2017. december 11., hétfő

A protestánsok pápája

Ferenc pápa azt javasolta, hogy változtassuk meg a Miatyánk szövegét. Persze a megfogalmazás így nem pontos, hiszen valójában nem megváltoztatásról van szó, hanem inkább értelmezésről vagy pontosításról, mert Isten nem akar senkit a kísértésbe vinni. Ám ha javaslata révbe ér, akkor meglehetősen sokan tanulhatják újra az imádságnak ezt a részét. És vele együtt valószínűleg azt is megtanulják: Ferenc pápa szereti a változást.

A tényszerűség kedvéért tegyük hozzá, hogy az ötlet nem Ferenc pápától származott, az elképzelést pedig a francia protestáns egyházak is elfogadták és egy ideje már így is imádkozzák a Miatyánkot.

A kérdés nem is önmagáért izgalmas számomra, hanem a pápa személye miatt. Megint az látszik ugyanis, hogy Ferenc egy valamilyen értelemben megújításra törekvő elképzelés közepébe keveredett. Függetlenül attól, hogy a kezdeményezés előtte is létezett, a javaslatot szerintem az emberek többsége az ő nevéhez fogja kötni és a jövőben úgy fogják emlegetni, hogy "Ferenc pápa volt az, aki meg akarta változtatni a Miatyánkot". A pontosságra törekvők persze majd kiigazítják őket a tényekről, de ez a lényegen mit sem változtat: Ferenc pápa neve megint összekapcsolódott az újdonsággal. Ferenc és a Miatyánk. Ferenc és a melegek. Ferenc és a pátriárka. Ferenc és a menekültek. Sokat hallani a nevét, és amikor hallani, akkor bizonyos zsebekben kinyílik a bicska, mások viszont legszívesebben vállon veregetnék. A pápa tehát nem egy langyos protokollszemély, hanem igazán megosztó személyiség, a megosztó személyiségek pedig rendszerint érdekesek, pezsgőek, forradalmiak.

Ferenc sok ember szemében szinte emblémája lett a forradalmiságnak, ami az egyházat illeti, és a "sok ember" fogalmába most nem feltétlenül csak a hívőket, hanem más hiteket követőket vagy akár ateistákat is beleértek. Elődjeihez képest nagyobb súlya van a szavainak, mert mindenki figyel rá.

A jelenség azért izgalmas, mert mindez a forradalmi jelleg olyan keretek között történik, amelyek nehezen tűrik az ilyesmit. A napokban az Index is írt egy cikket a pápával kapcsolatban, amiben álláspontom szerint volt egy igen megkapó gondolat. Eszerint maga a kereszténység eredendően forradalmi mozgalom volt, de az eltelt évezredek során talán a világ legkonzervatívabb társadalmi képződményévé vált. Krisztus után a frissen induló hit (persze nem parttalanul) nyitott volt mindenkire, etnikumtól, nemtől és vallási hovatartozástól függetlenül - most pedig az egyház sokszor annak fényében határozza meg önmagát, hogy kiktől kell elhatárolódnia. A keresztények akkor híresek voltak a befogadókészségükről, most pedig híresek arról, hogy nagyon nehezen adják magukat bármilyen hagyomány újraértékelésére.

Ferenc pápa sok tekintetben a nyitottság trendjét képviseli - miközben a világ egyik legzártabb szervezetének élén áll. Ez egy elképesztően feszült és rendkívül érdekes szituáció. A közelmúltban beszélgettem néhány teológussal erről, és közülük az egyik katolikus barátom ennyit mondott: "míg nekünk egyre több bajunk van a saját pápánkkal, a protestánsok körében soha nem volt ennyire népszerű egy pápa sem." És tényleg, talán így lehet megragadni a jelenség lényegét.

Néha olyan érzésem van, mintha helycsere történne. A magyar katolikusok és tekintélyes klerikálisok egy jó része morogva veszi tudomásul Ferenc "viselt dolgait", sőt némelyek keresetlen szavakkal illetik őt, a protestánsok pedig sok esetben nem győzik kiemelni mennyire szimpatikus nekik a pápa. No, azt hiszem ezt nem sokan gondolták volna egy évtizeddel korábban: hogy bizonyos értelemben a katolikus egyházfő a protestánsok pápájává válik majd. Kérdés azonban, ha betöltötte mandátumát, az utódja továbbviszi ezt a látásmódot, vagy egy még keményebb konzervativizmusba vezeti vissza az egyházát. Majd meglátjuk.

2017. december 6., szerda

A titkolózó Messiás - a zsidók és Jézus (3)

Rövidke sorozatom előző részében felvetettem a lehetőséget, hogy az eljövendő Messiásról nem egységes kép élt a zsidóságban: lehetségesen egy harcos, és egy békés személyről is szó lehetett, vagy ezek egyfajta kombinációjáról. De mit szólt maga Krisztus ezekhez a várakozásokhoz?

Ne feledjük a leglényegesebbet: maga Jézus is zsidó volt. Mégpedig, ha szabad így mondani, "ízig-vérig" az volt, és ez a tanításain, szóhasználatán, egész vallási önkifejezésén szerintem igen jól látszik. Okoskodhatunk arról, vajon az első századi zsidóság miféle Messiásra számított, ám Jézus minden bizonnyal jobban tudhatta ezt nálunk: szerintem jogos feltételezni, hogy a saját népe "Messiás-csomagjairól" tisztább képet látott a mai kutatóknál. Csak hogy írjak egy meghatározást is: a Messiás-csomag kifejezés alatt olyan váradalmak halmazát értem, melyek leírják az eljövendő Messiás legfontosabb vonásait. Harcos, alázatos, erőteljes, tanító, törvénytisztelő - a jelzőket sokáig sorolhatjuk, de nem biztos, hogy mindegyik ugyanahhoz a Messiás-csomaghoz tartozik - sőt, jó eséllyel nem ez a helyzet.

Ha ez az állításom igaz, és Jézus jól ismerte saját kora elképzeléseit, abból az is következik, hogy tudatosan nem akart megfelelni bizonyos Messiás-csomagok feltételeinek, míg ezzel párhuzamosan törekedett arra, hogy más csomagokhoz alkalmazkodjon. Ez talán jól látszik abban is, amikor saját küldetését meghatározandó felolvas egy részletet Ézsaiás könyve 61. részéből, de az idézetet abbahagyja ennél a kijelentésnél: "... és hirdessem az Úr kedves esztendejét." Ám az ézsaiási próféciában még nincs vége a mondatnak: "...és Istenünk bosszúállásának napját". Ezt Jézus már nem olvasta fel, ahogy a szakasz többi részét sem.

Ám ha most ideiglenesen annál maradunk, hogy Krisztus a harcos Messiás helyett inkább a békés Messiás imidzse mellett foglalt állást, még akkor is marad egy kérdés: miért tűnik úgy, mintha ezt állandóan titkolni akarta volna? Miért nem mondta ki kerek perec: "én nem egy háborús hős kívánok lenni, hanem békésen akarom elhozni Isten Országát, ami nem földi királyság, hanem szellemi valóság." Az idevágó mondatokat szerintem mindenki ismeri. Hányszor és hányszor olvasunk valami hasonlót, amikor Jézus nagyjából így szól: "ezt ne mondjátok el senkinek". Ez a hallgatási parancs olyan, mintha a Messiás tartózkodó módon viselkedne önmaga kilétével kapcsolatban, és nem akarná azt a többiek tudtára adni. (Ez alól egyébként éppen egy idegen, a gadarai ördöngős esete a kivétel, akit arra szólít fel, hogy beszéljen másoknak a vele történtekről!) Erre a furcsa hozzáállásra persze sokféle válasz született a kutatók körében.

Wrede szerint a lényeg, hogy Jézus messiási mivolta nem a történeti Jézusban rejtőzik, hanem utólagos dogmatikai konstrukció, amit a Jézus utáni egyház mintegy "visszaírt" az evangéliumok szövegébe. A meglehetősen szkeptikus gondolat szerint Krisztus élete eredetileg teljesen nélkülözte a messiási vonásokat - ezt azért keresztényként elég nehéz elhinni -, az első keresztények pedig azért írták tele a szöveget ilyen utalásokkal, hogy összhangba hozzák valahogyan a "húsvét utáni" hitükkel. De ha Jézusban semmiféle messiási vonás nem volt, akkor pontosan mi a fene ösztönözte az első hívőket, hogy felismerjék benne a Messiást és "visszaírjanak"?

Ennél számomra meggyőzőbb és életszagúbb V. Taylor vagy főként J. Schmid elképzelése. Utóbbi éleslátóan megjegyzi:

"Jézus nem léphetett volna azzal a hírrel a zsidók elé, hogy ő a Messiás, anélkül, hogy ne okozzon gyökeres félreértést küldetését, személyét illetően, és ne váltsa ki egy politikai mozgalom születésének, illetve a rómaiak közbelépésének veszélyét."
Ebből nekem az látszik, hogy a harcos Messiásról szóló elképzeléscsomag volt a domináns abban az időben. Mégpedig olyannyira, hogy komoly kockázatot jelentett egy attól eltérő forgatókönyv felvállalása anélkül, hogy az a küldetés sikerességét ne kockáztassa. Az elég biztosnak tűnik, hogy a Jézus körüli zsidók többsége alig várta az ilyesfajta önleleplezést: hogy végre kezdődjön a forradalom, "induljon a banzáj, essen szét a ház", azaz kirobbanjon egy kiadós háború. Mondhatni, ők más "Messiás-csomagra" szavaztak, mint Jézus, és nacionalista alapon látni akarták egyrészt a rómaiak leverését, másrészt a zsidóság, vagyis önmaguk felemelkedését.

Jézus pedig, kerülve ennek a lehetőségét, általában csendre utasította követőit. Nem volt könnyű dolga, mert úgy tűnik, közvetlen tanítványai is a "popmessiást", azaz a harcos figuráját szerették volna színpadon látni. Egyesek szerint Júdás azért is adta a fejét árulásra, mert rájött arra, hogy "ez a Messiás  nem az a Messiás" - ha kitart Jézus mellett, neki is vége lesz, a dicsőséges forradalom pedig elmarad.

Ám ez a csend sem tarthatott örökké, hiszen a feltámadás után megfordult a jézusi parancs szándéka: mostantól az lesz a feladat, hogy Jézus uralkodásának megkezdését hirdessék a tanítványok. A némaság és "titkolózás" ideje hirtelen véget ér és pont az ellenkezője kezdődik. A kulcs és fordulópont tehát a kereszthalál és a feltámadás: mintha ezek után gyökeresen megtörne a csend, alapjaiban megváltozna a retorika.

Úgy tűnik, hogy a Messiás igazi felismerése a szenvedés és a feltámadás nélkül félreérthető, míg ezek után megérthető lesz. Igazán hirdethetővé is akkor válik, amikor a feltámadással és a mennybemenetellel (ami az uralkodás megkezdésének első lépése) teljessé válik a narratíva: innentől van értelme prédikálni Jézust. Nem is véletlen, hogy az evangélium a "keresztről szóló beszéd" - ám ameddig nincs kereszt, nincs beszéd sem. A keresztig el kell jutnia Jézusnak, meg kell halnia, fel kell támadnia - és ezek a kulcsesemények teszik érthetővé és elbeszélhetővé a "titkot". 

Ha ez a logika helyes, akkor szerintem megragadhatóbbá válik Jézus "titkolózása" és az is, miféle Messiás szeretett volna lenni. Ennek az egésznek pedig kihatása van arra is, hogyan viszonyul valaki Jézushoz. Nem elég leragadni egy-egy csodánál vagy tanításnál. Az egésznek csak a kereszt és a feltámadás szemszögéből lesz értelme.

Mindez persze számos kérdést  nyitva hagy, vagy éppen felvet. Ezek közül csak egy: ha Jézus tudatosan a "békés Messiás" csomagot választotta, ezzel elvetette az Ószövetség "harcos Messiásról" szóló elképzeléseit? Furcsa azt elképzelni, hogy a TaNaKh-ot tisztelő Krisztus így járjon el! Jézus szemben az Ószövetséggel?

2017. december 2., szombat

Miért nem Jézus a Messiás? - a zsidók és Jézus (2)

Van az evangéliumban egy zavaró momentum számomra, mégpedig az, hogy a zsidók közül szinte senki nem ismerte fel Jézusban a valódi Messiást. Ez némileg furcsa: ha valakik, akkor a zsidók éjjel-nappal a Messiást várták - még egy ilyen közmondásunk is van: "várják, mint zsidók a Messiást". Ha mi kétezer év távlatából tisztán látjuk, hogyan töltötte be Jézus az ószövetségi próféciákat, hogyan lehetett szinte minden zsidó olyan vaksi, hogy nem vette észre Jézusban az orra előtt álló Felkentet?
Johan von Armssheim: vita katolikus teológusok és zsidó írástudók között (1466)

Az elmúlt hetekben sokat töprengtem azon a kérdésen (részben Klausner hatására), vajon milyen Messiást vártak a zsidók valójában? A töprengésnek még nem értem a végére, sőt úgy érzem, egy gondolatfolyam hátán ülök, ami egyelőre magával sodor, de nem tudom merre vezet az útja. Így fontosnak tartom megjegyezni, hogy a most következő gondolatok csupán "félkész termékek" részemről: tulajdonképpen egy lezáratlan ügy mappájába tekinthet bele az olvasóm. E képzeletbeli mappa elejére filctollal talán a következő címet írnám fel: "Miért nem Jézus a Messiás a zsidóság számára?"

A kérdést keresztényként szinte nem is értjük. Hát persze, hogy Jézus az igazi Messiás! Hívő körökben mesteri szintre fejlesztették, hogyan kell az ószövetségi próféciákat Jézusra alkalmazni, és ebben természetesen az evangéliumi szöveg is segítségünkre siet, például a gyakran alkalmazott szófordulatokkal: "... ekkor teljesedett be az Írás" vagy "...hogy beteljesedjen az Írás". Így például Jézus Betlehemben születik, Dávid vérvonalából való, Egyiptomba menekül, szamárháton vonul be Jeruzsálembe, embereket szabadít, és persze ott van a rézkígyó és a kereszt szimbolikája közötti összefüggés... Mindezek és még sok más apróság mind egyazon irányba mutatnak: hogy Krisztusban valóban eljött a megígért és az Ószövetségben megjövendölt Messiás.

Ám meglehetősen furcsa, hogy ha ennyire nyilvánvalóan és az ószövetségi passzusokkal összhangban teljesednek be a próféciák, hogyan lehetséges, hogy míg ezt bármely mai keresztény fejből tudja sorolni, éppen azok a zsidók, akik a Szentírást betéve ismerik, nem veszik észre? Az még rendben is volna, hogy bizonyos zsidók elutasították Krisztust - a furcsa inkább az, hogy gyakorlatilag szinte mindenki kihátrált Jézus mögül (beleértve még a tanítványait is), amikor meghalt. Ha Jézus ennyire tisztán és világosan betölti a jövendöléseket és az igazi küldöttje Istennek, miképpen lehet egy egész nemzet ennyire ostoba, hogy ezt ilyen szinten ne vegye észre?

Erre a kérdésre - azon túl, hogy a "mindenki ördögi megszállott volt" típusú feleleteket most kizárnám - csak az a válasz tűnik értelmesnek, hogy nem olyan Messiásra számítottak, amilyet Krisztus megtestesített. Erről persze nagyon sokat hallani: Jézusban még tanítványai is politikai forradalmárt akartak látni és nem elsősorban csodatévőt. Az én kérdésem viszont az, hogy honnan jön ez a zsidó elképzelés? Mármint: a zsidók találták ki a harcos, forradalmár Messiás-képet, mivel különféle idegen népek elnyomása alatt sínylődtek, vagy ez a kép maga is az Ószövetségből származik?

Nos, ha ma élő zsidó hívőket kérdezünk, ők egyértelműen utóbbira voksolnak. Többnyire azért nem fogadják el Jézust, mert (1) szerintük nem teljesítette be az ószövetségi próféciákat, és (2) nem illenek rá a Messiás "személyi feltételei". Azt hiszem az első pont furcsának tűnhet a számunkra: mi keresztények éppen azt látjuk, hogy Jézus beteljesítette a próféciákat - akkor hogyan láthatják a zsidók ennek homlokegyenest az ellenkezőjét?

A kérdésre az adja meg a választ, ha áttekintjük milyen próféciákat nem teljesített be Jézus a zsidók szerint, melyek pedig mind a Messiásra vonatkoznak. A zsidó teológia a Messiás karakterrajzát elsősorban és leginkább Ézsaiás könyve 11. fejezetében találja meg. Ha átnézzük ezt a szakaszt (Ézs 11,1-9) egy olyan Messiás képe állhat a lelki szemeink előtt, aki egyrészt igazságot szolgáltat (a szegényeket felemeli, az arra érdemeseket megsemmisíti), valamint egy eszményi országot alapít meg és az egész Földön elterjeszti Isten ismeretét. Egyfajta módon tehát visszahozza a paradicsomi állapotokat: a zsidók ismét összegyűlnek a világ minden tájáról, az ellenségeik szó szerint elpusztulnak, sőt a zsidóság maga uralkodni fog. Mindez tehát olyan képzet az igazi Messiásról, amely magában az Ószövetségben gyökerezik.

Ehhez még a második pontban említett személyi feltételek tekintetében azt is hozzátehetjük, hogy zsidó források szerint a Messiásnak nem lesznek természetfeletti tulajdonságai és emberi szülőktől fog születni. Érdekes, de még csodákat sem kell tennie: míg a csodatevést keresztényként automatikusan hozzákapcsoljuk Jézushoz, mint ami egyfajta módon hitelesítette messiási kvalitásait, a zsidóság sokszor inkább ennek az ellenkezőjét gondolja. Majmonidész például így fogalmaz:

"Nem azért hittek a zsidók Mózesnek, a mi tanítónknak, mert csodákat művelt. Mikor valakinek a hite csodákra épül, annak szíve nem szilárd, mert csodát tenni mágia és varázslás útján is lehet. Következésképp, ha előáll egy próféta, és nagy jeleket és csodákat mutatva megpróbálja vitatni Mózes próféciáit, nem szabad hallgatnunk rá."

Nos, ha mindezt zsidó szemmel nézzük, akkor Krisztus nem teljesen tűnhet az igazi Messiásnak. Természetesen igazságot szolgáltat, felemeli a szegényeket (sőt, gyógyítja is őket), de nem söpri el Izrael ellenségeit, nem kezd el uralkodni sem, a zsidók nem gyűlnek össze a világ minden tájáról és nem válnak domináns nemzetté. Ez még az "utolsó pillanatban" sem történik meg, amikor Jézus mennybemenetel előtt a tanítványok rákérdeznek, esetleg nem most kívánja-e Krisztus megalapítani országát? Mit mondhatunk erre?

A keresztények természetesen azt a választ adják, hogy a "messiási feltételeket" Jézus nem szó szerint, hanem spirituálisan töltötte be. Isten Országát hozta el, nem egy földi országot. Szellemben hozott szabadulást, ennek pedig az volt az ára - amit egy zsidó Jézus idejében soha még csak elgondolni sem tudott volna a Messiásról -, hogy meghalt egy kereszten.

A bökkenő viszont ott van, hogy a messiási jövendölések a jelek szerint nem spirituális országalapításról és szabadításról beszélnek. A Messiás tényleg leveri a zsidók ellenségeit és a szó szoros értelmében üdvkorszakot hoz el, helyreállítva mindent és békét teremtve. Persze mi keresztények erre azt feleljük, hogy majd pontosan ez fog történni Krisztus második eljövetelekor. A zsidók viszont úgy vélik, hogy ezeket a feltételeket a Messiás azonnal beteljesíti - az Ószövetség nem is tud második eljövetelről. Így tehát egyszerűen az lesz az igazi Messiás, aki eljövetele idején minden próféciát beteljesít - s mivel Jézus ezt nem tette meg, lehetetlen igazi Messiásnak nevezni. Nagyjából tehát ez a logika az, ami mentén a zsidóság elutasítja a kereszténységet.

A problémát azt hiszem sikerült felvetnem. Nos, mivel a bejegyzés hosszú és magam is kóstolgatom ezt a témát, nem akarok most részletes magyarázatokba belefutni, ami az előzőekben megfogalmazott judaista nézőpont reflexióját illeti. Mindazonáltal azt fontosnak tartom megjegyezni, hogy az Ószövetségből nekem nem rajzolódik ki egységes Messiás-kép. A harcos és ellenségeit leverő, új világot alapító királyfigura ugyanúgy benne van, mint a békét elhozó, szamárháton alázatosan vonuló Messiás is. Vajon nem lehet, hogy az Ószövetség "Messiás csomagokat" tálal fel, és ebből a menüből a zsidók és keresztények két különböző opciót választottak maguknak? Nem lehet, hogy maga Jézus sem azonosult a zsidók Ószövetségben rögzített elvárásaival, ami a katona-forradalmár Messiást illeti, és egyszerűen nem is akarta ezeket a jövendöléseket beteljesíteni? Meredek gondolat, hogy Krisztus is "választott" a Messiás-csomagokból és egész életprogramját a békés oldalon állva valósította meg? Ezek talán provokatív kérdések, de egy gondolatmenet közepén szerintem nem illetlenség felvetni őket. Mintha azért lenne egy kis bizonytalanság a zsidók között is Jézus kilétét illetően, az ismert zsidó gondolkodó Martin Buber szellemi utódja, Schalom ben Chorin ugyanis egy keresztény-zsidó vita kapcsán így fogalmazott:

"Voltaképpen mi a különbség a mi hitünk és keresztény barátainké között? Talán kiderül, ha egyszer majd (reméljük mielőbb, még a mi életünkben) eljön hozzánk a Messiás. Akkor majd megkérdezzük tőle: Mondd, jártál-e már itt köztünk, a Földön?"

2017. november 30., csütörtök

Jézusban nem volt semmi új? - a zsidók és Jézus (1)

Még mindig sokat gondolkodok az egyik korábbi bejegyzésemben már említett Joseph Klausner által írt könyvön. Klausner filológus, történész, valláskutató és legfőképpen zsidó hitű ember volt, aki Jézusról egy meglehetősen szókimondó kötetet alkotott. A könyvből többek között kiderül egy olyan érv is, amit keresztények minden bizonnyal nem sokat hallanak: hogy Jézus nem tanított semmi különöset.

"Ez valami buta vicc! Még hogy pont Jézus ne tanított volna különös dolgokat?" - horkanhatna fel bárki. Ha van valami, amit Jézusban a legtöbben nagyra becsülnek (s ez talán még a nem keresztények jó részére is igaz), hogy a korát messze megelőző dolgokról beszélt és olyan tanításokat mondott el, melyeket még ma is milliók tekintenek irányadónak. Ráadásul Jézus úgy tanított, hogy azzal önmagában túlszárnyalta a farizeusokat és írástudókat. Hogyan állíthatja akkor bárki, hogy Jézusban, mint tanítóban nem volt szinte semmi új?

Klausner pedig bizony valahol ezt mondja - mégpedig a zsidó ember szemszögéből. A következő kijelentést teszi:
"Megállapíthatjuk azonban Geigerrel és Graetzcel, elfogultság és zsidó hitvédő célzatosság nélkül, hogy az evangéliumokban nincsen egyetlen olyan erkölcsi tanítás, melynek ne találnók meg a párhuzamát a zsidó Szentírásban, az apokrif és pszeudoepigrafikus, talmudi és midrasi irodalomban. Még az olyan misnai, talmudi és midrasi kijelentések is, amelyeket Jézus után jegyeztek fel, de az ő szavaihoz hasonlóak, minden bizonnyal évtizedekkel régebben ismeretesek lehettek a nép ajkán. Mindenesetre teljességgel lehetetlen, hogy az evangéliumok bármilyen hatást gyakoroltak volna a Talmudra vagy Midrasra."
Kemény szavak ezek egy keresztény fül számára. Oly sokféle érvvel lehet találkozni, melyekkel Jézust "hatástalanítani" kívánják manapság - például hogy nem is tartotta Istennek magát, nem is támadt fel, nem is tett csodákat -, de azért a legvehemensebb ellenzők is annyit el szoktak ismerni, hogy Jézus páratlan dolgokat tanított és nagy bölcs, gigantikus hatású erkölcstanító volt. Ha valahol nehéz "fogást találni" rajta, akkor ezen a területen biztosan.

Klausner persze példákat is hoz, példáiból pedig én is említek egyet-egyet. Megemlíti, hogy a szálkáról és gerendáról szóló hasonlat előfordul R. Tarfonnak "minden eretnek-irat ellenségének" kijelentései között: "Ha valaki mást figyelmeztetve így szól: Vedd ki a szálkát szemedből, válaszoljon neki így: Inkább te vedd ki a gerendát a tiedből." Ehhez hasonlóan az "elég, hogy minden napnak meglegyen a maga baja" - jellegzetes talmudi kifejezés. Ahogy a Talmud persze azt is írja, ha valaki házasságtörő kívánsággal asszonyra néz, az olyan, mintha valóban házasságot tört volna. És ami talán a legfájóbb pont: a Miatyánk, minden ima prototípusa is elszórva megtalálható a Jézusnál jóval korábbi irodalomban.

Klausner nem tagadja, hogy persze Krisztus egyedi, csak rá jellemző mondásokat (logionokat) és tanításokat is elmondott, mégis úgy néz ki, jó részüknek megvan a zsidó párhuzama a talmudi vagy midrási irodalomban A szerző összegzése szerint a "hasonlóság... oly nagy, hogy néha úgy tűnik, mintha az evangéliumok a Talmud és a Midras könyveiben meglévő anyagból születtek volna."

Valljuk be, ez azért meglepően hangzik.

Persze a tájékozottabbak rögtön rávághatják, hogy némileg azért furcsa kijelenteni, hogy szinte minden jézusi tanítás a Talmud közeléből érkezett és maga Jézus is - mivel jó zsidó rabbi volt - pusztán átvette ezeket, hiszen a Talmudot azért Jézus kora után zárták le. Azt viszont kétségkívül látjuk ezekből a párhuzamokból, hogy Jézus minden porcikájában zsidó volt, zsidó rabbiként tanított, ismerte a zsidó tanításokat és ha igaza van Klausnernek, jelentős mennyiségben fel is használta ezeket. Az újdonság, amit Jézus jelentett és amiért kiemelkedett követői számára, az a Messiási mivoltjának és önértelmezésének köszönhető. Persze mondani sem kell, Klausner ezt is megkísérli megtorpedózni.

Legközelebb erről szeretnék írni, addig lebegtetem a most feldobott labdát, várva az olvasóim reakcióit.

2017. november 26., vasárnap

A magyarázkodás nem magyarázat

Vannak egyszerű és bonyolult dolgok - a teológusok pedig néha nagyon jók abban, hogy előbbiből utóbbit csináljanak. Akkor ezt elkerülendő, most én is egyszerűen fogalmazok: ennek oka szerintem az esetek jó részében az, hogy nem tudunk elengedni bizonyos előfeltevéseket, melyek mögött gyakran lélektanilag körülhatárolható teológiai álláspontok vannak.

Eszter könyvében - amely történeti és teológiai szempontok alapján őszintén szólva egy elég problémás szövegnek tűnik - találunk egy meglehetősen abszurdnak tűnő kijelentést. A narratíva egyik szereplője, Hámán készíttet egy 50 könyöknyi, azaz 25 méter magas akasztófát (Eszt 5,14). Minden szempontból nehéz ezt elképzelni, de megpróbáltam illusztrálni a baloldali képen látható régi fényképpel, amely a szegedi Bertalan-emlékművet ábrázolja. Az építmény magasságát jól szemlélteti a tövében látható pici emberi alak - így néz ki tehát egy 25 méteres konstrukció.

Eszter könyve szerint egy ekkora akasztófát készítettek. Ezt persze finoman szólva furcsának gondoljuk. Valóban ácsoltak egy ilyen méretű bitófát, vagy más oka van annak, hogy a szöveg erről tudósít? Természetesen a bitófa most csak példa, ugyanezek a dilemmák előkerülhetnek más bibliai passzusok esetében is, amelyek valamiféle ehhez hasonlóan szokatlan jelenséget mutatnak, azaz felébresztik a gyanút a történetek normális olvasóiban.

Egy keresztény viszont máshogy gyanakszik, mint egy nem keresztény. Keletkezik benne egyfajta kognitív disszonancia, azaz két ellentétes érzés küzd egymással a lelkében. Míg egy ateista egyszerűen azt mondja, butaságot ír Eszter könyve, a hívő nem rendezi le a dolgot ennyivel. Egyfelől nem akarja kizárni, hogy a szöveg elsődleges jelentése alapján ilyesmi megtörténhet - elvégre nem lehetetlen toronymagas akasztófát csinálni, legfeljebb csak értelmetlennek és használhatatlannak tűnik. Másfelől az az érzés is marja, hogy az emberek nem szoktak ilyen képtelenségeket művelni, vagyis amit olvasunk az egyszerre áll szemben a józan eszünkkel és a saját tapasztalatainkkal is. Mit lehet akkor ebben a helyzetben tenni?

Azt hiszem ez az a pont, ahol annak mentén vállnak szét a különféle megoldások, hogy ki milyen teológiát követ. Amikor fiatal hívőként én is eljutottam az ilyesféle disszonáns érzésekhez, amit az ellentmondásos textusok okoztak, mindenki minden irányú teológiáját meghallgattam. Könyveket bújtam, emberekkel beszéltem, prédikációkba temetkeztem. Ezek többségéről el kell mondjam, meg sem kíséreltek választ adni a felmerült problémára - ha mégis foglalkoztak vele, többnyire annyiban maradtak, hogy hitetlenség az adott dologra még csak rákérdezni is. 

Ám volt egy két "partizán", aki úgy döntött, megkísérel magyarázatot nyújtani. Ennyi idő után azt látom, hogy ezek közül azok bizonyultak hosszú távon életképtelennek, melyeket nem annyira magyarázatnak, inkább magyarázkodásnak kellene nevezni. Ha igazi magyarázatot hallottam, az be is épült a tudatomba.

A magyarázkodás nem magyarázat. 

A magyarázat érthetővé tesz valamit, s még akkor is megoldja a problémát, ha közben a megoldás talaján állva újabb kérdésekhez vezethet. Ráadásul egy jó magyarázat a feladvány olyan megoldását adja, ami koherenssé teszi az adott narratívát és összhangban van eddigi tudásunkkal is. A magyarázkodás ezzel szemben csak újabb kérdésekhez visz hihető megoldás nélkül, és növeli a bizonytalanságot, valamint olyan olvasatot kínál, ami megbontja egy-egy narratíva egységességét. Ugyanilyen fontos, hogy a magyarázat nem a lehetséges választ adja - hanem a valószínűt. A magyarázkodás ellenben többnyire csak a lehetségességig jut el. (Korábban már írtam arról, hogy a két fogalom között a keresztények gyakran nem képesek különbséget tenni.)

Egy kérdés persze máris előkerülhet: ha a 25 méteres akasztófára azt mondjuk, hogy az egy szándékolt túlzása a szövegnek, miért nem mondjuk ezt például Jézus feltámadására? Az nem tűnik túlzásnak? Melyik a valószínűbb vagy éppen valószínűtlenebb? Ki fogja ezt eldönteni?

Szerintem itt kap szót a fentebb említett narratív koherencia: Jézus feltámadása szervesen illeszkedik a róla szóló képbe és történetbe, mitöbb éppen akkor érezzük Jézust hiteltelen figurának, amikor csodáitól és feltámadásától valaki meg akarja fosztani (lásd például Bultmann sikertelen "mítosztalanítási" programját és a történeti Jézus-kutatást!). Másként fogalmazva, "egy Jézustól" éppen azt várjuk, hogy csodákat tegyen - míg egy olyan szituációban, amelyben Eszter könyve játszódik, a narratíva szempontjából idegennek tűnik egy 25 méteres akasztófa ácsolása. Sem a történet, sem amit a hátteréről tudunk nem kívánja meg az ilyesmit. Azt hiszem senki nem is nevezne egy ekkora bitófát csodának - inkább neveznénk szürreálisnak. A csoda kifejezést más jelenségek leírására tartjuk fenn.

Talán valahol ennek mentén kell keresnünk azt az érzést, amikor kétségek merülnek fel bennünk az egyik esetben, míg nem merülnek fel egy másikban. A csoda így nem szürreális tett, hanem természetfeletti jelenség. Visszafelé ugyanez lehet az igazság: a szürreális dolgok meg nem tűnnek csodáknak. Filmes példával élve, amikor John Rambo kitekeri több tucat vérszomjas ellenfele nyakát, az persze elég hihetetlennek tűnik - mégis a film "belső logikája és világa" szerint hitelesnek néz ki a vásznon. Sőt, Rambo esetében furcsa is lenne, ha valaki könnyen legyőzné - tőle nem ezt várjuk el. Ám ha a történetben azzal szembesülnénk, hogy Rambo egyszercsak szárnyakat növesztve felemelkedne az égbe és onnan lézerszemekkel felégetné az ellenségeit, azt hiszem mindenki kínosan nevetgélve azt mondaná, hogy micsoda ostoba hülyeséget akarnak megetetni vele a filmesek, aminek semmi értelme. A különbség a kettő között persze az, hogy az első szervesen illeszkedik a történet szövetébe, míg utóbbi megtöri azt és oda nem illő elemekkel dúsítja.

A történetek a maguk logikája szerint kell, hogy működjenek, és ez szerintem igaz a bibliai elbeszélésekre is. A magyarázkodás során úgy érezzük, hogy épp ebből a keretből lépünk ki - a Biblia esetében ráadásul ez a keret a történelemhez is kapcsolódik, ami még bonyolultabbá teszi a képet.

Belátom, nem mindig egyszerű jól magyarázni, illetve eljutni a megfelelő magyarázatokhoz (sokszor egyenesen lehetetlen), de a magyarázkodás csak tovább növeli a homályt, ami egyikünknek sem válik javára. A keresztények közös érdeke, hogy a magyarázkodásokat kiszűrjék - ami nem jelenti automatikusan, hogy mindig eljutnak a helyes olvasatig, de legalább eggyel kevesebb akadály gátolja majd őket ebben.

2017. november 22., szerda

Igen nagy közbevetés...

Teológusként sok teológia művet, tanulmányt, írást olvasok végig minden évben, meglehetősen változatos témakörökben, a biblia teológiától a poimenikán át a homiletikáig. Nem akarok hazudni: ezek egy részét feleslegesnek és unalmasnak, más részét érthetetlennek vagy nehezen követhetőnek tartom. Kevés az olyan közöttük, amely igazán maradandó élményt okoz, és amelyről úgy vélem, érdemes is volt megírni. De az akadémiai magasságoknak van még egy hátulütője, ami sokkal rosszabb az érthetetlenségnél.

Talán már többen hallottak arról az “intellektuális tréfáról”, melyet az ismert matematikus-fizikus, Alan Sokal követett el. Sokal (ld. a fotón) még 1996-ban leadott egy cikket az amerikai Social Text folyóiratnak “A határok transzregressziója: a kvantumgravitáció transzformatív hermeneutikája felé” címmel. Ugye nem igazán érthető? Nem csoda, ugyanis nemcsak a cím, hanem az egész “publikáció” teljes széltében-hosszábban egy értelmetlen zagyvaság volt, viszont szörnyen tudományosnak tűnő nyelvezettel lett megalkotva, és nagyon posztmodernül hangzott. Ráadásul Sokal ehhez a bölcsészettudományi locsogáshoz a legnépszerűbb forrásokat használta fel, a legismertebb posztmodern filozófusokra hivatkozott, persze mindenféle érdemi koncepció nélkül. Nos, a szerkesztők nemcsak leközölték írását, de még örültek is annak, hogy egy fizikus ilyen posztmodern témában náluk publikál, és észre sem vették a szövegben hemzsegő ostobaságokat. Természetesen a szerző aztán leleplezte magát, és ezzel egy bizonyos körben óriási felhördülést okozott - no meg nagy népszerűségre tett szert egy másikban...

Sokal esete szerfelett tanulságos. Persze nem azt akarom mondani, hogy a teológiai területeken minden publikáció és okfejtés pontosan ilyen terméketlen fecsegés volna, de azt merem állítani, hogy relevanciájukat tekintve az alkotások többsége nem sokat tesz hozzá eddigi tudásunkhoz, illetve az igazság kereséséhez. A tanulmányok és előadások jó része semmi használhatóról sem szól, semmi olyasmiről, ami aprópénzre váltható, aminek van is valamilyen gyakorlati következménye. Ha megkérdezném kit izgat, hogy Aquinói Szent Tamás istenérvei hogyan köszönnek vissza a mai prédikációkban, vagy éppen mit gondoltak Ábrahám kebeléről a skolasztikában, valószínűleg nem emelkedne túl sok kéz a magasba. Megvan az a furcsa madarakból álló réteg, amelyet ezek a partikuláris problémák is lekötnek, de legyünk őszinték magunkhoz! Az akadémiai magaslatok a mindennapi valóság szférájában nagyon is alacsony mutatón állnak. Az átlagos hívő, aki nem foglalkozik teológiával, akit fárasztanak a szakszavak, untatnak az olyan kérdések, hogyan testesül meg Jézus a transzszubsztanciáció elve szerint, és hogy a pretribuláció, a midtribuláció vagy a poszttribuláció az igaz, teljesen kívül reked a sokszor egyébként izgalmas teológiai kérdések világából. Más foglalkoztatja a teológust, és más a laikus hívőt, kettőjük között pedig - biblikus szóhasználattal élve - "igen nagy közbevetés" van.  Egyszer egy kutató barátom, aki cikkek ezreit(!) gyűjtötte össze saját könyve megírásához, keserűen azt mondta nekem: "tudom, hogy valahol hiába dolgozok ezzel az egésszel, mert a kész könyvet alig valaki fogja végigolvasni!”.

Néha úgy érzem, miközben az egyik oldalon eszméletlen felesleges, ámde magasztos stílusban megalkotott dolgokra pazarolja az idejét az egyébként tehetséges és tanult teológustársadalom, a másik oldalon körmünkre égnek valós kérdések, igazi problémák, melyekkel foglalkozni kellene. Bocsánat az erős hasonlatért, ami az egyházat illeti, de kicsit olyan ez, mint a süllyedő Titanic: az egyik oldalon emberek ugrálnak a jeges vízbe, közben a másik oldalon meg a zenészek húzzák a talpalávalót. Ennek így semmi értelme.

Fent említett barátom kapcsán persze adódik a kérdés: ha már iszonyú energiát fektet egy könyv megírásába, miért nem valami olyasmiről ír, ami érdekli és hasznára van a népnek? Valószínűleg azért, mert a teológusok túlságosan is megszokták már, hogy nekik csak más teológusok felé kell nívót mutatniuk. A szakma a szakmához szól, a kutató csak a szűk elitnek publikál, a hittudós hittudományi konferencia emelvényeire való. Így tehát sokszor összejönnek a teológusok egy-egy disputára, hogy aztán egymást vállonveregetve hazamenjenek abban a tudatban, micsoda tudományos munkát végeznek. Nem állítom, hogy ennek soha nincs értelme, de ez a fajta belterjesség szerintem mérgező és öncélú.

Mindez olyan probléma, amire szerintem lenne megoldás, és vannak is olyanok (többnyire külföldön), akik törekszenek erre: egyszerűen populáris teológiát kell írni, a szó vállalható értelmében. Kellemes érzésekkel tettem le például E. Randolph Richards és Brandon J. O’Brien könyvét, mely teoretikus kérdésekről szól ugyan Pál apostol kapcsán, de közérthető, szórakoztató, és eközben láthatóan képzett teológusok munkája. Nem nélkülözi a teológiai tudnivalókat sem, de anélkül tálalja, hogy tele volna zsúfolva lábjegyzetekkel, héber és görög szavakkal vagy szakkifejezésekkel. Ugyanilyen jó példa az előző bejegyzésekben sokat emlegetett Philip Yancey, aki népszerű módon képes teológiai témákról írni anélkül, hogy az a tartalom felhígulásához vezetne. A lényeg azonban, hogy ezek a szerzők és előadók nem pusztán jó stílusban írnak, hanem olyan dolgokkal foglalkoznak, ami érdekli is az embereket. Nagy szükség lenne Magyarországon is arra, hogy az akadémiai teológia és az "egyszerű hívő" közötti közbevetés megszűnjön - ehhez pedig a teológusoknak kellene összeszedni magukat és leszállni az elefántcsont toronyból.

2017. november 19., vasárnap

A Mindenható megbánásai

"Megbánta Isten..." - így kezdődik a Biblia egyik legnehezebben érthető kijelentése, hiszen egy mindenható esetében kézenfekvőnek tűnik, hogy nem gondolhatja meg magát. A kérdés szerintem izgalmas, és persze ismét csak olyan, hogy teljes egészében nem válaszolható meg - de jó közelítéseink azért vannak hozzá...

Ha őszinték vagyunk, léteznek olyan jelzők a Szentírásban, amiket nem szívesen emlegetünk Istennel kapcsolatban. Furcsán hangzik, hogy Isten féltékeny vagy éppen bosszúálló, esetleg valakiket gyűlöl. Nem azt mondom, hogy az ilyen címkékre nincs magyarázat, csupán azt, hogy szokatlanok és rágósabb falatok a szerető, kegyelmes, igazságos vagy mondjuk a hatalmas jelzőkhöz képest. Az olyan Isten pedig, aki megbán valamit és változtat egy korábbi döntésén, meglehetősen furcsa elképzelés. Balogh Csaba írt erről egy kiváló tanulmányt, melyben ezen a ponton egy holland professzorra hivatkozik, aki az Istennel kapcsolatos különös képzeteket egy cím alatt így foglalta össze saját tanulmányában:
"Isten árnyoldalai az Ószövetségben."
Hát igen, frappáns megfogalmazás. Hogyan kell elképzelni egy megbánó Istent? Miként létezhet, hogy egy mindenható és tökéletes Lény bármilyen értelemben is megbánja egy korábbi döntését - ahogy azt például a következő két versben olvassuk, melyek látszólag homlokegyenest ellentmondanak egymásnak:

"Megbántam, hogy királlyá tettem Sault." (1Sám 15,11)

"Izráel örök Istene nem hazudik, és nem is bán meg semmit, mert nem ember ő, hogy megbánjon valamit." (1Sám 15,29)

Kálvin azt írta, hogy itt akkomodációról van szó, azaz Isten alkalmazkodik az emberi gondolkodásmódhoz, vagyis az emberi olvasók kedvéért használ olyan fogalmakat, melyeken keresztül jobban képesek vagyunk megérteni, milyen érzelmeket élhetett át Isten. Ez a vélemény azonban problémás, ha megnézzük az előbb említett két verset. Eszerint ugyanis csak az 1Sám 15,11 lenne a "hozzánk alkalmazkodó" ige - de milyen alapon abszolutizáljuk az 1Sám 15,29-et? Milyen kritérium alapján lehet eldönteni, hogy az egyik az akkomodáció miatt ilyen, de a másik az szó szerint értendő igazságot jelent ki?

A héber náham (megbán) ige ráadásul az angol és német bibliafordításokban még problémásabbnak tűnik, mert a "repentance" és "Reue" szavakkal adják vissza - ezek pedig sokkal negatívabb töltetűek a magyar megbánáshoz képest. Az ilyesféle megbánás ugyanis egy elkövetett gonosz miatti sajnálkozásra utal, ami nehezen képzelhető el egy mindenható Isten esetében. Persze Isten megbánására sokszor pontosabb a bánkódás kifejezés, azaz egyféle szomorúság, amivel emberként is könnyen tudunk azonosulni. Ám ettől a kérdés még kérdés marad: valamit megbánni és ettől kezdve másként csinálni nem tűnik isteni dolognak - szokatlan tett, hogy Jahve felülvizsgálja a saját döntéseit. Azt várnánk el egy Mindenható esetében, hogy mindig következetesen cselekedjen és sose kelljen új utakat találnia a maga számára.

Anélkül, hogy megmagyaráznám mit is jelent Isten megbánása, két érdekes jelenségre hívom fel a figyelmet vele kapcsolatban, amelyek megragadták a fantáziámat. Az egyik, hogy Isten megbánásai gyengítik azt a képet, miszerint egy végletekig determinált valóságban élünk. Ahogy a fentebb említett Balogh Csaba fogalmaz, Isten és ember kapcsolatában a jövő bizonyos értelemben részleteiben nyitott marad - ebben a nyitott jövőben pedig mozgástér kínálkozik Isten szabadsága és az ember felelőssége számára:
"Ezek a szövegek is azt sugallják, hogy Isten nem egy előre elhatározott és megváltoztathatatlan terv szerint cselekszik, hanem a jövőt nyitva hagyja és az ember reakciójának (megtérés) vagy egy közbenjáró igaz ember imádságának a függvényében alakítja azt."
A másik érdekesség, hogy az isteni megbánás mindig szoros kapcsolatban van az emberek bűneivel. Másként fogalmazva - és ez a jó hír a keresztényeknek - az istenfélő embert Jahve megbánása soha nem érinti negatív értelemben! Ebben pedig szerintem lehet egy fontos üzenetet találni: ha azt akarod, hogy Isten "kiszámítható maradjon" számodra (tudom, ez ebben a formában igencsak pontosítandó kifejezés), illetve következetesen cselekedjen, akkor maradj mellette. Ugyanez ellenkező előjellel azt is jelenti, hogy Isten olyanokkal szemben lesz kiszámíthatatlan és idegen, akik eltérnek az általa adott mércétől. Ezzel persze korántsem magyaráztam meg az isteni megbánás mikéntjét - javaslom, olvassátok el inkább ide kattintva a többször emlegetett tanulmányt!