2017. október 14., szombat

Úgy taszít, hogy vonz - Kálvin és a reformáció

Egyes vélemények szerint a reformáció sikere valójában nem Lutheren múlott (habár mindig őt szokás emlegetni, ha a téma előkerül), hanem sokkal inkább Kálvin Jánoson. Kálvin Genf tudósa, jogász fia, a legnépszerűbb reformátor volt, aki huszonnégy évesen elutasította a katolicizmust és igen fiatalon máris letette az asztalra a keresztény dogmatika új rendszerét, az Insitutiot. Túl nagy ember volt ahhoz, hogy beleférjen egy blogbejegyzésbe...

A napokban egyik teológus kollégámtól megkérdezték, hogy kálvinistának vallja-e magát vagy sem. Azt válaszolta, hogy túl sok mindent jelent kálvinistának lenni, attól függ tehát milyen értelemben is gondolja ezt a kedves kérdező. És valóban: Kálvin hatása olyan óriási és széleskörű, hogy egyenesen gyalázatos dolgot művelek most, amikor megpróbálok egyetlen bejegyzést írni róla. Persze azért a nagy formátum sem jelent parttalanságot, hiszen nagyon is vannak olyan dolgok, melyeket a kálvinizmussal szoktak azonosítani. Az egyik ilyen (ami egyébként nem előzmények nélküli és eredetileg nem Kálvin az "ősforrása") az eleve elrendelés tana.

Mindannyian tudjuk, ez maga a megoldhatatlan feladat. Üdvösség vagy kárhozat? Determináció vagy szabad akarat? Minden attól függ, Isten hogyan határozott! Ahogy Paul Johnson írja, Kálvin megragadta és a végsőkig hajszolta a Luther által ismét felfedezett ágostoni predestinációgondolatot. Isten az idők kezdete óta előre látja az összes cselekedetet, ezért a kiválasztottságunk nem a mi döntésünkön, hanem az Övén múlik: minden úgy lesz, ahogy Neki tetszik. Valakin könyörül, valakit sorsára hagy, és hogy a kettő közül éppen melyik érvényesül, arra az egyetlen igazi válasz, hogy ez Isten szuverén döntésének a függvénye. Nos, azt hiszem az átlagember számára ez a megközelítés egy meglehetősen rideg tanítás, ha szemtelenebbül fogalmaznék, azt mondanám, hogy taszító. Ám közben másokat mégis a logikussága és az elvhűsége szippanthat magába. Ez a dialektikus kettősség, hogy Kálvin egyszerre vonzva taszít, és taszítva vonz, nekem az egész életművét áthatja. A kálvini univerzumban - ha a végsőkig kihegyezzük az eleve elrendelés tanát - az ember úgy érzi, mintha csak sodródna az eseményekkel, s ezek medréből képtelen kilépni és önmaga lenni, ám azt is tudja, hogy az események a lehető legjobb kézben vannak - Isten kezében. Kérdés azonban, hogy tényleg ekkora determinizmust kell-e feltételeznünk a teremtett valóság motorjaként? Még maga Kálvin is mondott olyat, hogy jobb nem túlságosan belegabalyodni a predestinációs gondolatba, mert az "útvesztő az emberi elme számára". Nem Kálvin volt az, aki ezt az egészet végül a szigorú szélsőségekig kihegyezte, hanem inkább utódai (például Béza Tódor), akikkel már ő sem feltétlenül értett egyet mindenben.

Bárhogyan is volt, az viszont biztos, hogy az eleve elrendelés szigorúságából egyfajta következményként jelent meg a társadalomszervezés meglehetősen kemény formája, ami a későbbi kapitalista rendszerekre is kihatott. Mindenki tudja, hogy Kálvin egyfajta teokráciát akart építeni Genfben, és ha törik-ha szakad alapon létre kívánta hozni az isteni és keresztényi várost. Ez a nyers törekvés ma már valószínűleg sokakban vált ki ellenszenvet, ám akkor éppenhogy a csodájára jártak! Kálvin megközelítése az volt, hogy a kiválasztottakat tisztaságban kell tartani, a kárhozatra ítélteket pedig felfedezni és kiközösíteni. A dolog kivitelezéséhez egyfajta rendőri szervezetre volt szüksége, vagy inkább erkölcscsőszökre ha úgy tetszik. Nem is csoda, hogy Kálvin idejében az egyes városok a lelkipásztorokkal együttműködő tisztviselőket választottak, akiknek az erkölcsi parancsolatoknak érvényt kellett szerezniük. Emlékszem, az egyik egyháztöri órán még olyasmiről is tanultunk, hogy Genf városát emelt platós lovaskocsik járták, melyekről kényelmesen be lehetett látni a házak ablakain, azt ellenőrizve hogy a város polgárai nem csinálnak semmi rosszat... Nos, történelmi távlatokból szemlélve azt hiszem mondhatjuk, hogy a kálvini kísérlet elbukott: Genf nem lett "keresztény város".

Kálvin nagyságán azonban ennek ellenére sem koptatott jelentősen az idő vasfoga. A magam részéről ő abban példa számomra, hogyan kell következetes és szigorú teológiai rendszereket felépíteni és ugyanilyen következetességgel kitartani azok mellett. A református teológia számomra egy nagyjából ilyen rendszer: kiszámított, végiggondolt, logikus - még ha természetesen nem is tökéletes és kifogástalan, mert olyan nem létezik. Bevallom őszintén, Kálvin kemény emberi stílusa egyáltalán nem vonzó számomra: azt hiszem ha ma élne, ő meg én nem lennénk jó barátok. De mégis, ennek ellenére úgy gondolom, heteket tudnék beszélgetni vele csak azért, hogy tanuljak tőle. Ez az ember zseni volt a maga módján, és mint minden zseni, kicsit talán különc is. Mindazonáltal a protestánsoknak bőven van mit meríteniük ma is gazdag életművéből.

2017. október 10., kedd

Ördöggörcs

Van valakinél egy rózsafüzér ördögűzéshez? Ha igen, ezúton kérem, hogy ne szégyellje használni a KDNP politikusai érdekében. Hátha szerencsénk lesz és hátrébb húzódik tőlük az ördög!

Ritkán adogat valaki olyan magas labdát, mint ahogy a kiváló szakembernek nevezett Aradszki András azt most megtette. Nehezen érthető persze mi a jó abban valakinek, ha katolikus hívőként egy ország előtt alázza porig a saját felekezetét, és ezért tömegével nevetnek rajta az emberek. Erre neki kell válaszolnia.

A legvalószínűbb magyarázat, hogy a hosszú ideje tartó agymosó propaganda végül azokat is utolérte, akiktől származik. Hogy tényleg az ördög keze van ebben, afelől semmi kétségem nincs - régóta benne van már a dologban, sőt ennek az egésznek a részleteiben lakozik. Aradszki felszólalása ebben az értelemben tulajdonképpen semmi más nem lenne, mint egy zseniálisan szórakoztató megkoronázása egy sűrű, sötét, agyzsugorító propagandának, aminek viszont - és bevallom, ennek már nem örülök! - megint a kereszténység látja a kárát. Sajnos ugyanis a többség "a kereszténységgel" azonosítja majd mindazt az elképesztő ökörséget, amit ez az ember egy nullaszázalékos párt képviseletében nyilvánosan összehordott. Ez nagyon-nagyon elkeserítő, semmi vicces nincs benne, és álláspontom szerint túllép a "népszórakoztatás" határain - ahogy egy miniszterünk utólag fogalmazott.

Szóval megtudtuk, amit a legtöbben eddig is sejtettek, hogy Soros György maga a Sátán. A lepel lehullt, a paták kivillantak, a levegő megtelt kénkőszaggal. A következő nemzeti konzultáció eszerint nem is egy nyolcvanhét éves, rafinált öregemberről, hanem magáról a Sátánról és gonosz üzelmeiről fog szólni. Jó lesz tehát, ha mindenki mélyebben belenyúl a szenteltvízzel teli tálba mielőtt kitölti a komoly intelligenciát igénylő konzultációs ívet! A tét óriási: teret engedünk az ördögnek vagy sem.

Szerencse a szerencsétlenségben, hogy nemcsak a problémafelvetés, hanem a megoldás is elhangzott Országunk Házában a képviselő úrtól. Szó szerint így:

“A rózsafüzér a legerősebb fegyver a Sátán ellen, képes a történelem megváltoztatására. És ezt Soros György is meg fogja tapasztalni!”

A tennivaló világos, mint a nap: egy rózsafüzért kell keríteni és aztán nekifogni történelmet csinálni. A felszólalásból az is kiderült, ez keresztényi kötelességünk, márpedig ha kötelesség, akkor nincs mese, muszáj megtenni, már csak a magunk és Európa jövője érdekében is. Persze a képviselő úr szólhatott volna előbb, hogy Soros ellen az ördögűzés az igazán hatékony megoldás: sok-sok pénzt spórolhatott volna meg nekünk ezzel, hiszen akkor szükségtelen ennyit plakátozni, hirdetni, nemzetikonzultálni - elegendő egy rózsafüzéres exorcistát meghívni például a Vatikánból, és végigvinni a megfelelő koreográfiát. Remélhetőleg a felszólalást - ami érzésem szerint még a kormányoldalon is kiválthatott kínos reakciókat a színfalak mögött - megértik az illetékesek, és a tervezett nemzeti konzultálás költségvetését inkább egy Nemzeti Rózsafüzérosztó akció lebonyolítására fordítják majd.

Mielőtt valaki félreértené: nem a katolikus egyházból akartam céltáblát csinálni - azt már Aradszki úr megtette -, hanem újra és újra kinyilvánítani, hogy ennek az egésznek nincs köze a kereszténységhez. Az ördöghöz annál inkább.

2017. október 7., szombat

Ott állt, mást nem tehetett... - Luther és a reformáció

Egy kiadós verés: erre számíthatott az, akit utazóként Szászországban megállítottak a parasztok és arra a kérdésre, hogy "Márton testvér oldalán állsz?" nemmel feleltek. Ebben a hónapban félévezredes a reformáció, ami az előző dörgedelmes példa ellenére sem a pofonosztásról szólt, noha kétségtelen tény, hogy alapos  nyomot hagyott a világ arcán. Mivel ez itt nem egyháztörténelmi közlöny, hanem egy blog, úgy gondoltam helyesebb ha a saját véleményem is leírom a reformáció ismert hőseiről. Kezdjük a sort Lutherrel!

Ha jól értem, "Márton testvérnek", vagyis Luthernek két villámcsapás élménye volt az életében. Az első miatt (amikor kis híján szó szerint belevágott a ménkű) beállt ágostonos szerzetesnek a katolikus egyházba. A második villámcsapás akkor érte utol, amikor megértette, hogy csak hit által jár az üdvösség. Ez ugyanabból az egyházból - ismerjük az eseményeket - végül ki is sodorta.

Luther "pálfordulása" a legendás elbeszélés szerint egy toronyban érte utol (Turmerlebnis), ahol a Róm 1,17 értelmezése tantuszként leesett neki. Eszerint Isten igazzá nyilvánít bennünket a megfeszített és feltámadt Krisztus miatt, az embernek ebből következően pedig nincs saját érdeme és az üdvösség is kegyelemből történik, hit által. Luthert boldogította a tudat, hogy megértett valami fontosat és a következőket mondta:
"Úgy éreztem magam akkor, mint aki a szó szoros értelmében újraszületett, és tárt kapukon át jutott be a paradicsomba."
Szerintem döbbenetes a tény, hogy az egész eget-földet, egyházat és világot megrengető változáshullám (kis túlzással persze) egyetlen felfedezett igevershez kapcsolódik. A páli teológia képezi az egyik főgyökerét annak, ami egyszerre öntötte el Luther az igazság felfedezésének örömével, és elegendő bátorsággal ahhoz, hogy kiálljon, sőt szembeálljon a fölé magasodó tekintélyrendszerrel.

Itt viszont talán meg kell állni egy pillanatra. Sokan látják úgy, hogy a reformáció tulajdonképpen a tekintéllyel (amit a katolikus egyház testesített meg) szembeni lázadás volt. Nem akarom azt mondani, hogy ez nem volt benne a pakliban, de azt merem állítani, hogy nem ez a lényeg - ez csupán következmény. Luther és a reformáció sola elveiből (itt főleg a Sola Scripturára gondolok) nekem inkább úgy néz ki, a reformáció az egyház akkori tekintélye feletti nagyobb tekintély előtti meghajlásból fakadt. Ez pedig maga a Szentírás - illetve legyünk korrektek, annak reformátori hermeneutikája. A "lázadás" abból a szükségszerűségből keletkezett, hogy a katolikus egyház Luther szerint nem akart meghajolni a felette álló nagyobb autoritás előtt.

Sokszor mondják, hogy Luther maga nem akarta elhagyni a saját egyházát, ami persze igaz. De azért hozzá kell tenni, hogy ágostonos szerzetesi éveire utóbb úgy emlékezett vissza, mint amelyek haszontalanul és szüntelen lelki gyötrődések között teltek. A téma egyik legismertebb kutatója, Diarmaid MacCulloch úgy fogalmaz, hogy Luther szerint saját gyónásai végén sem felszabadulást, hanem csak az igazságos Isten dühét érezte, amivel az ő bűneire válaszol. Talán furcsa ilyet leírni, de Luther emiatt (saját bevallása szerint) gyűlölni kezdte Istent, mert olyan törvényeket szabott, amiket lehetetlen betartani. És akkor ezután jött a "megvilágosodás", azaz a korábban említett Turmerlebnis a hit általi megigazulásról.

Luther szerintem egy hős, aki joggal tartható annak. Habár a valóságban sosem hangzott el a szájába adott híres mondat ("itt állok, mást nem tehetek"), amikor tanai visszavonására kényszerítették, akkor sem futamodott meg. Pedig egy egész birodalommal nézett szembe, de ő nyilvános keretek között elégette a kiátkozásáról szóló pápai nyilatkozatot is. Ugyancsak elképesztő teljesítmény részéről a Biblia (pontosabban akkor még "csak" az Újszövetség) németre fordítása Wartburg várában. A "Márton testvér" elismeréséről szóló listának mindezek persze önkényesen kiragadott elemei, melyek azért nem feledtethetik, hogy Luther tudott brutálisan is viselkedni. Valamikor kemény erőszakra, gyilkosságra és pusztításra szólított fel, például az anabaptisták kapcsán, akikkel szemben nem engedett meg semmiféle türelmet és irgalmat, hanem úgy vélte, veszett kutyaként kell agyonverni őket. Az élete végén publikált erősen antiszemita műveket is ide kell sorolni, melyekre sajnos - többek között - a hitleri rezsim is szívesen hivatkozott. Valószínű az sem melengeti a bibliaolvasók szívét, ahogyan Luther Jakab levelét kezelte...

Milyen ember volt Luther? Szerintem olyan, mint bármelyikünk, erényekkel és hibákkal, és nekem éppen ettől az egyszerűségtől hiteles figura. A különlegességét számomra nem az adja, hogy bárki fölé akart nőni, hogy történelmi legenda válhasson belőle. Ez az ember nem akart forradalmat. Sőt, a történelmi források szerint maga is meglepődött azon, milyen dinamikát váltott ki, és csak ezután fedezte fel a saját kommunikációs képességeit is. Van ebben valami bájos, hogy a Nagy Forradalmár sem értette meg jó ideig önnön szerepét. Ő csak egy egyszerű ágoston rendi szerzetes volt, viszont olyasfajta, aki megengedte magának, hogy a felismerései elragadják, és aztán ennek mámorában ő is megragadott valamit, amit igazságként követni kezdett. Szóval, ha van valami, amit Luther Mártontól minden hibája ellenére megtanultam, az számomra az, hogy ha megadatik az igazság egy darabkájának a felismerése, azt mindhalálig meg kell tartani, bármit is akar a hivatalos egyház. Ám mindennek a szívós makacsságnak sosem lehet elsődleges célja az egyház, mint olyan elleni lázadás - sokkal inkább az igazság előtti alázatos térdhajtás. 

2017. október 5., csütörtök

Jó bor is megárt a sok!

Jézusra a legtöbben úgy tekintünk, mint aki megszabadítja az embereket a függőségeiktől - például az alkoholtól -, nem pedig hozzájárul a további ivászatukhoz. Ezek után nem is meglepő, hogy a kánai mennyegzőről szóló kis epizód többeknél kiverte a biztosítékot, hiszen Krisztustól nem egészen azt várnánk el, ami a nevezetes lakodalmon történt.

Jézus csodatételeiben van valami közös. Amit művel, az valahogyan Isten Országának közeledését hirdeti és az emberek boldogulását, előrelépését segíti. No persze a kánai menyegzőben is elkellett a segítség, hiszen borra volt szükség. Ámde valahogy az ember azt képzelné, az isteni beavatkozás mégsem ilyesféle szituációk megoldására való. Ha már csoda történik, valami komolyabb indokra számítanánk. Itt nem betegekről, megszállottakról, halottakról, komoly krízisbe jutott emberekről lehet olvasni, akik epekedve várják az isteni kéz érintését, hanem egy csoport bulizó emberről, akik minden bizonnyal már a víz borrá válása előtt sem lehettek túlságosan józan állapotban... Szerintem sokan úgy vélik, Jézushoz valahogy a "komoly csodák" illenek (bármit is értsünk ezalatt), a vízből bort csinálni pedig mintha nem alkalmazkodna ehhez a megszokott forgatókönyvhöz.

Szóval akkor mit is lehet kezdeni ezzel a csak János evangéliumában lejegyzett sztorival, amibe egyébként antialkoholista irányzatok képviselői is belekötöttek, miközben nem mellesleg a szövegkritikai kutatás ugyancsak megpróbált fogást találni rajta? Miért történt, ami történt?

Már ha történt egyáltalán, mert nem meglepő módon vannak, akik ezt is kétségesnek tartják. A kutatók ugyanis előszeretettel hivatkoznak a narratíva "dionysosi" jellegére. Az antik görög világban Dionysos istenség az öröm megszemélyesítője, az ő kultuszában pedig frekventált helye van a bornak. Ráadásul, többször is lehet olvasni vele kapcsolatban borcsodákról. Például Elisben az istenség ünnepén három üres korsó egyszercsak megtelt borral, Andros szigetén pedig Plinius elbeszélése szerint a Dionysos-templomban az egyik forrásból víz helyett bor folyt. Talán mondani sem kell, hogy egyes kutatók szerint az ilyesféle legendák hatottak úgy az evangéliumi szerzőre, hogy Jézus személyéhez is hozzákapcsoljon egy "borozgatós" csodatételt. Ugyanakkor, ha részletesen átrágnánk magunkat ezeken a narratívákon, kiderülne, hogy valójában nem sok közük van a kánai mennyegzőhöz (mármint a boron kívül). Ezen felül János szemtanúként volt jelen Jézus életében, aki simán ott is lehetett a lakodalmon, és a szándéka sem az volt az evangéliummal, hogy legendákat rögzítsen Krisztusról.

A nagyobb kérdés ezért az, hogy egyáltalán mihez lehet kezdeni a sztoriban leírtakkal? Hogyan férhet bele a jézusi-messiási keretbe, hogy Krisztus - egyesek szerint anyja unszolásának engedve, ami újabb furcsaság - egy ilyesféle csodatétellel "mutatkozik be" pályafutása kezdetén?

Nos, ami biztos, hogy maga a szöveg jelnek (szémeion) nevezi a Kánában történteket. A jel pedig a klasszikus megközelítés szerint mindig több egy csodánál: valamire mutatni kíván, vagyis nem tekinthető és nem érthető meg önmagában, hanem egyfajta szimbólumként szükséges értelmezni. A jelek a látható dolgoknál mélyebb tartalmakra utalnak, és ez talán kulcsa lehet Jézus "borcsináló" tettének is. Tetszik, amit Karner ír erről - hogy Jézus borkészítésében ragyogott fel a tanítványok számára, hogy beköszöntött a messiási kor. A menyegző és a bor ugyanis közismert szimbólumok, melyek össze vannak kapcsolva a messiási üdvkorszakkal. (Utóbbi például a Gen 49,11-12-ben is előfordul). Persze maga János, az evangélium szerzője explicit nem így magyarázza a történetet, de számomra mégsem tűnik rossz interpretációnak a kánai események messiási típusú megközelítése. Eszerint tehát a kánai csodatétel mintegy nyitányát képezi és kifejezi az örömteli valóságot, hogy a Messiás megkezdte ténykedését közöttünk. Mindehhez még talán hozzá lehet tenni mindenki "Bandi bácsijának", azaz Gyökössy Endrének azt a megfigyelését, hogy amikor Jézus éppen bort csinál, akkor kifejez és megjelenít egyfajta örömpárti és életigenlő hozzáállást (a bor sokszor az öröm szimbóluma) - ellentétben az őt megelőző, minden bizonnyal szigorúbb Keresztelő János-féle vonallal, amelyről inkább a lemondás juthat eszünkbe.

Mindez talán rossz hír azoknak, akik félnek az élet normális élvezetétől, és egyfajta állandó bűntudatban, esetleg aszkézisben számlálják hitéletük napjait. A borivás, az öröm, és úgy általában az élet élvezete azonban markáns sajátossága a zsidó kultúrának, így a Bibliának is. És egyébként, ha már bornál tartunk: nemcsak hinni, de inni is jó! :-)

2017. október 1., vasárnap

Magyarországok keresztényei

Egyszerre két Magyarországon élünk mi együtt, magyar emberek. Van egy baloldali és egy jobboldali Magyarország, más értékekkel, más célokkal, más múlt- és jövőképpel. A két Magyarországban azonban van egy közös pont: a "másik" Magyarország kimerítő gyűlölete. Ehhez csatlakozunk mi keresztények.

Mindkét Magyarország polgárai jól tudják az igazságot, tudniillik, hogy "azok odaát" a másik Magyarországon nem normálisak. Lopnak, csalnak és hazudnak, nem úgy, mint minálunk, ahol magasan szárnyalnak az erkölcsök és a hangadó teoretikusaink csak a javunkat akarják. A mi Magyarországunk világos társadalmi jövőképpel rendelkezik, amely élhetőbb világot tesz lehetővé - míg a másik Magyarországon eleve az egész társadalom rothasztását tűzték ki célul. Mi építeni, ők rombolni akarnak. Mi odaadjuk az utolsó fillért is a szegények felzárkóztatásáért, ők csak vég nélkül tömik a zsebeiket. A mi társadalmi, politikai, gazdasági céljaink az előrelépést szolgálják, az övék a múltba száműzne bennünket.

Hogy nekünk van igazunk, és "odaát" azok teljes tévedésben vannak, teljesen egyértelmű, hiszen a saját sajtótermékeink ezt naponta százszor megmondják  nekünk. Ezekből az is kiderül, hogy a számok és eredmények mindig bennünket igazolnak, illetve lerántják a leplet a másik oldalról. No persze a másik Magyarország hírforrásait is figyelhetnénk - de nem érdemes, hiszen tudjuk, hogy azok eleve csak hazudnak: nem is lehet másként, hiszen "azoknak" a kezében vannak, azok írják, készítik, szerkesztik - mégpedig agymosás céljából. Agymosott újsgírók, szerkesztők szólnak agymosott olvasókhoz és nézőkhöz. Nem csoda, ha olyanok, amilyenek. Az egyetlen, amit tehetünk, hogy időnként beszólunk nekik és névtelenül kommentálva-kifakadva odapörköljük az igazságot, ahogy erőnkből telik - persze tudjuk, úgy se fogják megérteni.

Ezekben a Magyarországokban élünk mi keresztények is. A helyzet a kezünkre játszik: könnyen megy nekünk, hogy két Magyarországhoz alkalmazkodjunk, hiszen egyházként kétezer év alatt bőséges tapasztalatot szereztünk arról, milyen megosztottságban élni. Kiforrott és alapos érvelési rendszerünk van arról, miért ne fogjunk össze a hozzánk képest másként gondolkodókkal, és hogyan utáljuk őket, mutassunk rá teológiai látásmódjuk tarthatatlanságára, így aztán nem lehet ezt nehéz a két Magyarország kontextusára sem vetíteni.

A keresztények két Magyarországa annyiban más, mint a nem hívőké, hogy ők ebbe az egészbe Istent is belevonják. Mindkét Magyarország keresztényei meg vannak győződve arról, hogy a dolgok Isten akarata szerint, vagy éppen eredeti tervével szemben történnek úgy, ahogyan - mindkét Magyarországon. Hogy a kettő közül melyik az igaz, azt roppant egyszerű eldönteni, hiszen evidencia, hogy Isten a "mi Magyarországunk" táborához tartozik - míg a másik oldalt természetesen a Sátán vezérli. Ha imádkozunk is, azt legalább nem kell kérni, hogy Isten bennünket korrigáljon (hiszen Ő eleve a mi oldalunkon áll), sokkal inkább azt, hogy bocsásson meg a másik Magyarországon lévők sötétben botorkálásáért, és ami ennél sokkal fontosabb: legyen meg az Ő akarata velük kapcsolatban! Azaz: intézkedjen végre, hogy azok ott, eltakarodjanak a fenébe.

A két Magyarországon élni hívőként csak azért lehet nehéz, mert néha a Szentírás is szembe jön velünk és megpróbál arra figyelmeztetni bennünket, hogy nekünk szeretni kellene egymást: erről ismerné meg mindkét Magyarország minden magyar polgára, hogy mi keresztények vagyunk. Naiv gondolat persze, de még az is lehet, hogy ha túlzott sikereket érnénk el a kölcsönös tiszteletben és szeretetben, az emberek észrevennének, hogy valójában csak egyetlen egy Magyarország van. Hogy balra és jobbra is emberek élnek, érzékeny, istenképű, jobb vagy rosszabb erkölcsű népek, akik valójában ugyanazokkal az életnehézségekkel küzdenek és ugyanannyiért tankolják meg a kocsit, ugyanúgy kenyeret vesznek a boltban és hasonló betegségekkel harcolnak, mint a másik Magyarországon élő magyar emberek. Ehhez persze le kellene porolnunk Jézus elcsépeltnek tűnő felszólítását egymás szeretetéről, amit annyit hallottunk már, hogy a könyökünkön jön ki, mindkettőn egyszerre, ámbár a közelébe sem vagyunk annak, hogy meg is valósítsuk.

A szeretet, hát persze... Ugyan, ne hülyéskedjünk már, minek szedünk elő ilyen közhelyeket? A szeretet maradjon meg a költőknek és a szépségkirálynő-választások szónokainak, meg hát a helyzet az, ha már mégis erről kell beszélni, hogy egyébként mi szeretjük őket ott a másik oldalon, nem is velünk van a gond, hanem már megint azokkal, mert ők vannak tele gyűlölettel, hatalomvággyal, kapzsisággal, és ők nem szeretnek vissza bennünket. És ezt valószínű Jézus is pontosan látja, tudja kinek áll a zászló, úgyhogy olvasgassák csak azok a másik Magyarországon élő keresztények a Hegyi Beszéd megfelelő passzusait, mert igazán rájuk fér, hogy szeretni tudjanak! Téma lezárva.

Így aztán élünk tovább két Magyarországon, megosztottan és kettévágva, ahogy ebben csendben megállapodtunk egymás között. És miközben szórjuk a kritikát, szidalmat, elégedetlenséget a másik Magyarországon élőkre, jó keresztényként imádkozunk tovább, hogy Isten ugyan végre tegyen már valamit az egység érdekében.

2017. szeptember 23., szombat

Van értelme ma az istenérveknek?

Az istenérvekről a legtöbben azt gondoljuk, hogy szerepük szerint arra jók, hogy valamiképpen bizonygassák Isten létezését. Kérdés azonban, hogy van-e még olyan istenérv, melynek a mai posztmodern kultúrában van relevanciája?

Aki egy kicsit foglalkozott már teológiával, biztosan észrevette, hogy az olyan klasszikusnak nevezhető istenérvek, mint például Aquinói Szent Tamás "öt útja", többnyire a középkorhoz, konkrétabban a skolasztika időszakához köthetők. (Még akkor is, ha ezeknek az érveknek a gyökerei egyébként az ókori filozófiákig nyúlnak vissza). Sokan talán úgy gondolják, hogy a skolasztika időszakában az volt az istenérvek szerepe, hogy az ateista vagy szkeptikus embereknek bizonygassák Isten létezését, és a nem hívőket meggyőzzék valahogyan arról, hogy ők is hívők legyenek. Valójában azonban nem erről volt szó, hiszen a történelemnek ebben az időszakában csaknem mindenki hitt Isten létezésében. Az istenérvek szándéka ezért sokkal inkább az volt, hogy rámutassanak: a hitigazságok mellett az ész útján is ugyanarra a nyugvópontra juthatunk, vagyis a racionalitás és az Istenben való hit kéz a kézben haladhat egymással. Isten létezését ugyan a kinyilatkoztatás miatt fogadjuk el, de nem hiábavaló ésszerű érveket sem felsorakoztatni mellette.

A felvilágosodás után viszont ez a helyzet megváltozott, és az istenérvek egyre inkább elkezdték azt a célt szolgálni, hogy egyfajta evangélizációs segédeszközként magyarázzák Isten létezésének valószínűségét a nem hívők számára. De vajon érdemes-e istenérvekkel foglalkozni manapság, vagy ezek csak afféle "apologetikai őskövületek", amelyek ki vannak rakva az egyháztörténet elképzelt vitrinjébe, hogy akit érdekel, megcsodálhassa őket?

Van-e ma is hatásos istenérv?

Természetesen a válaszadáshoz tisztázni kell mit értünk hatásos alatt. Szerintem nem arról van szó, hogy egy istenérv használatával bárkit is rá lehetne bírni arra, hogy keresztény legyen. Ha ezt tűzzük ki célként, akkor én úgy gondolom, nincs egyetlen egy értelmes istenérv sem. Az istenérvek mindegyikre korlátozott, megvannak az erős és gyenge oldalaik. Ha nem a bebizonyítást, hanem ténylegesen az érvelést tartjuk szem előtt, akkor szerintem az istenérveknek ma is lehet szerepük. Számomra ezek közül kiemelkedik a kalam kozmológiai érv, amelyben a magam részéről látok fantáziát. A kalam érvelés is a középkorig nyúlik vissza (egyébként a szó jelentése "örök"), eredetileg a korai keresztény bölcselőtől, John Philoponustól származik, de az arab filozófus, Al-Ghazali is felhasználta, ma pedig a népszerű apologéta, William Lane Craig szokta emlegetni (aki egész könyvet is írt róla). Az érv menete nagyon leegyszerűsítve a következő:

1. Aminek kezdete van, annak oka is van;
2. A világegyetem létezése valamikor elkezdődött;
3. A világegyetem létezésének kezdetét tehát valami okozta;
4. Az egyetlen elképzelhető ok Isten.

Az érv persze, akárcsak a többi, korlátolt. Bele lehet kötni hívőként és  nem hívőként egyaránt. Keresztény szemüveggel vizsgálva egyértelmű, ha el is fogadjuk a három első premisszát, az nem vezethet el a kereszténység Istenéig. Hogy ki volt ez a kezdeti ok, nem derül ki egyértelműen. Természetesen többen is megpróbálták az érvelést kikezdeni: például David Hume szerint elképzelhetünk valamit, ami minden különösebb ok nélkül jön létre. (Ez szerintem azért komoly filozófiai nehézségeket vet fel...) Azt is tudjuk, hogy a világegyetem kezdetét bár tudományosan ma már elismerik, mégis megpróbálják visszacsempészni a végtelent, ami ezt az érvelést is hatástalanná tenné. A kezdet csak akkor kezdet, ha nem multiverzumban vagy ciklikus univerzumban gondolkodunk.

Mindent összevetve azonban a kalam-istenérv minden gyengesége ellenére szerintem igencsak meggondolandó - s ahogy Craig hozzáteszi, az okkal keletkező világegyetem kapcsán az is logikusnak tűnik, hogy nem személytelen erő hozta azt létre, hanem olyasvalami (olyasvalaki), aki nagyobb annál, nem anyagi természetű és személyes. Ez a leírás pedig leginkább egy isten-szerű lényre illik.

No persze valaki dönthet úgy is, ahogy Paul Tillich tette, aki szerint a "van Isten" kijelentés önmagában istenkáromlásnak számít. A meghökkentő kijelentés mögött az az elgondolás húzódik, hogy Istenről mint egy létezőről beszélni lealacsonyító szóhasználat: ha azt mondjuk, hogy Ő van, azzal Isten csupán egy lesz a létezők sorában. Márpedig Isten kategorikusan más, nem pusztán egyik eleme a létezésnek. Tillich szerint Ő maga a Lét, a Vagyok, akit nem szabad ennél kisebbé tenni. Másként fogalmazva a helyes retorika nem az, hogy "van Isten", hanem inkább az, hogy "Isten a Van". De mi lesz akkor az istenérvekkel? 

2017. szeptember 17., vasárnap

Miatyánk Isten, aki vagy a fejünkben

Szeretjük úgy elgondolni, hogy nekünk közvetlen kapcsolatunk van a Mennyországgal és a farzsebünkben van a Mindenható mobilszáma is. Valójában azonban nagy kérdés, hogy amikor imádkozunk, amikor Istenről beszélünk, amikor Istenről gondolkodunk, közvetlenül a valódi Istennel vagy a Róla alkotott képzetünkkel találkozunk?

Megkapó és igaz kijelentésnek tűnik a népszerű katolikus pap és mentálhigiénés szakember Pál Ferenc megjegyzése, hogy bár Jézus Krisztusról tudhatunk, és mintaként tartjuk magunk elé, ennek ellenére a fejünkben lévő torz istenképek "a legkézzelfoghatóbb segítség mellett is virulnak." Mivel Istenről nincs olyasféle közvetlen tapasztalatunk, mint egy hús-vér emberről, aki szó szerint kézzelfogható számunkra, ezért én úgy látom, hogy amikor az isteni lényegéről gondolkodunk, arról beszélünk, azt hirdetjük, a legtöbb esetben tulajdonképpen az istenképünkről, a fejünkben lévő gondolati konstrukcióról van szó. Isten a saját képére teremtett bennünket - mi pedig a saját képünkre teremtjük az istenképeinket.

Ezt persze nem jó dolog elismerni. Mi ahhoz ragaszkodunk és az egyházi retorika is azt a gondolatot erősíti bennünk, hogy direkt vonalon, egyfajta szellemi köldökzsinóron vagyunk összekötve Istennel. A valóság azonban szerintem az, hogy az istenképzetünk az az "interfész", amin keresztül kommunikálunk Istennel. Ilyesmi talán még az ateista fejében is létezik, hiszen amikor tagadja Isten létezését, valahogy elképzeli magának, ki is az, akiben nem hisz. De honnan jönnek az istenképeink?

Rendkívül érdekes és  nagyon tanulságos átolvasgatni az istenképpel foglalkozó pszichológiai-valláslélektani kutatásokat, amelyek bár szerteágazóak, mégis felrajzolnak egy kibontakozó folyamatot, amely a fejünkben lejátszódik. Ezt a következő ábrával tudnám röviden szemléltetni:


Nagyon leegyszerűsítve valahogy úgy kezdjük Istent "elrendezni a fejünkben", ahogyan a szüleinkre gondolunk. A szimpla kijelentés persze bonyolult lélektani folyamatokat takar, amit most nem tudok részleteiben kifejteni. A megértéshez röviden érdemes tudni, hogy egy gyerek "kiinduló" istenképét a róla gondoskodók hozzáállása alapvetően befolyásolja - ahogy azt persze minden gyakorló szülő jól tudja, pszichológiai ismeretek nélkül is. Ez az első időszakban főleg az édesanya viselkedését és attitűdjeit jelenti, de nem kizárólag csak az övét. A kutatások azt igazolták, hogy egy gyerek istenképzetébe mindkét szülő vonásai beleolvadnak, de ezt mégsem úgy kell elképzelni, hogy a szülőkről alkotott kép egyszerűen átfordul az Istenről kialakított képpé. Inkább a szülőkhöz társított elképzelések (például a feltétlen szeretet, vagy az adott helyzetekben való szigorúság és ezekhez hasonló dolgok) lesznek az Istenhez kapcsolva egy kisebb gyermek fejében. Az istenkép tehát nem egy az egyben az apa+anya elegye, de az ő hozzáállásuk képezi a bázisát. (El lehet képzelni mi történik, amikor egy gyerek csonka családban nő fel, vagy katasztrofális szülei vannak...)

Később, a kisiskoláskortól kezdve Isten már a szülőktől független partnerként kezd megjelenni egy gyerek fantáziájában, azaz megpróbálja "az ősöket" leválasztani Istenről. A kutatók közül sokan az ekkor kialakuló istenképzetet szokták antropomorf-mitológiai istenképnek nevezni, hiszen Isten nagyon is emberszerűnek tűnik, csak a szuperhősökre jellemző vonásokkal. Ugyanakkor a késői gyermekkorban Isten már jelentősen elkezd "elszellemiesedni", azaz lélekké változni. Egyébként a késői gyermekkor sokaknak az első pillanat lesz, amikor találkoznak az egyház "hivatalos istenképével" is, és megpróbálják a fejükben lévő istenséget egyre inkább ahhoz igazítani - bár ez nem mindig sikerül.

Végül - nem meglepő módon - a kamaszkor hozza el annak az idejét, amikor az istenkép fogalmi kidolgozása igazán megtörténik. Ennek a folyamatát leginkább a beépülés, megszemélyesítés és absztrakció szavakkal szokták leírni. A kutatók szerint a tinédzser korszakban Isten még inkább személyes lesz, ugyanakkor egyre kevésbé válik ábrázolhatóvá és megragadhatóvá: Isten innen kezdve szellemi lényeg és valóság. Egyben ez a korosztály az első, amely elkezd kritikus szemmel is nézni dolgokat - például éppen az előbb említett "hivatalos istenképet", amihez idomulni kívánt.

Mindaz, amit az előző bekezdésekben iszonyú vázlatosan leírtam, teljesen természetes folyamat. Ahogy mi fejlődünk, az istenképzetünk is fejlődik, illetve velünk változik. Néha azonban rossz irányban történik mindez, amikor a különféle életszakaszokban "légy kerül a levesbe", azaz mérgező, gonosz vagy torzító hatások jelentkeznek, melyek az Istenről alkotott képzeteket is befolyásolják. A rossz istenképek hátterében ezért sok esetben a gyermek vagy fiatalkori elcsúszások és krízisek állhatnak.

Nem nehéz belátni, hogy a rossz istenképzet veszélyes dolog, sok probléma és gyötrődés forrása, nemcsak annak az embernek, akinek a fejében van, hanem a környezetének is. Nem véletlenül mondta a középkori misztikus, Eckhart mester: "Azért imádkozom Istenhez, hogy szabadítson meg istentől". Persze vegytiszta és minden porcikájában tökéletes istenkép senki fejében nincs, legyen akármekkora szent vagy buzgalmár. De az istenképeinket néha szerintem le kell porolni, újragondolni, sőt újraépíteni - mármint ha nem akarjuk, hogy az Isten helyett az istenképzeteink szolgáivá váljunk és úgy táncoljunk, ahogy az fütyül.