lehet sehogy eldönteni, hogy Istentől származik vagy sem, vagyis a megítélhetőség kritériumának sem felel meg, akkor vagy nem nevezhető próféciának, vagy hamis prófécia. Ez persze csak a szubjektív véleményem, amit megfelelő érvek súlya alatt bármikor hajlandó vagyok korrigálni. :-)

Befejezésül figyelmetekbe ajánlok egy próféciát, mely széles nyilvánosság előtt hangzott el Stefan Driess-től egy gyülekezetben, idén áprilisban. Az egész szöveget nem szeretném idézni, csupán egyetlen gondolatot belőle: "A következő öt évben meg fogjátok látni, hogy Isten megrázza ezt a nemzetet úgy, hogy az emberek azt fogják mondani, semmi sem olyan már, mint amilyen régen volt. Soha nem gondoltuk volna, hogy ez megtörténhet. Egy ember a nemzetetekben, akiben nagyon-nagyon bíztak le fog esni arról a trónról, amit magának épített. És sokakra rászáll az Úr félelme. Az ő családjában baleset történik, egy fiú elvétetik. Ez egy autóbaleset lesz és az újságok írni fognak erről. Majdnem olyan, mint amikor Diana meghalt egy autóbalesetben".

Ezt nevezem én konkrét beszédnek, melyhez ráadásul konkrét dátum is kötődik. Óra indul, a hátralévő 4 és fél évet figyelemmel kísérjük!

2011. november 14., hétfő

Az újdonság erejével

Hát akkor kezdem tiszta lappal - úgy, hogy közben nem akarom elfelejteni régi blogomat sem. Lassan öt éve annak, hogy blogírásra adtam a fejem. Jó időszak volt, sok jó vitával, néha felesleges beszólásokkal, és néhol igencsak elgondolkodtató beszélgetéssel. :-) Hála Istennek, nomeg nektek, kedves blogtársaim, rengeteg témában írogathattam mindenfélét - amire szép számmal érkeztek a ti kommentjeitek is.

Szóval, kár lett volna abbahagyni, még ha kicsit el is ment a kedvem az egésztől. Régi blogom üzemeltetőjének kapitális hibáját ugyanis egyfajta virtuális arculcsapásként éltem meg. A technika ördögével találkozhattam, aki szerverhiba címszóval felzabálta mintegy három hónapi bejegyzésemet, a hozzájuk tartozó kommentekkel együtt. Alapvetően szeretem gyakorolni a megbocsátást, de még ez sem gátolt meg a váltásban :-) - így kerültem ide, egy új szolgáltató egyelőre biztonságosabbnak hitt keretei közé.

Bízva a remek folytatásban, invitálok mindenkit hogy maradjon velem - mármint ha továbbra is igényt tart a szokásosan alacsony színvonalú, tudományoskodó, feleslegesen kritikus és ömlengősen szószátyár tartalomra. Természetesen - ahogy eddig - főként a Szentírásról, a kereszténységről, illetve más vallásokat érintő témákról szeretnék firkálgatni, de tervezek néhány új rovatot is az eddigiek mellett.

Frissítsétek könyvjelzőiteket és olvassatok, ha van kedvetek! :-)