2018. május 24., csütörtök

Megérkezés a Tóra lelkéhez - út a Tóra lelkéhez (5)

Csupán emlékeztetőül írom, hogy rövidke sorozatom valamiképpen egy virtuális sétaút kívánt lenni, melynek lépéseit azzal a céllal tettük meg, hogy így talán közelebb férkőzünk az ószövetségi törvényekhez, melyek számunkra meglehetősen idegenül hatnak. A Tórát egy keresztény sokféle módon szemlélheti, de bárhogyan is olvassuk, észre kell vennünk, hogy van az egésznek egy központi magja...

Ne legyen zsákbamacska, kimondom mindjárt az elején: ez nem más, mint a szeretet. A Tóra lelke, szíve, közepe, lényege maga a szeretet és itt a pont a mondat végén. Vagyis, ha a törvényekhez a lehető legközelebb akarunk jutni, az csakis a szeretet által lesz lehetséges. Tudom, ez szörnyen giccsesen és sziruposan hangzik, pedig a Biblia erről beszél. Ahhoz képest, hogy a szeretet áll a törvény centrumában, mégis ritkán gondolunk erre a lehetőségre. Ahogy korábban már említettem, a törvény kifejezésről a keresztények elsöprő többségének számos, meglehetősen negatív jelző jut az eszébe (például a rendszabályozás, az ítélet, a szigorúság, stb...), de a szeretet, az valószínűleg sosincs ezek között. A szeretetet leginkább Jézushoz akarjuk kötni, ő meg ugye az Újszövetségben van, ami oldalszámban és történelmi léptékben is messze található a Tórától. 

Ez az egyébként csak félig-meddig érthető gondolatmenet aztán elvezetett addig, hogy a szeretet és a törvény két gyökeresen különböző halmaz a fejünkben, melyeknek nincs is metszéspontja. Azt hisszük, hogy dönteni kell a kettő között: vagy a törvény szigorát, vagy a szeretetet gyakoroljuk. A törvény büntet, a szeretet épít. A törvény dolga, hogy számon kérjen, a szeretet dolga, hogy megbocsásson. A két fogalom egymással teljesen szemben állóvá vált. Pedig nemcsak maga Jézus, hanem még Pál apostol is többször említi (pl. Róm 13,8-10 vagy Gal 5,14), hogy a törvény igazi megvalósítása és veleje az Isten és a másik ember szeretete. Másként fogalmazva, az érti mélységében és az tölti be igazán a törvény, akiben igazán van szeretet. A törvényből pont akkor lesz törvénykezés, amikor a szeretet komponense teljesen kimarad belőle.

De hogyan van jelen konkrétan a törvényben a szeretet?

Magyarázatként tulajdonképpen elegendő lenne itt és most Jorsits Attila barátom kiváló írását belinkelnem (sajnos jelen bejegyzés írásakor a Teológia Blog nem működik), mert nagyon frappánsan mutatott rá a Tízparancsolat kapcsán arra, miért is olyanok ezek a parancsolatok, amilyennek olvassuk őket. Némileg módosítva és kiegészítve az ő táblázatát, kiemelve néhány parancsolatot illusztrációként, a lényeget így fogalmaznám meg:



A fenti példákból jól látszik, hogy a törvény valójában a hiányosságainkra mutat rá, a törvényeknek való engedelmesség pedig ezeket a hiányokat tölti be. A törvény betöltésének igazi motivációs faktora, ami úgymond hajt bennünket előre, hogy akarjuk is betölteni, maga a szeretet. Persze való igaz, hogy némileg kényszerből vagy a megtorlás miatti félelemből is betölthető a törvény. Lehet nem ölni, nem lopni, nem paráználkodni fogcsikorgatva - aztán ez az, ami egy idő után kitör a maga medréből, mivel nem végiggondolt és belső elhatározásokon nyugszik, és borzalmas károkat okoz. Mennyivel másabb viszont azért megtartani a törvényt, mert egyszerűen szeretem Istent és a felebarátomat - vagyis a szeretet által motiváltak a cselekedetek. Így lesz a legigazibb és legteljesebb megoldás, és így áll az egész Tóra közepében, a különféle parancsolatok rendszerének lelkében maga a szeretet, ami motorjává válik a törvény megtartásának.

Érdemes azt is megjegyezni, hogy itt nem jézusi vagy páli találmányról van szó: már az Ószövetség is a szeretetet jelöli meg, mint a törvény közepét. A Babiloni Talmud Sabbatjának 31a szakasza pedig ezt írja:

"Amit magadnak nem szeretnél, azt másnak ne tedd! Íme, az egész Tóra, a többi csak kommentár." 
Ha ez nem is pontosan ugyanaz, de mégis kicsendül belőle, hogy a törvény szálai mind a szeretet felé tartanak, és ha a szeretet ott van a törvény megértésének és megcselekvésének közepében, a többit magyarázatnak tartjuk ehhez képest.

Leírva tehát mindez egyetlen, rémségesen egyszerű mondatban így néz ki:

(4) A szeretet a törvény közepe - a többi kommentár.

A sorozat befejező részében szeretnék még néhány értelmezési szempontot nyújtani - a végső konklúzióm levonása előtt.

2018. május 20., vasárnap

A zsák, amibe minden belefér

Talán nincs még egy olyan dolog a világon, amely annyit képes megmutatni Isten lényének legbelsőbb részéből - azaz szubsztanciájából - mint a szeretet. A Biblia nem győzi újra és újra kiexponálni, hangsúlyozni és magasra emelni a szeretetet, amely nem egy érzés, hanem inkább cselekedetekben megmutatkozó valóság. Nélküle semmik vagyunk, vele együtt bármire képesek. Utóbbi tény viszont sajnos negatív értelemben is igaz: a szeretetre hivatkozva akár még a szükséges határokat is lebontjuk.

Az előző bejegyzés kapcsán heves vita generálódott a blog Facebook-oldalán, melyben az egyik nekem szegezett ellenérv egy mondatrésze megütötte a szememet - mert annyira tipikus. A mondat valami olyasmiről szólt, hogy a poliamória (többszerelműség) alaphangon a kiteljesedésről és a szeretetről szól. Ha egy férfi több nőt szeret, vagy egy nő több férfit szeret, azt úgy kell szemlélnünk, hogy akkora "szeretet-erőtérben" léteznek ezek az emberek, hogy muszáj azt egynél több emberrel megosztaniuk. Hasonlót már hallottam egy fiatal férfi szájából, aki azt mondta, Isten neki olyan nagy szeretetet adott, hogy egynél több nőt kénytelen szeretni.

Remélem az a bevezetőből már kiderült és nem kell magyarázkodnom róla, hogy számomra a valódi szeretet - amelyről a Szentírás bőségesen ír - milyen kikerülhetetlenül fontos. Egyetlen épeszű embert nem ismerek, aki a szeretet kapcsán úgy vélekedne, hogy az rossz és nélkülözhető, hogy ne lenne szükségünk rá a teljesen megélt élethez, hogy szeretet nélkül egy méter is előrébb jutnánk az életben.

Ám éppen értékessége miatt a szeretet mára már prédává is vált, mégpedig a progresszív gondolkodás egyfajta zsákmányává. Ez magyarul és egyszerűen azt jelenti, hogy automatikusan minden jónak számít, ha arra ráfogható, hogy szeretetből történik. Mintha egyesek kiegészítenék Pál apostol (tévesen) "szeretethimnusznak" nevezett szövegét egy ilyen mondattal: "A szeretet felfüggeszti a további erkölcsi kérdéseket." Ha valamire azt mondják, szeretetből történik, akkor az úgy cseng a fülekben, mintha a létező legmagasabb dologra hivatkoznának, és akkor ugye logikus, hogy ott már több kérdésnek helye nincs. Melegházasság? Nem probléma, a lényeg hogy szeressék egymást a benne lévők, csak ez számít. Poliamória? Ha szeretetből csinálják, akkor az jó és kész. Vallások összemosása? Belefér, hisz az a lényeg, hogy szeretet legyen a különféle irányzatok között.

Érdekes dolog, hogy a szeretet úgy tűnik fel ezekben a logikákban, mintha egyfajta varázsszóként működne. Ha kimondjuk, az felfüggeszti a további erkölcsi dilemmákat: "Szeretetből van így" - és akkor innen már nem érdemes több kérdést feltenni. 

Ám meglehetősen furcsa, hogy az a szeretet, amely a progresszív észjárás szerint is az egész erkölcs mozgatórugója és legnemesebb kifejeződése, éppen az erkölcsi kérdéseknek vet gátat, és lesz vak a finom részletekre! A szeretet, ami a "forradalmian gondolkodók" szerint a legfontosabb, mintha annak fegyverévé válna, hogy elnémítson minden további felvetést. Hát normális ez? Aligha.

Ez a gondolkodás a keresztényeket is veszélyezteti, akik főként a páli "himnuszra" alapulva akarnak sok mindent megindokolni a szeretettel. A német Holger Finze-Michaelsen erről a szakaszról szóló könyvében azt írja - és milyen igaza van! -, hogy amikor Pál levelét olvassuk a szeretetről, nincs okunk úgy tenni, mintha abban egy mindenki számára megszokott és ismert dologról lenne szó. Épp ellenkezőleg: ha nem tisztázzuk miféle szeretetről írt az apostol és nem járjuk azt körbe, akkor azt fogjuk hallani, amit saját elképzeléseink szerint Pálnak mondania kellett volna, és nem azt, amit az apostol valóban mondott. Ernst Käsemannt is idézi, aki nagyon szellemesen azt mondja a téma kapcsán, hogy csak akkor tanulunk újat a szeretetről, ha ugyanakkor hajlandóak vagyunk felejteni is. Ez esetben van is mit:
"Sajnos ezt a részt rémesen szentimentálissá tettük, elláttuk a szeretetről szóló "énekek éneke" giccses feliratával; nagy előszeretettel vesszük elő esküvők alkalmával, mintha az ifjú pár kézfogása lenne a legjobb illusztrációja a szövegnek. Így teljesen elhomályosult, hogy ez a szöveg valójában küzdelemre hívja a keresztény gyülekezetet."
Összefoglalva tehát, ha meg akarjuk érteni miféle az a szeretet, amelyről a Biblia említést tesz, körbe kell járnunk alaposan ezt a fogalmat. Véleményem szerint egyébként Isten szeretete határtalan, de nem elvtelen. Semmi nem korlátozhatja, mindenkire és mindenre képes kiterjedni, de ez nem azt jelenti, hogy bármire és bármikor ráhúzható lenne. Attól tartok, a megszaladt progresszív gondolkodásmód a határtalanságot elvtelenséggé tette. Ez viszont nem az a szeretet, amiről a Szentírás ír.

2018. május 16., szerda

A Nagy Szeretés

A szeretet és a szex nem ismer határokat! Már nem elég, ha egy férfi hűséges egy nőhöz, egy nő hűséges egy férfihoz, akár egy egész életen át. Az unalmas hülyeség, ennél többre van szükség. De úgy néz ki, bármivel is bővítjük a kört, az sosem lesz elég széles. Sajátságos, amikor ehhez a bővítéshez valaki teológusként asszisztál, ahogy azt a katolikus Perintfalvi Rita tette a közelmúltban a poliamória ("többszerelműség") népszerűsítésével. Erényöveket kicsatolni, villany leolt, a szerelemvonatból nincs kiszállás!

Jó, hát bevallom, miközben leírom, még a billentyűzetem is elpirul, de ezt a pirulást be kell vállalni a forradalom kedvéért. Perintfalvi Rita ugyanis forradalmian haladó szellemű teológus, aki úgy látja, hogy szükséges népszerűsítenie a poliamóriát, vagyis a többszerelműséget. Ha valaki nem tudja mi ez, mert ilyen lemaradott csökevénye a korszerű világnak, annak leírom kerek perec, nehogy lekésse a forradalmat. A poliamória az a dolog, amikor kettőnél többen csinálják együtt, nők és férfiak, férfiak és nők, természetesen mindenki hűségből és szeretetből, a másik iránti megbecsülésből. Hatalmas buli, a lényeg pedig, hogy jól érezzék magukat közben az emberek. Két férfi két nővel, egy nő két férfival, két nő egy férfival - a lehetőségek korlátlanok, csak a jóég tudja mi minden van még a csomagban, meg se lehet ezt igazán számolni. De mindegy is, a szeretet nem számolgat, a lényeg hogy többen feküdjenek össze többekkel, mert ez a jó a kapcsolatoknak manapság.

Persze azért nem szabad elfelejteni, hogy mi keresztények is vagyunk közben. Nem lehet csak úgy művelni a szerelmet, hogy Ádám és Éva, plusz Kálmán és Béla egymás karjaiba omlanak! Az erkölcsösség, az nagyon fontos itt. Ezért hatalmas szerencse, hogy Perintfalvi etikai kisokost is megosztott már a nagyérdeművel, hogyan kell jól egyszerre többet szeretni. Hasznos olvasmány ez. Így például kiderül, hogy még az egyéjszakás "kapcsolódásnál" is meg kell legyen az elköteleződés. Nem ám csak úgy kapcsolódgatunk! Ráadásul teljesen igaz is, hiszen az egyéjszakás kalandok pont az elköteleződésről szoktak szólni, erről híresek. Aztán ügyelni kell a megcsalásra, nehogy az is megtörténjen, mert az már bizony nem helyes dolog. Ha hárman-négyen fekszenek össze, akkor is tisztán látni kell a viszonyokat, melyikük kié, ki kit hogyan bánthat vagy nem bánthat meg közben, mit is jelent a megcsalás ennyi egymást szerető ember között. Világos: aki csoportosan szexel, és ágyról-ágyra száll, az biztosan elolvassa előtte az etikai szabályokat, a miheztartás végett.

Hát ilyenek vannak ebben a kisokosban, ami etikai útmutatás kíván lenni, és egy forradalmi katolikus teológus népszerűsíti jelenleg az interneten. Nehéz elmenni a tény mellett, milyen jól passzol mindez a katolikus egyház profiljához, egyszerűbben szólva tipikusan katolikus. Ők egyébként minden bizonnyal egyet is értenek ezzel a forradalmisággal, hiszen nem nagyon hallani tőlük semmiféle igazán markáns ellenvéleményt Perintfalvi Rita széles nyilvánosság előtti szereplései kapcsán.

Tovább görgetve a forradalmat, érdemes előre végiggondolni a potenciális lehetőségeket is, melyek a szentesített poliamória mélyén rejtőznek. Például ha már úgy is hárman vagy többen benne vannak a Nagy Szeretésben, miért korlátoznák magukat ilyen kis létszámra? Akár egész házicsoportok is szexelhetnének vagy csinálhatnánk poliamória-klubot a gyülekezetekben - csak hogy a szeretet ledöntögethesse a legutolsó tabukat az egyházban. Tudom, ezt már nem Perintfalvi Rita mondja, hanem én mondom, és biztosan bizarrnak hangzó ötlet ez a begyöpösödött testvérek számára. De könyörgöm, miért is lenne az, hiszen az ő elképzelései sem mások, csak egyelőre még kisebb volumenben látja a dolgot. Fontos lenne azonban nagyban gondolkodni. Mert a szeretet az megnőhet olyan óriásira, hogy az ember úgy se tudja és ne is akarja azt visszafogni, hisz bármiféle korlátozás durva fundamentalizmus és fafejűség volna. 

Ha végül elharapózik ez a sok szeretet, és esetleg a kereszténység is számol majd a többszerelműséggel, kelleni fog hozzá valamiféle kisokos etikai kódex is, keresztény kifejezésekkel tarkítva, ha már egyszer a Bibliát ugye teljesen mellőzzük. Mert az mégiscsak méltatlan dolog lenne, ha a sok aktus közben megsértenénk a Jóistent, aki addig jámboran mosolygott le ránk odafentről. 

Persze ha ennek ellenére elszúrunk valamit, úgy is megbocsájtja, hisz mint tudjuk, az a mestersége.

2018. május 13., vasárnap

Mennybe ment be...

A húsvétnak vége, még pünkösd előtt vagyunk. A kettő között van egy jelentőségteljes esemény, amit a nagyobb egyházak egyébként a pünkösdi ünnepkörhöz sorolnak, és amivel a kisebbek olyan nagyon nem is tudnak mihez kezdeni: Jézus mennybemenetele. Nem foglalkozunk vele túl sokat, csak nyugtázzuk a megtörténtét, mert talán elképzelni is nehezünkre esik milyen lehet egy mennybemenetel.

Az újszövetséges és ehhez képest meglehetősen szkeptikus Gert Lüdemann egy Jézus feltámadásáról szóló vitában egyenesen nekiszegezte a kérdést a közismert apologétának, azaz William Lane Craignek: mihez kezd azzal, hogy Jézus szó szerinti fizikai valójában a Mennybe emelkedett? Nem esik nehezére elképzelni egy "repkedő Krisztust"? Lüdemann szerint Jézus testének eltemetése, új testben való fizikai feltámadása, és végül ennek a testnek az égbe emelkedése egységet alkotnak - egy szekvencia egymást követő lépései. Az utóbbi mozzanattal azonban nem igazán szoktak a hitvédelmi érvelésben foglalkozni, aminek fő oka szerintem az, hogy maga a Szentírás sem foglalkozik vele igazán. Craig is mindösszesen annyit válaszolt Lüdemannak, hogy álláspontja szerint Jézus fizikai valója egyszerűen megszűnt a mi négydimenziós idő-tér univerzumunkban  létezni, és ezzel vége a töprengenivalóknak.

Persze a mennybemenetel kapcsán azért lehetne ennél többet is mondani. Így kapásból eszünkbe juthatnak ószövetségi példák, Énók vagy Illés "égbe emelése", melyek ha nem is pontosan párhuzamosak Jézus történetével, azért nem nehéz meglátni az azonosságot sem. Jóval nagyobb kihívás ennél, hogy számos más ókori figura kapcsán olvashatunk olyan fennmaradt szövegeket, hogy azok a magasságokba emelkedtek. Egy nem szokásos példa lehet erre a kínai Lao-Kiun, aki egyébként 600 évvel Jézus előtt élt, sőt még Konfuciuszt is megelőzte. Róla is az terjed, hogy isteni küldött volt, aki "megmentette az embereket a gonosz útjaikról" és végül pályafutása végén felemelték a mennyekbe. Nyilván kis kutatással lehetne még párhuzamos példákat találni.

Anélkül, hogy belefeledkeznék egyfajta vallástörténeti kutatásba a létező vagy nem létező párhuzamok okairól, vagy a mennybemenetel történeti igazolásáról, annyit John Stott segítségével azért hozzátennék a témához, hogy Jézus nem felment, hanem - passzív formában fogalmaz a szöveg - felvétetett, azaz itt Isten közbeavatkozására utal a szöveg, akárcsak a feltámadásnál. No és persze ha nehéz elhinni a "repülő Jézust", akkor pontosan ilyen nehéz elhinni a "vízen járó Jézust" vagy a "vak szemét megnyitó Jézust" is, leginkább pedig az "egyszer sem vétkező Jézust" - kivéve persze, ha Krisztus tényleg az volt, akinek mondta saját magát. A kérdés tehát nem a mennybemenetel hihetősége, hanem magának Krisztusnak a hihetősége vagy személyazonossága. Ráadásul Lukács - az apokrif evangéliumok nyelvezetével összevetve - semmiféle jellemző túlzó szóhasználatot, szójátékot, költői formát nem enged meg magának. A mennybemenetel leírása műfajilag éppen olyan stílusúnak tűnik, mint Jézus életének más eseményei a megörökített szövegekben.

Ennél szerintem sokkal fontosabb a történtek teológiai üzenete, amire szinte nulla figyelmet fordítanak a kisebb felekezetekben. Nyilvánvaló, hogy Jézus már korábban is eltűnt a tanítványai szeme elől, de itteni "felemelkedése" (bárhogyan is kell ezt elképzelni) azokhoz képest is üzenetszerű tett volt, ami egyértelműen kívánta kifejezni egy folyamat végét. Jézus most nem eltűnik, hanem bizonyos értelemben végképp távozik, a Szentlélek meg majd érkezik. A mennybemenetel azonban ennél több dologról szól teológiai szempontból, mégpedig Jézus mennyei uralmának megkezdődéséről. Nem is véletlen, hogy a nagyobb egyházak perikóparendszerében ilyenkor prédikációs témának leginkább az uralkodásról, Jézus királyságáról és a hatalomról szóló témákat szokták javasolni az igehirdetőknek. 

És még valami mást is: hogy kicsit vegyük le a szemünket az egekről. A tanítványok éppen ezt tették: először azt hitték, Krisztus most azonnal a földön kezd el uralkodni, aztán meg távozása után az eget bámulták. Ismét Stott szavait idézve:

"Hamis ábránd volt mindkettő. Az első egy földi utópiáról álmodozó mozgalmár tévedése, a második egy pietistáé, aki csupán a menny gyönyörűségével foglalkozik. Az első szemlélet túlságosan földi, a második túlságosan mennyei." 

A mennybemenetel másik üzenete tehát, hogy bár Jézus megkezdte uralmát a Mennyben, attól mi még nagyon is itt vagyunk a Földön és ideje, hogy hozzáfogjunk a saját teendőinkhez. Ehhez kapott erőt az első kereszténység pünkösdkor a Szentlélek eljövetelével - de vajon kap-e a mai egyház is, amely sokszor nem győzi hangsúlyozni, hogy már pünkösd után végzi a dolgát?

2018. május 9., szerda

Két rossz és két jó metafora az evolúcióelméletre

A keresztények jó része ki nem állhatja az evolúcióelméletet, aminek sokféle oka van. Az egyik legvalószínűbb ezek közül, hogy a legtöbben nem értik még a laikus szintjén sem. Nem kell emiatt szégyenkezniük, mert egy ennyire összetett tudományos elméletet megérteni egyáltalán nem magától értetődő. A megértéshez viszont hatékonyan hozzájárulhat egy olyan eszköz, amivel éppen a keresztények találkozhatnak sokat saját hitvilágukon belül: a metaforáról, képes beszédről és a hasonlatokról van szó. Mármint, ha jók.

Beismerem, az evolúcióelmélet tekintetében én is amatőr vagyok, és valószínűleg az is maradok - de nem is akarok többnek látszani ennél. Viszont a felvállalt amatőrség szerintem sokkal jobb a pőre előítéletnél, ami ráadásul tudásként akarja eladni magát. Néha az a benyomásom, hogy a foci és a politikai mellé keresztény részről az evolúcióelméletet is odatapaszthatjuk, mint amihez úgy néz ki sokan értenek anélkül, hogy valójában szakemberek lennének.

Persze nem is arról van szó, hogy most mindenkinek professzorként kellene mozognia a témában, vagy az elméletet magát nem szabadna kritika alá vonni. Amiről szó van, hogy akár látunk keresztényként lehetőséget az evolúcióelméletben, akár kötözködni szeretnénk vele, mindenképpen ki kell lépni a prekoncepciók mögül. Ismerkedni szükséges, ebben pedig talán nagyobb segítség lehet a sok tudományos halandzsa helyett egy-egy jól megválasztott metafora vagy hasonlat. A metaforák mint tudjuk, kézzelfoghatóbbá és befogadhatóbbá tesznek állításokat, imaginatív erejüknél fogva ráadásul könnyű megjegyezni őket, így gyorsan beépülhetnek az ismereteink közé. A hangsúly a jól megválasztotton nyugszik. A helyes metaforák az ismeretbővítés dózisait, a helytelenek az előítéletek megerősítését tartalmazzák. Mindkettőből keletkezett néhány klasszikusnak nevezhető az elmúlt években. A teljesség igénye nélkül dióhéjban álljon itt néhány.

A rossz metaforák két legnagyobb klasszikusai talán a tornádó a szeméttelepen és az írógépet püfölő majmok lehetnének. Részben egy kaptafára épülnek.

Az első szerint képzeljük el, hogy egy tornádó söpör végig egy szeméttelepen és a szemétből véletlenül összeseper egy Boeing 747-es repülőgépet. Lehetséges volna ez? Persze, hogy nem! Ahogy ezt képtelenségnek kell mondanunk, ugyanilyen képtelenség az evolúció is, ami ehhez hasonló esélyekkel nem tudja összerakni az élőlényeket - szól a példa. (Az eredeti hasonlat egyébként Fred Hoyle műve volt, aki nem az élőlényekre általában, hanem az első élő sejtre használta, de keresztény körökben régen elszakadtak ettől.) Tudom, ez egy szakállas példa, de éppen ezért ismerik sokan, főiskolai hallgatóktól például a mai napig visszahallom. A probléma a tornádós sztorival természetesen az, hogy a spontán változásokat csakis a véletlennek tulajdonítja, holott a tudományos elmélet nem a puszta véletlenről szól. A szelekció, ami az egész fejlődés hajtóereje, nem egyenlő a vakvéletlennel - már ha egyáltalán beszélhetünk a véletlen létezéséről ugye... Ezen felül a metafora azért is rossz, mert csakis Boeing-747-esben gondolkodik: de miért is kellene egy ilyen bonyolult monstrumot összeállítani egy tornádónak, és miért lenne érdektelen egy másfajta, ennél egyszerűbb kiindulópontot képező eredmény?

Az írógépelő majmok ehhez hasonlóan elterjedt toposznak számítanak. Eszerint ha leültetünk egy vagy sok majmot egy vagy sok írógéphez, akkor nagyon hosszú idő alatt sem tudják majd leírni például Shakespeare Hamlet című művét úgy, hogy össze-vissza kopogtatják az írógép billentyűit. Az evolúcióról mégis elhisszük, hogy képes volt egy ehhez hasonló teljesítményre. Hatásos analógia, de ugyanott bicsaklik meg, mint az előző. Miért kellene kapásból egy olyan bonyolult művet letenni szerencsétlen jószágoknak az asztalra, mint a Hamlet? A példában ráadásul minden majom üres lappal kezd gépelni - az evolúcióelmélet viszont ahogy mondják, "hozott anyagból dolgozik": a hasznosnak bizonyuló tulajdonságok a szelekciós mechanizmus nyomáspróbája után hosszú távon is megőrződnek. Mintha az egyik majom leírt volna egy mondatot vagy szót, amit aztán átad egy másiknak, aki csak akkor adja tovább a harmadiknak, ha maga is értékelhető eredményt produkált.

Vannak persze jó metaforák is arra, hogy mit állít önmagáról az evolúcióelmélet. 

Az egyik ilyen a családfa képe, ami természetesen magából az elméletből is ismerős lehet. Talán pontosabb lenne inkább egy diverz bokornak nevezni, aminek az ágai sokfelé nyúlnak. A metafora szerint az élőlények egyfajta módon kapcsolódnak egymáshoz, ahogy egy család tagjai, rokonai is valamilyen viszonyban vannak. A közeli hozzátartozók valószínűleg több közös tulajdonsággal rendelkeznek, míg az egymástól távolabbiak sokkal jobban különböznek egymástól. Minél inkább közeledünk a fa gyökeréhez, annál inkább összefutnak az egyes ágak, míg végül egy közös ponthoz jutunk vissza. Persze az elmélettel lehet vitatkozni, de az analógia maga mégis sokkal inkább leírja azt, amit az evolúció mondani akart, mint a fenti példák.

Mivel nem akarom ezt a bejegyzést végtelenül hosszúra nyújtani, álljon itt még egy rövidke illusztráció, ami a keresztények számára nagyon ismerős lehet: a magvető evolúciós példázata. Magot vetni kétféleképpen tudunk. Az egyik, hogy szépen egyesével, kimért távolságra, egymástól függetlenül a földbe helyezzük őket. Ezt csinálom magam is tavaszonként a kertemben. A másik, hogy egyszerűen szétszórjuk a magot és oda kerül, ahova esik. Az evolúció inkább az utóbbira hasonlít: szétszórja a "magokat" (élőlényeket), megadva az esélyt a szaporodáshoz, túléléshez - ám aztán nem minden mag ereszt tartós gyökeret, nem mindegyik kel ki, azaz nem lesz sikeres a túlélés szempontjából.

Természetesen a hasonlatok és metaforák sosem tökéletesek. Valahol mindig sántítanak, mindig lehet tovább finomítani őket, bizonyos paramétereiket megváltoztatni, részleteiket élesebbé tenni. Mindazonáltal nem is az volt a célom, hogy kimerítően mindent leírjak a téma kapcsán, sokkal inkább bizonyos mentális sémákra akartam rámutatni, amelyek a fejekben negatív és pozitív metaforák mentén alakulnak ki. Egy bonyolult elméletet könnyebb megérteni képek segítségével, ám a rossz képek magától a megértéstől távolíthatnak el. Ez persze nemcsak az evolúcióelméletre, hanem a hitünkre is igaz, amelynek számos komponensét és teológiai kérdését leginkább szimbólumokon, hasonlatokon, metaforákon keresztül tudjuk megragadni.

A metaforák tehát alapvetően a barátaink, a kérdés inkább az, mi milyen metaforákkal akarunk barátkozni?

2018. május 6., vasárnap

Minden kereszténynek megvan a maga Istene...

A blog egy korábbi bejegyzésében már megpróbáltam egy számomra nagyon érdekes kérdésről, a fejünkben lévő istenképről írni néhány gondolatot. A napokban megint elém került a téma, amivel kapcsolatban egy kissé provokatív kijelentést fogok tenni: szerintem valahol mindenkinek megvan a maga Istene - még a kereszténységen belül is...  

"Nettó eretnekség!" - kiálthatna fel bárki, aki szigorúan és dogmatikai következetességgel olvassa a Szentírást. A kereszténység monoteista vallás. Csak egyetlen Isten van, aki kinyilatkoztatta magát. Róla a Bibliából és az apostoli tanítás alapján tudunk és ha nem akarjuk megtagadni a hitünket, akkor hogyan lehet azt mondani, hogy minden kereszténynek megvan a maga Istene?

Nyugalom! Kezdjük az elején! 

Azt mindenki jól tudja, hogy Sigmund Freud finoman szólva sem bánt túl barátságosan a kereszténységgel. Elképzelése szerint maga Isten tulajdonképpen nem más, mint a mennyekbe kivetített apa képe, akit egyszerre szeretünk és gyűlölünk, ezért állandóan engesztelni próbálunk. Ha az apakép rossz, vagyis a gyereknek egy zsarnok édesapja van, akkor az Istenről szóló képzetei is minden bizonnyal zsarnokiak lesznek, ellenben ha kedves és szerető, akkor jó eséllyel Isten is ilyen színben látszik majd. A lényeg tehát nem az, hogy milyen Isten valójában, sőt az sem számít, létezik-e egyáltalán Isten - a fejünkben kialakított istenreprezentáció úgy is az apára való reflexióként formálódik ki bennünk, és többnyire neurotikus funkciója van. Dióhéjban ez tehát Freud meglátása.

Nos, az számomra is kétségtelennek tűnik, hogy mindenki fejében létezik egy istenreprezentáció, ami gyakorlatilag a tárgyreprezentáció egyik formája. De mi az a tárgyreprezentáció? 

A tárgyreprezentáció egy belső képet jelent, amit például egy gyermek kialakít magában a szüleiről, vagy a számára nagyon fontos tekintélyszemélyekről. Az ilyen tárgyreprezentációk egyes elképzelések szerint alapvetően két darabból állnak össze: részben a valódi személlyel kapcsolatos emlékeket, érzéseket és benyomásokat tárolják, részben pedig képzelt vágyaknak adnak helyet, például az ideális szülőről. Vagyis röviden, a tárgyreprezentációink igazi és vágyott elemek keverékéből gyúródnak eggyé, ami a számunkra fontos személyiségeket illeti.

Szeretjük azt gondolni, hogy mi helyes és biblikus képet látunk Istenről, amihez elég is, ha olvassuk a Bibliát vagy prédikációkat hallgatunk. Valójában azonban a fejünkben élő istenreprezentáns nem pusztán az olvasottak, bizonyos istentapasztalatok, átélések emlékeiből és maradványairól, hanem az Istenről szóló vágyainkról és elképzeléseink egybegyúrásáról szólnak. Leegyszerűsítve: Isten olyan, amilyennek láttatja velünk a Biblia, a pásztor, az egyház, és amilyennek mi magunk látni szeretnénk. Freud egyik kritikusa, a keresztény pszichoterapeuta Ana-Maria Rizzuto (ld. képen) ráadásul azt mondja, ez a kettéosztás sem elegendő. Saját kutatásai alapján (melyekről könyveket is írt) a fejünkben lévő istenreprezentáns legalább négyféle forrásból származhat - és Freuddal ellentétben nem csupán az apáról alkotott képben gyökerezik:

  1. Egyrészt persze valóban benne van a valódi, földi szülők emlékanyaga. Adjunk igazat Freudnak ebben: sokszoros tapasztalat, hogy a neurotikus vallásosság összefügg egy neurotikus szülőkapcsolattal. A fejünkben lévő istenreprezentáció tehát részben valóban a szülőkön nyugszik. 
  2. Másrészt ott találjuk az idealizált szülőképeket is, melyek mintegy rávetülnek a fejünkben lévő istenképre: azaz Istent olyannak is szeretjük látni, amilyen apa és anya lehetett volna, ha minden a legjobban alakul. Isten az ideális édesapa és édesanya.
  3. Harmadrészt benne van az istenképben saját reprezentációnk is, azaz az önmagunkról kialakított komplex kép.
  4. Végül negyedrészt a kulturális és társadalmi úton létrejövő, Istennel kapcsolatos képek is megtalálhatók a fejünkben lévő istenreprezentációban. A vallásos hagyományoknak itt van jelentőségük: "Isten az, akinek őt a szüleim és a társadalom mondják."
Rizzuto mindezek alapján úgy látja, hogy az istenreprezentáció személyről személyre változó és egyedi alkotás. Csúnyán fogalmazva így értettem a bejegyzés címét, hogy minden kereszténynek "más az Istene", vagy inkább mindannyiunknak megvan a "maga Istene" - természetesen nem a szó dogmatikai értelmében, hanem a fenti négy változó dinamikája miatt. Ezek az istenreprezentációk képesek vigasztalni, megnyugtatni, ösztönözni, irányítani vagy éppen félelmet kelteni, tiszteletet parancsolni, számon kérni azt, akiben léteznek. 

Ami azonban ennél fontosabb, hogy élő reprezentációkról beszélünk. A fejünkben lévő istenreprezentáció állandóan változik, hiszen a szülőkről alkotott kép (beleértve a valósat és idealizáltat), az önmagunkról alkotott kép, és a társadalmi úton létrejövő Istennel kapcsolatos képek, sőt a hagyományról való gondolkodásunk is folyton változnak. 

Minek írni erről? Szerintem jó észben tartani, hogy amikor bizonyságot teszünk, prédikálunk, vagy akár csak az interneten kijelentünk dolgokat arról, hogy Isten ilyen meg olyan, akkor jó eséllyel a fejünkben lévő istenreprezentációról beszélünk. Ugyanez a helyzet, ha másokat hallgatunk. Hacsak valakinek nincs valamiféle nagyon közvetlen istentapasztalata (mint amilyen például a bibliai szereplők jó részének volt), akkor az Istenről szóló tanításai, meglátásai, kijelentései alapján jó eséllyel arról kapnak képet az őt hallgatók, milyen istenreprezentáns él a beszélő fejében. Vagyis: ha valaki Istenről beszél, óhatatlanul magáról is beszél. A mondás szerint: "mutasd meg ki az istened, megmondom ki vagy!" Valószínűleg, amikor viták vannak a hívők, a gyülekezetek, a felekezetek között, akkor sok esetben nem az "igazság" konfrontálódik a "hazugsággal", hanem istenreprezentációk ütköznek egymással - ahogy egyikük vagy másikuk gondolkodik Istenről. 

Persze nem azt állítom, hogy akkor nem lehet semmi tényszerűt mondani Istenről, mert úgy is csak a fejünkben lévő istenreprezentációról fogunk mindig beszélni. Szerintem lehet és ennek kiindulópontja mégis csak a Szentírás kell legyen. Ám jó észben tartani, hogy az emberi tényezőt nem tudjuk és nem is kell kizárnunk: már a szakrális szövegeket is szubjektív olvassuk. Az Istenről szóló beszédünk így szükségképpen mindig szubjektív és töredékes, biblikus szóhasználattal tükör által homályos lesz és marad.

2018. április 30., hétfő

Kupánvág, hogy élhessünk... - út a Tóra lelkéhez (4)

Remélem annyi már kiderült a sorozatomat olvasók számára, hogy a törvény célja alaphangon nem a parancsolgatás. A törvény leginkább a Törvényadót mutatja meg, azaz tulajdonképpen egyfajta istenismeret. Ám ez nem zárja ki, hogy közben arra is rámutasson, mennyire képtelenek vagyunk az egyes szabályokat betartani - ami bizony büntetésekkel jár együtt...

Köztudott tény, hogy a Tórában 613 törvényt találunk, amiből 248 előírásokat, 365 pedig tiltásokat fogalmaz meg. Az előző írásomban kiragadtam egy közismert példát ezek közül (a kétféle szövésű ruha kapcsán), amivel azt kívántam bemutatni, ha az egyes parancsolatok mélyére nézünk, felfedezhetünk bennük egyfajta életbölcsességet. Mégpedig olyat, ami akár a huszonegyedik században is hasznos lehet a számunkra. 

A Tóra mélyéről kiolvasható általános életbölcsesség önmagában is jó oka annak, miért érdemes ezekkel a szövegekkel foglalkozni. Ez azonban nem az egyetlen válasz arra a kérdésre, miért érdemes egy kereszténynek ezeket a textusokat bújnia. A Tóra olvasásának van egy kellemetlen hatása is, amit azonban nem lehet elkerülni, és nem is kell elkerülnünk:  képes megmutatni nekünk, milyen gyengék vagyunk, és mennyire messze állunk az egész törvény megtartásától. Azt hiszem sok keresztény tette már fel a kérdést, ugyan ki képes ezt a rengeteg parancsot igazán megtartani - és adta rá azt a valószínűleg helyes választ, hogy "én biztosan nem".

Teológusok és messiásihívő zsidó szerzők is felhívják a figyelmet arra a tényre, hogy Isten nem egyszerre adta oda a fentebb említett 613 parancsolatot a saját népének. A Sínai szövetségkötés történelmi pillanata nem azt jelentette, hogy Izrael kapott egy "Tóra-egységcsomagot", amely az összes parancsolatot tartalmazta. Bizonyos törvények megszületését ugyanis csak a szövetségkötés utáni események váltották ki. Például a ruhán lévő bojtokkal kapcsolatos törvénykezés csak akkor keveredik elő, amikor Izrael az Ígéret Földjéről visszatérő kémek beszámolóit hallgatva lázadozni és zúgolódni kezd. A ruhabojtok megléte a törvények megtartására akarta emlékeztetni az elégedetlenkedő zsidókat (Num 15,39). Másként fogalmazva, ez a "ruhaszabály" egy válaszreakció volt arra a bűnre, amit Izrael csaknem kollektívan elkövetett. Ha nem vétkezik a nép, akkor valószínűleg ez a törvény is szükségtelen  lett volna.

Mitöbb, tágabb értelemben magára a törvényre, mint olyanra se volna szükség, ha az ember egyébként bűntelen lenne. Így aztán a törvény elkerülhetetlenül össze van kötve a bűnnel, a bűn ténye váltja ki a puszta létezését, és az időben fokozatosan nyerte el végső formáját Izrael számára. Törvény és bűn, bűn és törvény - két olyan fogalom, amely nem áll messze egymástól.

Az én véleményem szerint ennek az az egyik tanulsága, hogy a törvények az Istennel való kapcsolat dinamikájából bontakoztak ki, és legalábbis részben az szülte őket, amit Isten gyermekei helytelenül tettek. Egy hasonlattal élve olyan lehet ez, mint amikor egy szülő szobafogságot ad a gyerekének, ha az valami rosszat követ el - vagyis reflektál valamire, amit a gyerek csinált. És bizony ki kell mondani, hogy a törvény ilyen értelemben bünteti azt, aki megszegi, sőt maga a törvény akár a bűnre érkezett konkrét reakcióként is felfogható.

Ugyanakkor nevetséges és tragikus volna, ha egy apa a felnőtt gyerekét is szobafogságra kötelezné.  Egy felnőttel már nem úgy bánunk, mint egy gyerekkel, még akkor sem, ha hibát követ el. Pál apostol logikája a Galata levélben is valami ehhez hasonló. A törvény alaphangon jó és szükséges, de leginkább addig volt ilyesféle büntető-szabályozó szerepe, ameddig el nem jött maga a Messiás. A Gal 3,24-ben Pál a törvényt egy nevelőhöz, azaz pedagógushoz hasonlítja. Tudvalevő, hogy a pedagógus Pál korában egy erőskezű rabszolga volt, aki a kiskorú gyereket az "iskolába" kísérte. A törvény pontosan ezt teszi Pál szerint: erősen megragad bennünket, rámutat arra miben hibáztunk és elvisz bennünket a célállomáshoz, azaz Krisztushoz. Erre mondják a latin usus legis paedagogicus kifejezést is, vagyis hogy a törvény egyfajta pedagógusként Jézusig viszi a lábainkat - lerombolja az ember önigazságát és rámutat arra, hogy szabadítóra van szüksége.

Összefoglalva tehát, ha olvassuk az ószövetségi törvényeket, talán világosabban megértjük azt is, hogy milyen messze vagyunk az igazságtól. Nem tudjuk megtartani a törvényeket, bűnös emberek vagyunk, és pont ezért igazán rászorulunk a Messiással való kapcsolatra, aki viszont betöltötte a törvényeket. Erre csak az az ember tud rádöbbenni, aki hagyja hogy a törvény "kupánvágja", bűnismerethez juttassa és ezáltal elvezesse az így szerzett "sebesüléseivel" Krisztusig. Ez persze nem hangzik túl bizalomgerjesztően, de a megtéréshez és megváltozáshoz valószínűleg elkerülhetetlenül szükséges. Hadd foglaljam tehát össze a negyedik konklúziónkat ebben a mondatban:

(4) a törvény rámutat a bűnösségünkre, és ezáltal elvezeti a lábunkat a Messiásig.

A következő lépés azt hiszem sokkal kellemesebb lesz, amit a Tóra lelke felé teszünk majd...